ROBUR 7.
Szerkesztő: Kuczka Péter és Rigó Béla Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Budapest, 1985 A BORÍTÓ GADÓ JÁNOS MUNKÁJA
TARTALOM DONALD A. WOLLHEIM: A KILENCEDIK BOLYGÓ TITKA Küldemény irányított lövedékkel - Az Elrabolt Napfény Völgye - Az A-G 17 titka – Az elrejtett égi kikötő - Föl, az égi kötélen - A Nap felé! - Forró nyom a Merkuron - A Vénusz fátyla - Az Ős óceán - A haldokló bolygó A marsbélieknek mindegy - A kötél végén - A Kallisztó-sark - Rakéták, indíts! - A fagyos Oberon - A Plútó körül - Az elveszett bolygó vára -Áldozat a megszentelt holdon - A galaktikus élet múzeuma Fencsik FIóra fordítása. Csala Károly rajzai Hegedűs István: Gravitáció (karikatúrák) TUDOMÁNY ÉS FANTASZTIKUM Hargitai Károly: A kígyó szent, mert tekeredik Csala Károly rajzai ISAAC ASIMOV: ÉN, A ROBOT / Robbie Hogyan születtek meg a robotok? - Mi a robotika három törvénye? Milyen egy robot és egy kisfiú barátsága? Isaac Asimov világhírű könyvének első történetét olvashatjuk. A többit folyamatosan közöljük a Robur következő számaiban Vámosi Pál fordítása. Ámon László rajzai SZERZŐINK Donald A. Wollheim
DONALD A. WOLLHEIM
A kilencedik bolygó titka Előszó Messze van még a Naprendszer körülhajózása. Ám mihelyt a hatékony antigravitációs meghajtás problémája megoldódik, nyomban közelebb kerül. Könyvemben abból indulok ki, hogy az ezzel kapcsolatos kutatások a következő évtizedben megoldódnak. És ez egyáltalában nem lehetetlen - tudvalevő, hogy minél több értelmes fej foglalkozik egy problémával, annál hamarabb oldódik meg. Ma már a Lehetséges birodalmába tartozik olyan eszközök föltalálása, amelyek hatálytalanítják, visszájára fordítják vagy más módon hasznosítják a gravitáció irdatlan erejét. Mindaz, amit könyvemben föltételezek, megvalósulhat az elkövetkezendő száz év során, sőt talán még hamarabb. S mihelyt a gravitáció fölhasználásának problémája megoldódik, elhárulnak az űr felfedezése elől a rakétarepülés okozta nehézségek; a rakéta ugyanis csak limitált mennyiségű üzemanyagot és súlyt szállíthat. A naprendszeri bolygók meghódításának irama hallatlanul felgyorsul majd akkor, s az ember eljut mind a tüzes Merkúrra, mind a fagyos Plútóra. Amikor a Magellán űrhajónak a bolygókra tett látogatásáról írtam, arra törekedtem, hogy mindeme világokkal kapcsolatban a tudott tényekhez és az ésszerű feltételezésekhez tartsam magam. A Plútó bolygó azonban több szót Is érdemel, mivelhogy fontos szerepet játszik ebben a kalandban, s egyedülálló jelenség a csillagászatban is. Századunk hajnalán számos asztronómus, mindenekelőtt dr. Percival Lowell bizonyos szabálytalanságokat figyelt meg a Neptunusz pályájával és mozgásával kapcsolatban; akkoriban ezt vélték a legtávolabbi bolygónak. Úgy gondolták, hogy ezeket a sajátosságokat (vagy ahogy akkor nevezték őket: zavaró hatásokat) csak egy Neptunusz mögötti, másik, még felfedezetlen bolygó okozhatja. Egy fiatal csillagász, dr. Clyde Tombaugh - aki Lowell saját csillagvizsgálójában dolgozott - ugyanezt a kutatási irányt követte, s 1930. március 13-án bejelentette: megtalálta végre ezt a kilencedik világot, amelyet Plútónak nevezett el. A következő években aztán a Plútóról kiderült, hogy igencsak rejtélyes planéta. A többi, Jupiteren túli szomszédjától eltérően ez nem könnyű, gáznemű, hatalmas világ. Hanem - fizikai adottságát tekintve - a kisebb, sűrűbb belső bolygókhoz hasonlít, amelyek közé a Föld is tartozik. Erről a bolygóról - amely egyébként méretre-súlyra nagyon is hasonló a Földhöz - az a jelenlegi vélemény, hogy aligha a Nap édesgyermeke, inkább kívülálló, a galaktikus űr úttalan birodalmain át kóborolt s foglyul esett bolygó. Pályája rendkívül sajátos és eléggé görbe; négy és fél milliárd mérföldre van a Naptól, amikor a legtávolabb van tőle, és két egész háromnegyed milliárd mérföldnyire, amikor a legközelebb, s így áthatol magának a Neptunusznak a pályáján is. Az 1969-tőI 2009-ig tartó negyvenéves időszak során a Plútó már nem a kilencedik bolygónk, hanem a nyolcadik, mivel épp ezekben az években
közelíti meg leginkább a Napot. S így a Nap legtávolabbi előőrsének rangját - ideiglenesen - a hatalmas Neptunusz kapja! Néhány csillagász e különleges űrpálya láttán spekulálni kezdett: vajon nem lehetséges-e, hogy a Plútó valaha a Neptunusz holdja volt? S továbbgondolva ezt a gondolatmenetet, az a lehetőség is felmerült: hátha a Neptunusz nagyobbik holdja, a Triton volt valaha a Plútó társa, épp csak: a Tritonnak nem sikerült elszabadulnia a Neptunusz szorításából! Szerintem a Plútóra érkező első emberek döbbenetes felfedezéseket tesznek majd. De abban is bizonyos vagyok, hogy nem rakétában jutnak el oda. Valami nagyobb erejű eszközzel teszik meg az irdatlan utazást - olyasmivel, mint az antigravitációs hajtómű. D. A. W.
ELSŐ FEJEZET
Külön küldemény - irányított lövedékkel Aznap reggel, amikor a Naprendszer napfényének elrablása elkezdődött, Burl Denning az Andokban ébredt föl hálózsákjában, s ismét megbűvölte a kellemes, ritka hegyi levegő. Nézte a még alvókat: apját s a Denning-expedíció többi tagját, majd fölült, s kiélvezte a hajnal első sugarait. A lámák már fölébredtek, nyugtalanul toporogtak puha talpukon, várták, hogy gondozóik keljenek föl, és oldozzák el őket. Az öszvérek, mint mindig, most is türelmesen álldogáltak, csöndben bámulták a hegyek ködben úszó, messzi látványát. Borús nap a mai, gondolta Burl, nyilván azért, mert még fiatal az idő. Mihelyt a Nap fölkel, gyorsan fölszökik a hőmérséklet, s az árnyéktalan napsütés elől védekezniök kell majd, amint a magas hegyi hágókat megmásszák. Az ég, akárcsak máskor, felhőtlen volt. Burl föltételezte: vulkanikus köd okozza a homályt, vagy valami távoli, láthatatlan felhő. Az expedíció ébredezni kezdett, munkanapjuk megkezdődött, s közben senki nem figyelt föl rá, hogy a Nap ma nem olyan meleg, mint amilyen lenni szokott. A Denning-expedíció a hajdani inka romokat kereste úttalan és elfeledett ösvényeken az irdatlan, sziklás perui hegyek közt - nem ők voltak az egyetlenek, akik nem vették észre, hogy a Nap melege és csillogása nem a régi. Rajtuk kívül másnak sem tűnt föl, mondhatjuk, a Föld egyetlen lakosának sem. A napi útjaikra induló emberek New Yorkban, San Franciscóban, Philadelphiában és Kansas Cityben mind egyszerűen azt hitték, nyilván felhők tornyosulnak valahol a hőmérséklet épp csak egy kicsivel volt alacsonyabb annál, ami egy júliusi naphoz illenék. Néhányan kezükkel ernyőt formáztak szemük fölé, és körülnéztek, amikor észrevették, hogy ma nincs akkora forróság, csak azt mondták, hál’ istennek. Európában néhány helyen felhős, esős volt az idő, s ennek tudták be a homályt. Ázsiában sok helyütt esett, délután záporok vonultak át Latin-Amerikán, ami megszokott volt ebben az évszakban. Melbourneben havazott kissé, Santiago de Chilében pedig hideg szelek fújtak. A meteorológiai állomásokon dolgozó emberek azt jegyezték föl erről a napról, hogy a hőmérséklet néhány fokkal alacsonyabb a vártnál, de ebben nincs semmi rendkívüli. Az időjárás még mindig nem jósolható meg teljes biztonsággal - bármennyit fejlődött is a meteorológia a huszadik század utolsó éveiben. A világ más dolgokról olvasott, nem az időjárás viszontagságairól. Az Egyesült Államokban a baseballról szóltak a lapok főcímei, s azok az olvasók, akiket nem a sport érdekelt, eltűnődhettek a híren, hogy újabb űrjármű robog emberekkel a fedélzetén, a Föld felszínétől tizenkétezer mérföldnyire. Az Egyesült Államok Hold-támaszpontja a Ptolemaeuskráter közepén érdekes rádiójelentésben adott hírt a jármű föltűnéséről, e jelentést az első oldalán hozta a legtöbb lap.
A Vénuszra küldött harmadik kutatórakétáról már tíz napja nem jött hír, azóta, hogy behatolt azokba a felhőkbe, amelyek eltakarják az emberi szemek elől a bolygó felszínét. Akárcsak két elődje, ez a rakéta is kis méretű, ember nélkül működő, műszeres jármű volt, amelyet arra terveztek, hogy hatoljon át a felhőkön, s rádión adjon adatokat a Vénusz légköréről és felszínéről. Ám első jelentése óla nem hallatott magáról. Tudományos körökben viták zajlottak arról, mi történhetett. Legtöbben úgy gondolták, hogy másfajta kutatórakétákkal több sikert lehetne elérni, de abban mindenki egyetértett, hogy nem érkezett még el az az idő, amikor embert vivő rakéták biztonsággal vállalkozhatnának a Vénuszhoz vivő nehéz utazásra meg a visszatérésre onnan. A Szputnyik-1 1957-es repülése óta eltelt évek sok elképesztő eredményt hoztak, de annak belátását is, hogy mennyi problémával jár a rakétákkal végzett űrrepülés. Az volt az általános vélemény, hogy nem szabad megkockáztatni emberek űrrepülését, amíg minden lehetséges ismeretet be nem szereznek, amit csak robotokkal és rádióirányítású lövedékekkel lehetséges. Most úgy látszott, hogy a Vénuszra és a Marsra indított utazásokra csak tíz-tizenkét év múlva kerül sor. Burl Denning mohón érdeklődött az egész dolog iránt. Végzős középiskolás volt, s nemzedéke számára a világegyetem újonnan táguló határainak különösen nagy volt a jelentősége. Az ő korosztályából kerül ki majd a szomszédos világokba vivő teljes skálájú expedíciók, legénysége. Talán mire elvégzi az egyetemet, zsebében mérnöki diplomájával, maga is részt vehet az űrbéli kalandokban. Burlt kétfelé húzta érdeklődése. A régészet: hivatás is, hobby is volt a Denning családban. Nagyapja az elsők között vett részt az indokínai őserdei romok fölkutatásában. Apja üzletember és gépészmérnök volt, de évente elzarándokolt az amerikai indián civilizáció maradványaihoz. Burl egy ízben már vele tartott, Guatemala erdein vándoroltak keresztül, egy hajdani maya város nyomait kutatták. S most ismét úton voltak, ezúttal az inkák rég elfeledett kincsei nyomában. Burl járatos volt azokban a technikákban, amelyekkel az emberiség ősi maradványai nyomon követhetők. Jól boldogult a bennszülöttekkel, a primitív emberekkel; tudta a módját, miként lehet életben maradni a vadonban; tudta, hogyan kell gyöngéden letisztítani a homokot és a földet azokról a felbecsülhetetlen értékű cserépdarabkákról és kicsorbult kövekről, amelyek új oldalakkal járulhatnak hozzá az emberi történelem elfeledett fejezeteihez. Aznap mégis úgy tűnt, mintha ez a táboruk kimerülőben volna. Romok álltak ott - egy leomlott fal, kiszáradt vízgyűjtő s egy erodált domborműdarabka. Burl apja elgondolkodva nézte a fiát. A magas, vörösesszőke fiú egy porhalmon kuporgott, módszeresen szitálgatta át egy sűrű szűrőn a homokot. Vagy halomnyi átszitált homok tanúskodott róla, milyen régóta működik itt, s egyetlen lelete egy cserépdarabka volt. Két indián vezetőjük az árnyékban üldögélt, és nézte őket. Egyikük lassan ásogatott, újabb átszitálnivalót hordott össze. - Azt hiszem, itt már nem találunk mást - mondta az idősebbik Denning. - Abbahagyhatod, Burl. Holnap szedjük a sátorfánkat, és megnézzük, mit tartogat a következő völgy. Megpróbáljuk azt a régi inka
utat követni a hegyeken át. Nem hiszem, hogy valaki is behatolt már ide valaha; a légi felvételek pedig emberi településekre való bizonyítékokkal szolgáltak. Burl bólintott, és letette a szitát. Megtanulta már, hogyan zabolázza meg természetes energiáit, és hogyan használja fel őket azokra a szigorú feladatokra, amelyeket a tudományos kutatás követel. - Oké - mondta -, gondoltam, hogy hamarosan továbbindulsz, apa. Ez kezdettől kudarcnak tűnt. Ezt a helyet már az inkák bukása előtt kirámolták és lerombolták, szerintem. Apja bólintott. - Szerintem is. Na jó, mosakodjunk meg, és nézzük, mi van vacsorára. Lementek a hideg hegyi patakhoz, hogy lemossák kezükről a földet. - Kellemes nap volt - jegyezte meg Burl. - A Napot folyvást látni lehetett, mégse volt meleg egy csöppet se. Hűvösebb volt, mint tegnap. Mark Denning fölnézett az égre s a szemhatár felé tartó Napra. - Alighanem valami vulkanikus por van a levegőben - mondta. - A Nap kissé elhomályosult, észrevetted? Burl hunyorogva nézett a ragyogásba. - Errefelé nem volt semmiféle kitörés. Lehetséges, hogy Ecuadorban? Apja megvonta a vállát. - Több ezer mérföldnyire is lehetett - válaszolta lassan. - A vulkanikus por szétterül a világ fölött, ahogy az atomkísérletek radioaktív pora a légkörben. Azt mondják, a nagy Krakatau-robbanás pora három éven át maradt a légkörben, csak akkor szállt le a legutolsó porszem is. Megették vacsorájukat, s a Nap az utolsó vörös sugarait ontotta a gyorsan alkonyodó tájra - Burl pedig elővette az expedíciós rádiót, fölhúzta antennáját, bekötötte az atomtöltetű elemet, és a limai híreket szerette volna meghallgatni. De csak fütyülést talált. Hosszan babrált, a keresőkkel, hajlítgatta az antennát, váltogatta a hullámhosszakat, de mindenünnen csak sípolás hallatszott. - Furcsa - mondta apjának -, valami zavarja a vételt. Pedro Gonzáles, hivatalos perui vezetőjük odahajolt. - Nem lehet, hogy az elem elromlott? Burl a fejét rázta. - Ez aztán nem - mondta. - Vadonatúj, remek találmány. A vezetékeket pedig már ellenőriztem. Valami zavarja a vételt. Lehet, hogy a holtsávban vagyunk, vagy ilyesmi. - Tegnap nem volt semmi baj - mondta az apja. - Lehet, hogy radioaktív volt az a kitörés. Burl fölkapta a fejét. - Megnézem a Geiger-számlálóval, apa. Valami akadályozza a vételt, valami erős és hatalmas, ami érintkezik ezzel a készülékkel. - De visszatérve be kellett látnia: semmit se talált. Naplemente után nyugovóra tértek, merthogy a hőmérséklet gyorsan zuhan az Andok magas, ritka levegőjében. A világ többi részén az emberek a színes tévéjüket nézték, zavartalanul. A Hold-bázis révén jó vételt biztosított, az űrjárművek nehézség nélkül küldték jelentéseiket, s a rádió is a szokásos módon sugározta a híreket. Limában volt egy kis légköri zavar, Brazíliával pedig
mintha részben megszakadt volna a közvetlen összeköttetés - de ez volt minden. A Denning-expedíciónak a következő öt nap során sikerült a nehéz hegymászás a következő hegyvonulaton át, s lejutottak a két vonulat közti fennsíkra. A világ ugyanezen öt nap után kezdte észrevenni, hogy az égbolt homályossága nem átmeneti jelenség. Az időjárásjelző állomások feljegyezték, hogy az utóbbi néhány nap során mindenütt néhány fokkal az átlag alatt maradt a hőmérséklet. Jelentések érkeztek, hogy mindenhonnan tudakozódnak: mi a szokatlan jelenség oka. A csillagászok pedig, akik a Nap felszínének melegét mérték, furcsa eltéréseket mutattak ki az előző adatokhoz képest. A csillagászok kapcsolatra léptek egymással, megkezdődött az általános véleménycsere és tanácskozás. Az Egyesült Államok elnökének asztalára hamarosan letettek egy jelentést, az elnök belenézett, és nyomban továbbította az ENSZ-hez. A főtitkár a tagnemzetek tudományos intézményei számára köröztette, s ez oda vezetett, hogy összeült a Biztonsági Tanács. Az ülést titokban tartották, a sajtó nem tudott róla. Semmi kétség. Csökkent a Föld felszínét érő napsugárzás. A tények vitathatatlanok voltak. Ahol a feljegyzések szerint a hőmérséklet a napon harmincnégy fok szokott lenni, ott most csak harmincat mértek. A mérések egyértelműen kimutatták, hogy a földi ember látta Nap ugyanilyen mértékben elhomályosult. Igaz, ez kezdetben nem tűnt komoly dolognak, de ahogy a Biztonsági Tanács által meghívott tudósok rámutattak: ez szörnyű kilátásokat ígér a következő évre. Ötfoknyi különbség - a Föld minden részén - elpusztíthat bizonyos gabonafajtákat, növelheti a havazást és fagyot, ami igen gyorsan tönkreteheti a gazdaságot és a települést a Föld lakott felszínének nagy részén. - De hát mi okozza a napenergia csökkenését? - kérdezte a Tanács elnöke. A csillagászok nem tudtak válaszolni. De egyvalamire rámutattak. Az Egyesült Államok Hold-bázisáról érkező jelentések nem egyeztek a földi megfigyelésekkel. A Holdon levő műszerek semmiféle csökkenést nem mutattak ki a Föld egyetlen útitársának szikkadt, levegőtlen felszínére érkező napfény mennyiségében. Az ok tehát itt kell legyen valahol a Földön. A Biztonsági Tanács elrendelte, hogy az űrjármű és a Holdbázis kísérje különös figyelemmel a Földet, s határozza meg, honnan ered a baj. Burl Denning nem találta túlságosan érdekesnek a következő völgyet se. Nyoma veszett a hegyeken átvezető inka út minden bizonyítékának. A jelek arra mutattak, hogy léteztek itt emberi települések, de nem inkáké - csak primitívek ismeretlen csoportjának hajdani ösvényei. E népek erre terelték nyájaikat, ideiglenes sátrakat építettek, és talán száz éve szedték föl a sátorfájukat. Így hát Burl, Mark és Gonzáles éjjel ismét tanácskozást tartott. Megvitatták, melyik úton induljanak tovább; Mark Denning azt javasolta, haladjanak a szárazföld belseje felé, kövessék a bennszülöttek regéit; Gonzáles arra biztatta őket, forduljanak vissza az ösvényen, és
induljanak észak fele, azokra a területekre, ahol inka romok hemzsegnek. Burlnek már néhány hete nem sikerült a rádióvétel. A légköri zavar fokozódott, minél tovább haladtak kelet felé a hegyen át, és egyetlen szónyi hírt vagy emberi hangot nem lehetett hallani. A Hold már rég az égen járt, Burl még mindig az antennáját babrálta. Végül föladta, és elzárta a rádiót. A megbeszélés elcsendesült, a három férfi hallgatott. Az indián vezetők már saját tábortüzükhöz értek, egyikük elővette a sípjait, és lágy, panaszos dallamokat fújt rajtuk. Burl némán a teliholdra bámult, s arról ábrándozott, eljut-e valaha is annak felszínére, vagy az a sorsa, hogy az emberiség múltját kutatja, s nem a jövőjének alapjait szemléli. Nézte, s közben mintha halovány fényt vett volna észre a fényesülő csillagok közt, ott, ahol eddig semmi se látszott. Hunyorított, és most már biztosabban látta, hogy egy parányi fehér fény száll az égbolt közepe felé. Megmutatta apjának és Gonzálesnek. - Túlságosan gyors ahhoz, hogy égi tárgy legyen - mondta. - Lehet, hogy űrjármű vagy szputnyik? A két férfi kíváncsian bámult fölfelé. A fény hirtelen mintha vakítóbbá válna, és feléjük tartana. Oda nézz! - zihált Burl, de a másik kettő addigra már talpra szökkent., A fény alámerült. Hirtelen sárga láng csapott föl, amitől mind a hárman ösztönszerűleg behúzták a fejüket, az indiánok pedig kiáltozva pattantak föl. A ragyogás kifényesedett, végül észrevették, hogy ott van, épp fölöttük. A tűz ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint ahogy érkezett, de egy fehér fényfolt ott maradt. - Ejtőernyő! - kiáltotta Burl. - Rakéta vagy valami efféle, ami fölöttünk fékezett, és most ejtőernyővel száll le. A telihold sápadt fényében meglátták, hogy az ejtőernyő fehér gombájából valami fémes és csillogó dolog csüng alá. Csörrenés hallatszott, amint az ernyő lágy, sóhajos surrogással a sziklás talajnak ülődött. Selyme szétterült. Mind odarohantak a kopár völgy kövein át, de Burl hosszú, kisportolt lábával lehagyta a többieket. Ő ért oda elsőnek. Körülbelül egy méter hosszú és harminc centiméter átmérőjű fémhenger hevert ott. - Ez egy üzenethozó lövedék orra, amit egy irányított rakétáról dobtak le - jelentette Burl. - És... ide nézzetek! - A henger oldalára mutatott, oda, ahová a zseblámpája fénye vetült. Fekete, hőbiztos festékkel ezt írták rá: Az Andok Denningexpedíciójának, az Egyesült Államok kaliforniai területi légi támaszpontjáról. Irányított lövedék-postával a Ptolemaeus-kráterbeli Hold-bázis központján át. Hivatalos. Azonnal fölbontandó!
MÁSODIK FEJEZET
Az Elrabolt Napfény Völgye
Egy pillanatra mindhármukat elnémította az ámulat. - Kaliforniából... és a Hold-bázisról... nekünk? - csodálkozott Burl. - De hát miért? Mit akarhatnak tőlünk? Apja összevonta a szemöldökét. - Csak akkor tudjuk meg, ha fölbontottuk. - Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hengert. Burl a végére mutatott. - Mintha rés lenne itt. Lehet, hogy lecsavarozható. Emeljük föl. Nem volt olyan súlyos, mint amilyennek látszott, mert mint minden rakétalövedék, ez is könnyű, de szilárd ötvözetből készült, hogy megtartsa a súlyos üzemanyag-tartalékokat. Függőlegesre állították, és megpróbálták lecsavarni a tetejét. Némi ellenállás után a tető lassan lecsavarodott. Belül összetekert dokumentumot találtak, rajta az Egyesült Államok légierejének pecsétje. Burl kivette, és bizonytalan kézzel széttekerte. Apja a fia válla mögül olvasta. Gonzáles türelmetlenül lesett az üres hengerbe. Végül kitört: - Mi van benne! Mit akarnak? Burl odafordult hozzá. - Hihetetlen! Olyan... olyan oltárian meglepő! Az a nappali homály, a hőmérséklet-csökkenés... nem csak errefelé volt! Hanem mindenütt a világon! Gyorsan elmesélte a peruinak, amit megtudtak. Az üzenet az Egyesült Államok Űrhivatalától érkezett, és Kaliforniából a Hold-bázison keresztül küldték, mert csak a szatellitről lehet megtalálni a Denningexpedíció pontos helyét. Úgy látszik, Denningék az egyetlen tudományosan képzett csoport a Föld ama pontja közelében, ahonnan a zavar eredt. Ez megmagyarázza a rádióhullámok zavarását is a környékükön. Néhány repülőgép már megpróbált rájuk találni, de az éterben és a légkörben levő különös zavarások lehetetlenné tették a kapcsolat fölvételt. Azonkívül az Andok messzi tájairól nincsenek jó térképek, és még rendes körülmények között is alattomosak erre a légáramlatok. - Az elmúlt hét során átterelődött a Napról a Földre érkező fény és energia egy része. Úgy hajlították meg vagy gyűjtötték nyalábba, ahogy a lencsék a fénysugarakat... és az a pont, ahová irányították, innen alig hétmérföldnyire van! Az utolsó hegyvonulaton túl - mutatta Burl. Gonzáles követte a fiú ujját. - Ott a hegyek mögött van a bajok forrása – mondta izgatottan Burl. Azt akarják, hogy menjünk oda, nézzük meg, mi az, állítsuk le, vagy jelentsünk vissza. A Hold-bázis teleszkópjai találtak ránk, és ők keresték meg a bajok középpontját is! Mark Denning töprengett. - Holnap indulunk, sietnünk kell. A fény és a hő csökkenése, ha mégoly csekély is, ha soká tart, igen súlyosan hathat ki az életre. Holnap estére odaérhetünk, ha korán indulunk, és hátrahagyjuk az indiánokat meg a teherhordó állatokat. Mindketten egyetértettek. Mark rájuk nézett a félhomályos holdfényben. - Pedro, neked a felszereléssel kell maradnod, nehogy az indiánok elveszítsék a holmit. Burllel holnap hajnalban indulunk.
Gonzáles beleegyezett, és mindhárman visszaindultak a tábor felé. Burl és apja másnap reggel, mihelyt a fény leghalványabb jele megjelent a hajnali láthatáron, útnak indultak. Csak annyi felszerelést vittek, amennyi az élethez feltétlenül kell, valamint azokat a tárgyakat, amelyekre szükségük lehet a rájuk várakozó helyzetben. Keservesen keltek át a hegyeken, az ösvény keskeny volt és meredek, időnként el is tűnt előlük. Indiánok és állatok nyomával alig találkoztak, s nyilvánvaló volt, hogy kevesen jártak eddig e szint fölött. A levegő hideg volt és ritka, a növényzet sovány és szívós. Körülöttük mindenütt az égbolt hideg kékje - egy árnyalattal sötétebb a szokásosnál - és az ősi hegyek nyurga csúcsai. Az inka királyok ugyan a magukénak vallották ezt az országot, de még az ő elszánt légionáriusaik se hódították meg soha ezeket a magányos és ellenséges égi birodalmakat. Burl és apja a hosszadalmas mászástól zihálva és kimerülten kapta be gyors ebédjét a csúcs közelében, egy védett sziklaüregben. Majd ismét a vállukra vették zsákjaikat, és nekivágtak.. Végre elérkeztek arra a pontra, ahonnan a másik oldal látványa elébük tárult – lélegzetelállítóan tisztán látták az alattuk meghúzódó kis völgyet. Amint letekintettek, mintha rezgett és vibrált volna a levegő. Burl a szemét dörgölte. - Fáj – mondta. Apja pislogott. - Nagy erejű vibrációs hatás van itt. Lehet, hogy a Nap láthatatlan sugarainak meg a fénynek valamilyen veszélyes koncentrációja. Mihelyt Burl szeme hozzászokott a furcsa vizuális hatáshoz, amely olyan volt, mint a túlfűtött kemencéből kicsavarodó hősugarak, meglátta, hogy a hegyek között kis, lapos terület húzódik. És a völgy közepében nagy, fekete építmény állt. A körülötte hömpölygő fényhatás miatt ennél többet nem lehetett megállapítani róla. - Ez az - mondta Burl. Apja bólintott, leemelte válláról a zsákot, leszíjazta a vadászfegyvert, felemelte, gondosan megnézte, jól meg vane töltve. Burl látta, mit csinál apja, és hirtelen megértette a veszélyt. Mi az, ami ilyet tud művelni? Mi más, mint valami nem földi? Valami távoli, az ember ismerte tudományon túli - s ráadásul barátságtalan. Burl csak most döbbent rá - eddig ugyanis nem jutott ideje rá -, hogy ő és apja ellenséggel áll szemben... az egész emberiség ellenségével... teljesen ismeretlen ellenségével. Nyelt egyet, megmarkolta fegyverét, és apja után indult, lefelé a lejtős, sziklás ösvényen. Amint a hegy lábához közeledtek, a különös vibráció hatása még erőteljesebbé vált. Burl igyekezett nem egyenesen előrenézni, tekintetét a lába előtti talajra szegezte, de még így is észre kellett vennie, hogy körülöttük a kövek csillámlottak a láthatatlan hullámoktól. A völgy mélyéből nézve az eget, fekete és szürke gyűrűk csíkozták, mintha valamiféle légköri örvény középpontjába érnének. Az egész napi fáradságos mászás után most nekivágtak a terméketlen sziklás síkságnak.
Előttük hatalmas, kérek, több emeletes, vészjóslóan fekete épület emelkedett, ajtónak-ablaknak semmi jele rajta. Az épület fölé két nagy nyúlvány meredt, végükön hatalmas, fénylő korongok. Az egyik irdatlan, csészeszerű korong a Nappal szemben állt, a másik az ellenkező irányba mutatott. Ahogy a két férfi közeledett, úgy vált mind furcsábbá a levegő. Úgy érezték, mintha láthatatlan lándzsák hatolnának rajtuk át, apró, forró szúrásokkal. - Sugárzás? - találgatta halkan Burl, s félt a választól. Apja zordan lépett még egyet-kettőt, azután letette a zsákját. Elővette a Geigerszámlálót, és működésbe hozta. Megrázta a fejét. - Nincs radioaktivitás - mondta. - Nem tudom, mi, de nem az. Az épület falához értek. Itt, furcsamód, mintha biztonságban lettek volna a szokatlan vibrációk elől. Burl rájött: a vibráció forrása a fejük fölött van, valószínűleg az égre törő, hatalmas korongokban. A két Denning szemügyre vette az épületet, de nem talált bejáratot. Legalább negyed mérföldet tett ki a kerülete, de semmiféle ajtó nem látszott rajta. A fal sziklaszerű anyagból épült, de olyanból, amelyhez hasonlót Burl még sose látott. - Be kell jutnunk - mondta Burl, amint visszaértek kiindulópontjukhoz. - De hogyan? Apja elmosolyodott. - Így - kinyitotta zsákját, és két doboz robbanóport vett elő. - Úgy gondoltam, ezek jól jöhetnek majd. Szerencsénk, hogy még maradt belőle a múlt heti robbantásunk után. Mindkét dobozt a magas fal aljához helyezte, összedrótozta őket, és olyan messzire húzta el a drótot, ameddig csak elért. Mikor mindketten biztonságos távolba jutottak, Mark föllobbantotta a robbanóanyagot. Eget verő mennydörgés hallatszott: sziklák és föld-darabok zuhogtak körülöttük, meg fekete porszerű anyag. Majd amikor a füst eloszlott, Burl és apja, puskával a kézben fölpattant. A fal oldalában, ott ahol a robbanás történt, rés tátongott. Épp elég ahhoz, hogy átjussanak rajta. Szó nélkül rohantak oda a robbanástól még mindig füstölgő talajon, és átpréselték magukat a rejtélyes épület titokzatos falain. A falak vékonyak voltak, de erősek, az atomtudomány értőihez illően. Odabenn nem találtak szobákat - a külső falak egyetlen helyiséget zártak körül. Homályos, kékes fény szivárgott a boltíves mennyezet felől. A nyers, sziklás talajon, amely az épület padlóját alkotta, néhány hatalmas gépezet állt. Gömbölyű, üveges szerkezetek voltak, többször akkorák, mint az ember, vastag fémrudak és vezetékek kötötték össze őket kisebb gömbökkel, egyik se tűnt ismerősnek. Zümmögő zaj hallatszott, odafönn pedig lassan forgott körbe a mennyezeten áthatoló óriási árboc. A Napot csapdába ejtő nagy korongok kétségtelenül ezeknek az árbocoknak a hegyén helyezkedtek el. Élőlény sehol. Burl és apja némán álldogált, kissé előredőltek készenlétben tartott fegyvereikkel, de semmi se rezzent. Csak a Nap-készülékek zúgása hallatszott.
Burl elkiáltotta magát, de válasz nem érkezett. Óvatosan haladtak előre, csapdától tartottak. A hely nem úgy festett, mint ahol élőlények működnek. - Automatikus állomás - mondta halkan Mark. – Azt hiszem, teljesen önműködő. Mindinkább kiderült: Marknak igaza van. Minden önműködő volt. Bárki építette is ezt az épületet a Nap sugarainak eltérítésére, egyszerűen megépítette, elindította és elment. Sehol se leltek tartalékokat valamiféle személyzet vagy irányító számára. Szemügyre vették a gépeket, de nem lettek okosabbak. Kapcsolószerkezetnek látszó valamikre leltek, de hiába nyomták meg a gombokat, húzták meg az irányítókarokat, a zümmögés nem állt el. Az irányítószerkezet vagy álcázás volt csupán, vagy különleges eljárás kellett működtetéséhez. - És most mit csinálunk? - kérdezte Burl, miután eredménytelenül próbálták lehúzni egy kapcsolótábla irányítókarjait. - Maradt még annyi robbantóporod, amennyivel föl lehetne robbantani ezeket a gépezeteket? Apja a fejét rázta. - Csak két doboz volt nálam. Megpróbálhatunk belelőni a gépekbe. Fölemelte puskáját, s a központi gömbre erősített üveges burára tüzelt. A golyó lepattant róla, még csak meg se karcolta csillogó felületét. - Ez így nem megy - mondta az idősebbik Denning, miután többi lövése Is hasonló eredménnyel járt, s a falakról visszaverődő robaj csaknem megsüketítette őket. Tovább cserkésztek a megfejtés után, de semmit se találtak. Burl búsan belerúgott egy szabadon álló kavicsba, és figyelte, mint gurul a főkapcsolótábla melletti oszlop felé. Az oszlop tetején kis, fémes golyó állt, láthatólag nem volt odaerősítve. Tartalék alkatrész, gondolta magában, és odament. Körülbelül a feje magasában állt. Azt gondolta: ha megvizsgálja, talán megtud valamit a működő gépek természetéről, így hát mindkét kezével fölnyúlt, hogy levegye. Mihelyt a fémgolyóhoz ért, hirtelen nagy erejű kisülés lobbant fel. Érezte, mint ragadják meg nálánál hatalmasabb erők, egy pillanatra megbénult, mint aki árammal telt vezetékhez ér. Kínjában ordításra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Hatalmas erő rohant át a testén, átjárta, átsugározta minden sejtjét, minden atomját. Úgy érezte, fölemelkedik a talajról. Azután a gömb mintha szétolvadt volna a kezében. Fénycsomóvá váll, elködösült, azután eltűnt. A fiú egy pillanatig ott állt lábujjhegyen, az erő hevességétől még ívbe feszült testtel, belülről még izzították az energiák, s aztán úgy érezte, mintha a feltöltődés szétáradna benne, belehatolna, a talajba földelődre, azután eltűnne. Ott állt az oszlop előtt, tántorgott, de eszméletén volt és élt. Keze még mindig a magasban, de a golyó nem volt benne, se a fémgolyó, se az áramgolyó. Leejtette Kezét, és lépett egyet. Épségben volt, haja szála se görbült. Hallotta apja rohanó lépteit, és elgyöngülten motyogta: - Semmi bajom. Így is volt. Nem látta, hogy baja esett volna.
- Nyilván irdatlan energiát vagy mit szívtam magamba - mondta. Pillanatnyi pihenő után elhatározta, újra megpróbálja a hasznavehetetlen irányítóberendezést. Odament a táblához, és erőtlenül elmozdította az egyik irányítókart. Ezúttal ellenállást érzett. Az irányítókar működésbe lépett. Az egyik gömb sugárzása megváltozott. - Apa! - kiáltotta Burl. - Működik! Most már szót fogad nekem! Mark Denning nézte, mint fordítja el a tárcsákat és emelőket Burl. - Nyilván valami speciális módon föltöltődtél - mondta izgatottan. - Így zárják tehát el a műszereiket. Csak annak engedelmeskednek, akiben megvan ez a speciális energiatöltés. Gyere, menjünk az irányító központhoz, mielőtt a hatás elmúlik... ha ugyan elmúlik. Ahhoz a műszerfalhoz indultak, amelyről úgy vélték, ez irányítja a fő Nap-elvezetőt. Burl megragadta a kapcsolókat, és nullára kapcsolta őket. A zűmmögés intenzitása megnőtt, majd elhalkult, végül elhallgatott. Surrogó zaj hallatszott föntről, Burl fölnézett és látta, hogy az árbocok visszahúzódnak az épületbe, korongjaik ellapulnak, és nem mutatnak már semmilyen Irányba. Nyomban másképp érezték magukat. Hirtelen rájöttek, hogy az a vibráció, amely eddig oly erős volt a fejük felett - elmúlt. Csönd volt mindenütt, egy üres, élettelen épület és egy lakatlan völgy természetes csöndje. Burl és apja a falon levő repedéshez mentek, és átmásztak rajta. A Nap odakinn fényesebben sütött, mint addig. Az ég szelíden derűs, kék és felhőtlen volt. Burl tudta, hogy az egész világon kitisztult az ég, s melegebben süt a Nap. De meddig? Mögöttük még mindig ott állt az épület - s még nem lelték meg azokat, akik föltalálták.
HARMADIK FEJEZET
Az A-G 17 titka A két Denningnek nem jutott túl sok ideje arra, hogy a Nap titokzatos elrablóin tanakodjék. Még vitatták, mi is legyen a következő tennivalójuk, amikor a problémájuk már meg is oldódott. Moraj hallatszott a levegőben, majd zúgás, és alig telt bele néhány másodperc, hat rakétahelikopter jelent meg, sugárhajtással lebegtek a völgy fölött, majd leszálltak. - Amerikai gépek! - kiáltotta Burl, talpra szökkent, és elébük indult. Nyilván azt jelenti, hogy tudják: megállítottuk a műszereket. - Nyilván - mondta apja, és vele tartott, hogy köszöntse a sisakos férfit, aki most lépett ki a vezérlőgépből. Addigra már az egység utolsó tagja is földet ért, s a terepszín ruhás katonák már kiszálltak belőlük. Úgy képzelem, hogy az égbolt az egész világon kivilágosodott kissé. Nyilván azonnal észrevették. A helikopteresek vezetője odaért hozzájuk. Magas, bronzbarna férfi volt, rajta a Légierő kapitányának szolgálati rangjelzése. Kezét nyújtotta.
- Nyilván maguk Denningék. Saunders kapitány vagyok. Engem kértek föl, hogy vigyem vissza magukat azonnal, hogy teljes jelentést kapjunk az ügyről. Milyen hamar tudnának elkészülni? - Máris készen vagyunk - mondta Burl. - Csak a zsákunkat kell fölraknunk a gépre. De hát... hova vissza? Saunders erre mosollyal válaszolt. - Kaliforniába. Onnan jövünk. Sürgős parancsom van rá, hogy ne vesztegessem az időm. Tehát engedelmeskednek? A két Denning egymásra nézett. Ez bizony fontos. Fölismerték, hogy a gépek gyors rakétákkal indulhattak, abban a pillanatban, ahogy az égbolt kitisztult. Lehet, hogy még mindig válsághelyzet van, anélkül hogy tudnának róla. Nem vesztegették az időt további kérdésekkel. Mark Denning megkérte a kapitányt, irányítsa egyik helikopterét a hegyek mögé, hogy átadja üzenetét Gonzálesnek: pakoljon föl és induljon Lima felé. A parancsot kiadták, a két Denning beszállt a rakétakopterba, Saunders pedig átvette az irányítást. A gép nagy sustorgással fölemelkedett rakétáin, sugárhajtású farka megemelte, behúzódott, s a rakétamotor beindult. A sztratoszférába szálltukban átrobogtak a nyugati féltekén, az őserdők és földszoros, majd Mexikó meddő hegyei fölött, s még félóra se telt, már le is szálltak Dél-Kaliforniában, az Egyesült Államok Légierejének támaszpontján. Minden oly gyorsan, oly hirtelen törtónt, hogy Burl úgy érezte, álmodik. Régóta voltak már kinn a terepen, az Andok magas hegyeinek békéjében és nyugalmában lassan kutatva az idő pusztította romok között; tonnaszám szitálták át a földet és homokot parányi maradványokért; s azután váratlanul a sürgős üzenet, a vándorlás, a furcsa épület, a testét betöltő különös sokk, a Nap-rabló gömbök fölött nyert hatalom, majd a sebes száguldás az ezer mérföldeken ét. Most hát itt volt, hazájában - hetekkel hamarabb, mint ahogy tervezte -, de még nem térhet vissza otthonába, iskolájába. Mert érezte valahogy: olyan kaland kezdődött, amely bárhová vezethet. Az ő kalandja talán lényegében véget ért, de ki fogják kérdezni, meg fogják vizsgálni, és megkérik, adja elő újra meg újra a történteket. Burlt és apját tisztek csoportja várta a reptéren. Sietve bekísérték őket egy nagy épület szobájába. Itt heten ültek, civilben. Ezeket sorra bemutatták, s Burl, mihelyt a nevüket és beosztásukat meghallotta, még inkább kíváncsi lett, mi vár rájuk. Egyikük a katonai felderítés tábornoka. A másik a Külügyminisztérium egy magas rangú képviselője. Hárman jeles csillagászok - köztük a meglepően fiatal Russel Clyde s az idősebb, híres dr. Merckmann. Volt egy repülőgépgyártó, akinek neve ezernyi repülőgépen díszlett, valamint egy gépészmérnök, aki részt vett a Hold meghódításában is. A tábornok, Walton Shrove megkérte őket, foglaljanak helyet. Ő irányította a műveletet. A megbeszélés az ő alapos kikérdezésükkel kezdődött. Nem bombázták őket kérdésekkel, mint egy rendőrségi kihallgatáson. S a kíváncsi, hírre szomjas újságírók faggatódzásaira se hasonlított a konferencia. Kérdéseik megfontoltak és intelligensek voltak. Teljes egészében elmondatták, mit látott a völgyben Burl és édesapja,
és hogy hogyan festettek azok a Nap-rabló gépezetek. Elmélyülten koncentráltak arra a különös élményre, amelynek révén Burl alkalmassá vált a gépek irányítására. - Megengedné-e - kérte Burlt a tábornok -, hogy orvosi és elektronikai vizsgálatsorozatnak vessük alá, annak megállapítására, megvan-e még magában ez a töltés? Burl nem ellenkezett. - Mindennek alávetem magam, amit önök mondanak. - Nagyon helyes - mosolygott a tábornok. – Majd utólag megismertetjük magát a céljainkkal. De előbb szeretnénk mihamarabb túlesni ezen. Három technikus lépett a helyiségbe, s Burl velük együtt kiment. Az orvosi rendelőbe vitték, s ott teljes kivizsgálásnak vetették alá. Az elektronikai laboratóriumban elektródákat kapcsoltak hozzá, aprólékosan leolvasták teste természetes elektromos ellenállásának, valamint érzékelhető fizikai töltésének adatait. Egyórás vizsgálat után Burlt visszakísérték a tanácsterembe. Mihelyt belépett, megérezte, hogy valami fontos beszélgetés szakadt félbe. Apja ránézett, s Burl a büszkeségnek és a szülői aggodalomnak valami különös keverékét látta az arcában. „Ugyan mire készülnek?" - tűnődött a fiú. Leültették, s a társaság elhallgatott. A tábornok gondterhelten nézett Burl szemébe, és így szólt: - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megismertessük magával a világ előtt álló problémát. Föl szeretnénk kérni magát egy személyes döntés meghozatalára, s úgy véljük, tudnia kell, mi függhet ettől. Elhallgatott. Az asztal körül mindenkinek komor volt az arca. Mark Denning is komoly volt, bár Burl azt gyanította, apja se tudja pontosan, mi következik. - Világos, hogy valakik, általunk nem ismert űrbéli lények elindítottak egy folyamatot: elfogják a Nap erejét és fényét, hogy máshová vezessék. A Földön levő állomásuk, amelyet maga leállított, igen fontos állomás volt. De... nem ez volt az egyetlen. Más állomások is működnek ebben a Naprendszerben... - Merckmann felé biccentett. Az idős csillagász átvette a szót. - A Földön levő megfigyelőállomások a holdbéliekkel együtt egyértelműen megállapították, hogy más bolygók felszínéről is elterelnek bizonyos mennyiségű napfényt. Teleszkópos és teletermikus műszerekkel megállapították, hogy a Merkúr és a Mars felszínén is folyik Nap-zavaró tevékenység. Gyanúnk szerint a Vénuszon is működik hasonló. Úgy hisszük, hogy ez más bolygókon is megvalósulhat, ám az első kettővel kapcsolatban már nincsenek kétségeink. - Az elvezetett napenergia mennyiségével kapcsolatos mérések folytatta a csillagász - meg azok a mérések, amelyek az ilyen állomások keltette mágneses zavarokról készültek, kimutatták, hogy tevékenységük határozottan kihat magának a Napnak a szerkezetére is. Még nem végeztünk minden számítással, de az előzetes vizsgálatok arra vallanak, hogy ha ez a fajta szoláris beavatkozás nem ér véget, az azzal járhat, hogy a Nap két-három éven belül nova lesz.
Elhallgatott, és harmincéves tanítványa, Russel Clyde vette át a szót. - Ezen azt értjük, hogy a Nap a szó szoros értelmében felrobban. Lángra lobban, jelenlegi méretének többszörösére hull szét. Egy ilyen robbanás salakká égeti a Földet, a Jupiteren belüli összes bolygót lakhatatlanná teszi, szétperzseli a légkörüket, gőzzé változtatja vizeiket, s élettelen tüzes sivatagokká teszi őket. Láttunk már más csillagokat novává válni. Lemértük a robbanásukat. Tudjuk pontosan, hogy mennyi idő és stabilitáshiány kell egy nap belsejében ahhoz, hogy ezt eredményezze. És attól tartunk, hogy igen nagy a veszély a mi Napunk számára, ha a Nap-csapolás nem szűnik meg. Az asztal körül mindenki hallgatott. Burl döbbent volt. Végre lélegzethez jutott. - De hogyan állíthatjuk meg? Nem juthatunk el idejében valamennyi bolygóra. Rakétáink nincsenek készen, a rakétahajók pedig túlságosan lassúak. A rakétahajónak két évre volna szüksége ahhoz, hogy a Marsra érjen, ha az expedíció máris készen lenne... és tudomásom szerint tíz év kell ahhoz, hogy a Mars-művelet egyáltalában kísérleti stádiumba jusson. Shrove tábornok bólintott. - Így igaz. Rakétatervezésünk még nem elég fejlett ahhoz, hogy ilyen soron kívüli akcióra vállalkozhasson. Épp csak hogy átléptük a bolygóközi repülés küszöbét, ellenségeink azonban, bárkik legyenek is, nyilvánvalóan jóval fejlettebbek nálunk. Mégis, mint hamarosan látni fogja, helyzetünk nem egészen reménytelen. Lockhart ezredes, lenne szíves beszámolni az A-G Vállalkozásról? Minden szem Lockhartra szegeződött. Alacsony, zömök, civil ruhás férfi volt. Burl most ébredt rá, hogy ez a férfi valaha ezredes volt, de emlékezett, hogy miután letette a katonai szolgálatot, az egyik legnagyobb aviatikai vállalatnál helyezkedett el. Lockhart egyenesen Burlre vetette hideg, szürke szemét: - Vállalatom kísérleti telepén van egy gyakorlatilag kipróbálatlan űrjármű, amely alighanem képes lenne a Marsra vagy bármely más bolygóra elrepülni az adott időn belül. A-G 17-nek nevezzük ezt a gépet, ez a tizenhetedik a kísérletek sorában, és az első, amely sikeres. Teljesen új repülési módszerrel működik: az antigravitációval. Burl lélegzetvisszafojtva csöngött a férfi szavain. - Talán tud róla, hogy a gravitáció tudományos visszafordításának munkája még az 1950-es évek elején kezdődött. Röviddel azután, hogy kísérletek zajlottak az atommal és az atomnál kisebb részecskékkel kapcsolatban, hogy legalábbis az alapjait megtalálták már azoknak a módszereknek, amelyekkel az antigravitáció kiváltható. Korai elemirészecske-kutatások kimutatták, hogy ilyen erő nemcsak elméletileg lehetséges, hiszen bizonyos részecskék valóban mutattak efféle tendenciákat. Az első felfedezések alapján legalább húsz éven át folytatódott a kutatás a negatív gravitációs erő kifejlesztésére. Már 1986ban nem kevesebb, mint tizennégy ilyen vállalkozás volt folyamatban az Egyesült Államok gyakorlatilag valamennyi vezető repülőgépgyárában, a világ többi részén zajló kísérletekről nem is szólva. Az elmúlt húsz évben a Légierő irányításával ezek a vállalkozások állandósultak, közös fedél
alá kerültek, és eljutottak a jelenlegi eredményhez, amely hitünk szerint az egyik végső diadal. Rápillantott Shrove tábornokra, aki mosolytalanul viszonozta pillantását. - Néhány modell sikeres kipróbálása után teljes méretű űrhajó épült, amely az űrutazás új módját használja. Egyetlen ilyen űrhajó épült, csak egy. Ez a hajó, ha működik, az egyetlen eszköz, amelyben az emberiség reménykedhet: a Naprendszer más pontjaira is eljuthat, oda is, ahol a Nap elrablói működnek. Csak ezzel az egyetlen járművel hatástalaníthatjuk Nap-csapoló állomásaikat. De újra hangsúlyoznom kell: a hajó még csak kísérleti stádiumban van - folytatta az ezredes. - Hogy milyen a kapacitása és hogyan működik majd, az egyelőre még csak tervezőasztali feltételezés. Egy hét alatt elő tudjuk készíteni fölszállásra a hajót. Abból, amit Merckmann és Clyde mondott, nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak a hosszabb várakozást. Még egy ilyen hajó megépítéséhez legalább egy esztendőre van szükség. Ezután Shrove tábornok szólalt meg: - Már eldőlt, hogy az A-G 17-es űrhajót elindítjuk. Megvan önkéntes legénysége is; közülük néhányan itt vannak ebben a szobában. - Kurtán Clyde és Lockhart felé biccentett. - De bár ezek az önkéntesek a maguk szakterületének legjobbjai közül valók, egyetlen olyan ember sincs köztük, akit ne lehetne pótolni a maga területének éppoly kiválóan képzett képviselőjével. Viszont: e pillanatban csupán egyetlen olyan személy él a Földön, aki bizonyos értelemben helyettesíthetetlen. Ennek a személynek egyes-egyedül megszerzett élménye révén olyan kulcs van a kezében, amely megkönnyíti az űrhajó által elvégzendő feladatot. Burlhöz fordult, aki a feszültségtől remegve ott. - Maga, Burl Denning, még mindig rendelkezik valamiféle elektronikus vagy szubelektronikus töltéssel, amely a Nap-csapoló állomás irányítóműszereire van ráhangolva. Szerintünk részt kellene vennie ezen az expedíción. Hosszú lesz és veszedelmes, le kell majd szállnia olyan világokban, ahová senki emberfia nem látogatott még el, sőt évszázadokig se fog ellátogatni. S van egy ellenség az égben, aki nyilvánvalóan föl akarja majd tartóztatni egyetlen hajónkat. Hogy kereken és őszintén szóljak: ennek a hajónak az utasai olyan veszélyekkel néznek szembe, amilyenekkel egyetlen felfedező sem, Magellán és Cook óta. Alig van esély a visszatérésre. De édesapja engedélyével, amelyet már megkaptunk, föl szeretném kérni magát: vállalkozzék rá, hogy tagja lesz a legénységnek. Burl szédült, szíve vadul kalapált. Mélyet lélegzett, azután óvatosan, nehogy hangja megremegjen, így szólt: - Igen, megyek.
NEGYEDIK FEJEZET
Az elrejtett égi kikötő Megkönnyebbült sóhaj szállt föl az asztal körül. Burl - akinek füle még mindig lüktetett a hirtelen izgalomtól - csak most vette észre, hogy
valamennyien visszatartották a lélegzetüket. Shrove tábornok elmosolyodott, és az idősebb Denningre pillantott, aki kifürkészhetetlen arckifejezéssel ült. Nem lehet könnyű neki, gondolta Burl. Burl ebben a pillanatban érezte meg, hogy felnőtt. A döntés pillanata, amely szó szoros értelemben a derült égből csapott le rá, idő előtt férfivá érlelte. Majd megmutatja, hogy méltó a vállára vett teherhez. Shrove most Lockharthoz fordult. - Ezredes, az ön időrendjéhez tartjuk magunkat. E szerint öt nap múlva lehet fölszállni. Igényel-e több időt, amiért új taggal bővült a legénység? A zömök légiveterán a fejét rázta. - Nem én. Az általam megjelölt időpontban készen állunk. Denninget magam veszem kézbe, és fölkészítem arra, amit tudnia kell. Tulajdonképpen haza is engedhetnénk. Elvégre az ő feladatai csak akkor kezdődnek, amikor ténylegesen elindulnak. Mindenki fölállt. Burl is, bizonytalanul, de Lockhart odalépett hozzá, és karon fogta. - Burl, végigvezetjük a hajón, és megismertetjük a tervekkel. Nincs sok időnk, ha utána még haza akar jutni és elbúcsúzni a szeretteitől. - Értem - mondta Burl. Visszafordult, búcsút intett apjának, aki épp beszélgetésbe merült a tábornokkal. - Viszlát odahaza, néhány nap múlva, apa! - kiáltotta, azután kiment Lockhart nyomában. Odakint a konferencia néhány más tagja is velük tartott, és nyomban körülvették őket a légierő egy egységének felfegyverzett emberei. Burl ráébredt: őrzik őket, bárhova menjenek. A tisztekben nyilván fölmerült: a Nap-csapdák építőinek lehetnek kémeik a Földön. Russel Clyde, a fiatal csillagász is ott volt a csoportban. Odament Burlhöz, és kezét nyújtotta. - Örülök, hogy velünk tartasz, Burl. Ez lesz aztán az utazás! Clyde körülbelül ugyanolyan magas volt, mint Burl. Lényében volt valami vonzóan fiatalos, Burl nyomban megkedvelte. Hallott már felőle. A fiatalember ugyanis még egyetemista korában figyelemreméltó, új elméletet fogalmazott meg a galaktikus formációk összetételéről, s ez azon nyomban ráirányította a tudományos világ figyelmét. Elméletét átvették a fehér szakállas tudósok, s kiállta a viták vizsgáját. Russel Clyde most a nagy Mount Palomar-i csillagvizsgálóval közösen tovább növelte hírnevét csillagászkörökben. - Tehát ön Is részt vesz az expedícióban? – kérdezte Burl kézfogás közben. A vörös hajú fiatalember bólintott. - Bizony. Fő csillagközi navigátorként visznek magukkal. És nehogy azt hidd, hogy azért, mert valami nagy fej vagyok! Épp csak arról van szó, hogy elég fiatal vagyok, és kibírom ennek a mi nagymenőnknek az erőszakoskodását. Öregem, ezt jól kiokoskodták! Burl nevetett. - Ugyan, maga tréfál, Dr. Clyde, nyilván kezdettől benne volt a dologban. A másik hevesen rázta a fejét.
- Á. Ez Merckmann gyermekének indult, de amikor rájönnek, hogy küzdeni kell, fiatal hús után néznek. Egyébként hagyd el ezt az udvariaskodást. Szólíts Russnak. Közös szállásunk lesz, tudod. - Hát ezt meg miből gondolod? - kérdezte egy magas, meglehetősen markáns arcú férfi, aki végighallgatta beszélgetésüket. - Az ezredes jelöli majd ki a szállásokat. - Azt mondtam, így lesz... és mérget vehetsz rá - vágta rá Russel Clyde. Bemutatta őket egymásnak. - Ez itt Harvey Caton, egyik elektronikus varázslónk. Caton bólintott, de még mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, Lockhart összeterelte és beültette őket néhány mikrobuszba testőreikkel együtt, s elhajtottak. Lázas napok következtek. A csoportot kocsival és repülővel átszállították a nagy, erősen őrzött wyomingi támaszpontra, ahol a titkos antigravitációs űrhajó vár rájuk. Burl nem nézhette meg rögtön a hajót. Előbb a legénység többi tagjának mutatták be, s egy csomó tanulmányozandó iratot kapott; ezek az új űrjármű legfontosabb jellemzőit írták le, a szakemberek véleményeit és javaslatait részletezték az eljárási módokkal és a teendők sorrendjével kapcsolatban. Űregészségügyi vizsgálatoknak vetették alá, hogy meghatározzák, miként reagál különböző nyomásokra és gravitációkra. A vizsgálat intenzív és kimerítő volt, Burl mégis frissen került ki a megpróbáltatásokból. Ahogy már előzőleg értesült róla, az expedíció parancsnoka Lockhart ezredes lesz, s ő tölti be a vezető pilóta szerepét is. A híres katonai repülő erőteljes egyéniségnek bizonyult, kitűnően tudott bánni az emberekkel. Tudta, hogyan hozhatja ki mindegyikükből a maximumot. Russel Clyde volt a főnavigátor és a csillagász szakértő. A meglehetősen pedáns és komoly Samuel Oberfield volt az asszisztense, egyébként matematikai zseni és asztrofizikus, akit most az egyik legnagyobb egyetem professzori székéből szabadságoltak. Clyde és Oberfield váltja majd segéd pilótaként Lockhartot. Harvey Caton, a szőke Jurgen Detmar és a joviális Frank Shea alkották a háromfőnyi műszaki legénységet. Az expedíció tagjait egy másik hármas egészítette ki, őket általános legénységként választották ki a légi orvosi és élelmezési feladatokra; továbbá egy kiképzett desszantegység a bolygóra szállás szakaszára. Az első közülük Roy Haines volt, akinek Afrikában meg a dél-amerikai őserdőkben véghezvitt tetteiről Burl Denning hallott már: kemény, viharedzett és elképzelhetetlenül éber fölfedező. Edgár Boulton kapitányt a tengerészet engedte át - ő volt a második -, múltjában harci cselekmények tisztes sora. A harmadik León Ferrati volt, aki már megjárta az Antarktiszt, s nagy gyakorlatra tett szert rendkívüli hideg éghajlat s a zord időjárási viszonyok elviselésében. Valamennyiük közül csak Lockhartnak, Clydenek, Detmarnak és Ferratinak volt űrtapasztalata űrjárműveken és holdrakétákon. Elég nagy személyzet ez egy űrhajóra, gondolta Burl. Az eddig épített rakéták egyike se volt képes ennyi embert szállítani. De azután
belátta: a rakéta-üzemanyag szigorú súlyhatárai nem vonatkoznak erre az új, csodálatos űrhajóra. Burlre a második nap reggelén került sor. Előző éjjel csak akkor dőlt le a wyomingi prérin sietősen rögtönzött támaszpont kemény priccsére, amikor már minden munkával elkészültek. Benyomások zavaros tömege érte egész nap, lélegezni Is alig jutott ideje. Kimerültén aludt, amikor hajnalban Lockhart fölébresztette. - Fölkelni, öltözni! - köszöntötte az ezredes. - Kivisszük magát az űrhajóhoz, hogy lássa. Detmar is jön, és elmagyarázza a szerkezetet. Burl magára kapkodta a ruháit, befalta reggelijét a többiekkel együtt a kantinban, s már robogtak is a széles, új országúton, amely a hegy mentén haladt a nagy nyugati síkságon. A hegyekhez közeledve magas fakerítést látott, amely elzárta az utat és a kilátást: ez a sorompó rejtette a mögötte levő völgyben tanyázó űrhajót. Áthaladtak az igazoltató őrségen, s a völgybe értek. Az A-G 17 hirtelen ott magasodott fölöttük. S Burl első benyomása egy fénylő fém szökőkutat Idézett, amint robajjal föltör a földből, magasra tornyosul az ég felé, s onnan fényes fémesőként hullik vissza újra. A hajó olyan volt, akár egy hatalmas, csillogó esőcsepp. Hatvan méterre nyúlt föl, széles, lekerekített, tompa törzse magasan a levegőben, mintha fölfelé hullana, s nem lefelé. Lent vékony, tökéletes áramvonalban ponttá keskenyedett, ez a talajt érintette. Gerendák és sodronykötelek bölcsője tartotta függőlegesen. A fényezett acélt különböző pontokon rovátkák vagy beiktatott, kerek foltok törték meg, ezek vastag hajóablakok voltak, vagy bejárati nyílások. Egyenlítője körül a legszélesebb részét hajóablakok gyűrűje övezte, ez alatt pedig hasonló hajóablakok elszórt sora. A három férfi az űrhajó farához közelített, a nagy tömb ott lebegett fölöttük, s Burl úgy érezte, mintha súlya ránehezednék, amint alatta mennek. Fönt az állványon két férfi buzgólkodott. Burl a nyakát csavargatta, és meglátta az A-G 17 jelét meg az Egyesült Államok fehér csillagos jelvényét. De mit fest ez a két férfi? - Magellán lesz a neve - követte Burl pillantását Lockhart. - Úgy döntöttünk, ez a név illik hozzá. Mert amire készülünk, az nem csupán egyszerű bolygófelfedező út, hanem a teljes Naprendszer körülhajózása. Burl szeme káprázott az űrhajótól, amely óriási, duzzadt gombaként csüngött fölöttük. Most vette csak észre, hogy körülötte nagyszabású tevékenykedés zajlik. Állványok pókhálója vezetett föl a fémes oldalfal nyitott bejárataihoz. Munkások hordták az anyagot a nyílásokon át, s Burl egy pillanatra meglátta Hainest munkaruhában, amint parancsokat kiabál föl az egyik nyíláshoz; mit hova rakjanak. Végre el tudott szakadni a szédítő látványtól. A körülötte húzódó kis völgyben alacsony raktárépületek sorakoztak. Egy másik hágó felől országút vezeteti a hegyeken át. Lassú iramban épp két megrakott teherautó ereszkedett alá ezen a hágón. Lockhart megjegyezte: - A felszerelésünket és a tartalékainkat egy innen húsz mérföldnyire levő városba repítettük, s onnan teherautók szállítják ide. - Miért nem hagyták ott a hajót, ahol épült, az ön indiánai telepén, s miért nem ott rakodnak be? - kérdezte Burl.
- Könnyebb lett volna - mondta az ezredes -, de a biztonsági erők jobbnak tartották, hogy ide szállítsák, a lakatlan dombok közé. Azért fogunk innen fölszállni, mert még mindig nagyon is kísérleti szakaszban vagyunk, nem tudjuk, mi történik, ha valami lerohad, vagy a motorok nem működnek. Nem szívesen zuhannánk rá valami sűrűn lakott területre. Amellett, ha azokat a papírokat átnézte tegnap, akkor tudnia kell: bőséggel akad itt radioaktív anyag. Burl bólintott. Detmar szólalt meg: - Miért nem szállunk be, és visszük őt körül a hajón? Így könnyebb lesz mindent megértetni. A szót tett követte, mindhárman az egyik rakodó platóhoz mentek, bemásztak a dróthálós kis felvonóba, s fölemelkedtek tizennyolc métert, a hajó oldalán levő egyik nyíláshoz. Jóval a hatalmas, könnycsepp formájú űrhajó szélesebbik vége, egyenlítői domborulata alatt szálltak be. Áthaladtak a keskeny, műanyag falú folyosón, amelyet néhol vastag, kerek ajtók törtek meg, rajtuk raktári rekeszszámok. A folyosó végén kettős falú fém légzsilipbe értek. Átléptek rajta, s az űrhajó lakóterében találták magukat. A Magellán tervezése forradalmian újszerű volt az űrjármű-építés terén. Különös alakja nem puszta szeszély, hanem praktikus forma. Jobb tervek csak ennek az első nagy repülésnek a gyakorlati tapasztalatai alapján jöhetnek létre. Régóta, már Einstein korai egyenletei óta tudott dolog, hogy az elektromosság, a mágnesesség és a gravitáció rokonságban állnak egymással. Az elektromosságban és mágnesességben negatív és pozitív mezők a vonzás és a taszítás formájában Jelennek meg. Ezek az ellentétes jellemzők alapozták meg az ember uralmát az elektromosság fölött. Ám ami a gravitációt illeti, kezdetben úgy látszott, ennek manipulálására nincs mód. Hogy ez mégis létrejött, az két tényezőnek köszönhető. Először: maga a Föld birtokában volt a gravitáció erejének. Másodszor: ennek az alapvető erőnek a leküzdése oly hatalmas energiát követelt, amelyet csupán a nukleáris energia alkalmazásával nyerhetünk. Volt egy egyszerű párhuzam a repülés történetében, amelyről Oberfield beszélt Burlnek tegnap. Propeller hajtotta praktikus repülőgépet csak akkor lehetett építeni, amikor föltalálták működtetésére azt a motort, amely elég kompakt, könnyű és nagy erejű volt. Ezért tehát a belsőégésű motorok föltalálásáig, a huszadik század elejéig efféle repülőgépek készítésére tett minden kísérlet kudarcot vallott. Hasonlóképpen, ebben az új szakaszban a gravitációt fölhasználó gép nem épülhetett meg addig, amíg ki nem alakították azt az energiaforrást, amely működtetni képes. Ilyen energiát csak a hidrogén-maghasadás okozta robbanás sikeres hasznosításában - a H-bomba erejében találtak. 1958-ban, Angliában hajtották végre az első sikeres kísérletet e nukleáris energia békés célú felhasználására. A zéta-gyűrűs generátort a rákövetkező évtizedben tökéletesítették. Csak ez a hasznosított atomenergia-forrás szolgáltathatta az A-G hajóhoz szükséges hajtóerőt.
A Magellán orra egy hidrogéntöltetű csillaggenerátorban helyezkedett el. A hajó felső harmadán belül volt a masszív energiaforrás, atomösszetevőivel, urán-hidrogén üzemanyagával és a gravitációs hajtóerőt levezető sugárnyaláb. - A gravitáció visszafordítása nem olyan egyszerű dolog, nem lehet föltalálni egy csoda fémlapot, amely megszünteti a Föld vonzását, ahogy azt H. G. Wells képzelte - magyarázta tegnap Oberfield. - Ez lehetetlen, mert nem veszi figyelembe a természet többi törvényét; megfeledkezik a tehetetlenségi erőről, tagadja a tömeg és sűrűség tényét. Egy antigravitációs hajó fölemeléséhez annyi energia kell, mint egy rakétahajó levegőbe emeléséhez. A különbség csak az energiaforrás praktikusságában van. A rakétaűrhajónak vegyi robbanás útján kell elégetnie üzemanyagát, hogy terhét fölfelé lökje. Üzemanyagát önnön súlya s kezelésének nehézkessége limitálja. Ennek az A-G hajónak is vinnie kell az energiát, minden méterért, amellyel fölemeli a járművet. De az újfajta generátor nyújtotta energiamennyiség révén ez az energia kompakt formában, olyan sűrítetten áll rendelkezésre, hogy ez a hajó évszázadokig is el tudna repülni vele. A továbbiakban elmagyarázta: az történik, hogy a jármű, irdatlan antigravitációs erőt alkalmazva, a szó szoros értelmében ellöki magát a Föld vonzásától. Amellett ez az erő arra is fölhasználható, hogy más égitestek gravitációs vonzását felerősítse. A hajó esni kezd a másik test felé, és eltaszítódik az előző testtől, ebben az esetben a Földtől. Mint ahogy a világegyetem minden csillaga, bolygója, holdja vonzást fejt ki az összes többire, úgy az antigravitációs űrhajó is valósággal belekapaszkodik az égről lecsüngő tetszőleges „kötélbe", és odahúzza magát hozzá. Úgy tűnik majd, mintha fölfele esne az égben. Fokozhatja és csökkentheti esése hatását. Szabadon is eshet valamely másik világ felé, vagy esés közben gyorsulást is előidézhet azzal, hogy megtoldja a maga mögött hagyott világ taszításával. Repülés közben épp ezért a széles orr van elöl. Esni fog az űrön át, az elejében átalakított energiasugárzás húzza. Az űrhajó fara az elkeskenyedő, kisebbik vége. Amint Burlt körülvezették a lakórészen, világossá vált számára, hogy a tényleges lakóterek a Magellánon egy fémgömbön belül vannak, amely láncokon csüng le a hajtóművet rejtő egyenlítői kidudorodás alatt. Ennek a gömbnek a tömege mindig jóval a könnycsepp külső falán belül van, a sugárzástól védetten. Láncokra fölfüggesztve a gömb mindig úgy forog majd, hogy a lakótér padlója mindig lefelé legyen, bárhová jusson is a gravitáció legnagyobb vonzása. Burl és a többiek sorra vették a belső gömböt tagoló három emeletet, amelyek mind a Föld felé irányultak. A középső szint, ahol az alvóhelyiségek kaptak teret, tömör volt, mégis tágasabb a vártnál. Öt hálófülke volt benne, mindegyik két emberre méretezve. Volt egy központi nappali és étkezőhelyiség. A legalsó szinten volt a konyha, kis kamra és a legszükségesebb felszerelés. A felső szinten volt az irányítóhelyiség, térképeivel és televíziós képernyőivel, amelyek minden irányú kilátással szolgáltak, a külső felszínre erősített radartányérok közvetítése révén.
A belső gömb és a külső burok közti térben voltak a rakodóterek. Itt raktározták a tartalékokat és szerszámokat minden eshetőségre. A gömb alatt, az elkeskenyedő térben volt egy rakétakilövő cső. A külső burok rakétaterében különféle járművek sorakoztak a bolygók fölfedezésére. Épp az irányítóhelyiségben álltak, amikor Haines bejött. Kezét törölgette, fáradtnak látszott. - Végre elraktuk a speciális dzsipeket - mondta. - Féltem, hogy nem kapjuk meg idejében. A Hold-bázis emberei rendelték meg, és átkokat üvöltöznek majd, ha megtudják, hogy kisajátítottuk őket. Lockhart megvonta a vállát. - Hadd ordítozzanak. Mire megtudják, már késő. Mennyi Időre van szükséged még a berakodáshoz? Haines széket húzott a térképasztalhoz, és leült. - Holnapra várok még egyet s mást, a következő nap pedig a kétszemélyes rakétarepülőt. Egy négyszemélyes rakétánk már van a fedélzeten. Ez elég lesz. A többiek készen vannak? Lockhart bólintott. - Épp elkészültünk. Denning holnap gyorsan hazautazhat, holnaputánra készen állunk. Burl körülpillantott. Egy nap, két nap, talán három - azután ugrás az ismeretlenbe. Detmar fölnyúlt, és lehúzott egy fémlétrát, amely a helyiség ívelt mennyezetéről csüngött alá. - Megyek, benézek a motorhelyiségbe - mondta. - Velem tart? kérdezte Burlt. Még mielőtt a fiatalember igent mondhatott volna, Lockhart megrázta a fejét. - Nem, nem akarom, hogy odamenjen. Nem akarom, hogy bárki odamenjen, akinek nincs ott keresnivalója. Azt az anyagot ugyan ólompáncél veszi körül, de azért sosem lehet tudni. Burl csalódott volt, látni szerette volna a nukleáris generátorokat. De Detmar a fejét rázta, mosolygott, és félretolta a mennyezeti csapóajtót. Burl látta, hogy valamivel följebb újabb csapóajtó következik. Detmar félrehúzta és fölmászott a zéta-gyűrük tiltott övezetébe. Burl egy pillantást vethetett a letompított, kékes fénybe, azután a csapóajtó becsukódott a gépész után. Később, amint kiautóztak a völgyön át, Burl visszanézett a hatalmas hajóra, s most már nem felfüggesztett, fémes vízesésnek látta, hanem az égre célzott széles orrú lövedéknek, amely feszíti kötelékeit puskagolyónak, az emberiség üdvére.
ÖTÖDIK FEJEZET
Föl, az égi kötélen Burl otthoni látogatása különös intermezzo volt. Tulajdonképpen csak néhány hétig volt távol hazulról, a nyári vakáció kezdete óta, mégis ennek az egyetlen napnak egészen más volt a hangulata, mint bármikor, ha hazatért. Még ő maga is észrevette, hogy vizsgálódobban, elgondolkodóbban szemléli a dolgokat.
Ami addig csak olyan mindennapi dolog volt, hirtelen értékessé vált, megőrzendő kincsnek tűnt a szemében. Mert hazafelé a repülőgépen rádöbbent, hogy a Föld is csupán egy bolygó a sok közül; s meglehet, hogy ez lesz az utolsó látogatása szülővárosában. A gép ablakán kitekintve azon töprengett, mit jelenthet elszakadni ettől a világtól, és az üres és ellenséges űr feltérképezetlen távolságai közt utazni... olyan bolygókra lépni, amelyeket emberi láb még nem érintett, s kiszámíthatatlan veszedelmekbe ütközni. Így hát otthona, anyja, barátai, az utca, amelyben lakott - minden új színben tűnt föl. Figyelte őket, míg az otthon töltött, nyugodt napot élvezte. Figyelte a kocsikat az utcán, oly mulatságosán kicsinyek, mind az idei év divatos formája. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még hosszúra és nagyra tervezték a kocsikat, de most már egy évtizede megváltozott a rend. A kocsik kisebbek lettek, vonalaik furábbak, gyártóik versengő törekvései szerint. Milyen más bolygó dicsekedhetne még ilyen döbbenetes találékonysággal s egyben meglepő ostobasággal? Nézte a dolguk után járkáló embereket, a magakorú fiúkat, akiket a nyárra vállalt munka s a nyári örömök foglalkoztatnak, s azt kérdezte magától: vajon képes lesz-e valaha is újra visszatérni közéjük, anélkül hogy vállát egy világ gondja nyomja? Az embereknek fogalmuk se volt a naprendszerüket fenyegető válságról. Voltak ugyan hírek az elhomályosuló Napról, ám a dolog magyarázatát gondosan leplezték, s az expedíció szigorúan titkos volt. A világnak nem használ, ha pánik tör ki az ügy miatt. A különös időjárási zűrök most már feledésbe merültek, s a társalgások újra a baseballgólok és tévéfilmek körül forogtak. Amikor Burl búcsúzóul megcsókolta anyját és apját, úgy érezte, mintha ifjúságától is búcsúzna, s belépne a rettenetes felelősség új korszakába. Ez a hangulat elkísérte vissza a támaszpontra - bár útitársai láthatólag nem éreztek effélét. Az utolsó nap elosztották a hálófülkéket a Magellánon, s a férfiak bevitték holmijukat szűk fülkéikbe, a hajó szívébe. Clyde elérte, amit akart, Burllel osztoztak az emeletes ágyú fülkében. Csupa nyüzsgés volt a völgy. Az érkező készleteknek nem akart vége szakadni, s Burl nem értette, minek ez a sokféleség. - Egyrészt fölhajtóenergiát takarítunk meg vele - magyarázta Russ. Senki se tudja, mire lesz szükségünk a különböző bolygókon, így hát Lockhart egyszerűen mindent fölhalmoz, ami csak az eszébe jut. Elámulnál, mekkora rakodóterünk van. És Caton azt mondja, minél többet halmozunk föl benne, annál jobb a Föld kisugárzása elleni védelmünk, s talán a többi bolygóké ellen is. - Azt hittem, máris védettek vagyunk ellene - mondta Burl. - Az atomgenerátoroktól amúgy is védve vagyunk. Vagy nincs ólomborítás a belső szférák körül? Russel Clyde bólintott. - Van, hogyne, de jobb a békesség. Ő és Burl már a szobájukban voltak, ruháikat rakták el.
- Egy óra múlva indulunk - mondta Burl. - Elmegyünk-e a boothiai indító bázisra, oda, ahonnan az emberekkel szálló rakétákat föllövik? Clyde a fejét rázta. - Lockharttal megbeszéltük az este, és úgy döntöttünk, hogy közvetlenül innen szállunk föl. - Burl tudta, hogy a többes számon a műveletirányító csoport értendő, amely az ezredesből, a két csillagászból, Catonból mint a műszaki részleg vezetőjéből és Hainesből áll. - Az igazat szólva, senki nem tudja, mennyire lehet kezelni ezt a gépet. Elég jól vagyunk védve, nem lehet ártalmas ránk a rövid szakasz a sugárzási övezeten át, amely háromszáz mérföldnyi magasságig terjed, és még a következő ezerötszáz mérföldön át érezhető. A rakétáknak, amelyek nem árnyékolhatok a sugárzás ellen a súlylimitáció miatt, föl kell menniük Boothiába, mert ott, az északi mágneses sarkon egy darabon nincs sugárzás. A Boothia-félsziget kopár hely volt, messze fönn a sarkkörűn túl, Kanada jeges keleti partjainál. Ott épült a világ legnagyobb űrkikötője elhagyatott végvár, ahonnan a rakéták az éppily elhagyatott Holdbázisokra indultak. Burl olvasott már róla, és alig várta, hogy lássa, de azt is tudta: a Magellánon való repülés újabb szakasz az űr meghódításának felgyorsult történetében. Gyorsan teltek az órák. A kis völgyből elküldték a látogatókat. A legénységet felszállási őrhelyeikre szállították - Lockhartot az irányításhoz, Clyde-ot és Oberfieldet a térképekhez, Detmart az energiafelhasználás figyeléséhez. A legénység többi tagja fülkéjébe szíjazva várakozott. Burlnek, kérésére, megengedték, hogy megfigyelőként ott lehessen az irányítóhelyiségben, félig hátratámasztott testhelyzetben, akárcsak a többiek, egy kipárnázott ülésen, erősen odaszíjazva. Haines még ellenőrizte a biztonsági öveket. - Nem tudjuk, szükségesek lesznek-e ezek. De nem kockáztathatunk. - Azután saját helyére ment, s ő is bekötötte magát. Lockhart az előtte levő jelzőberendezéseket figyelte. Tompa sivítás hallatszott föntről, amint a generátorok áramot fejlesztettek. Detmar pillanatonként egy-egy kódszámot kiáltott, s az ezredes ellenőrizte. A két csillagász várakozott, távcsöveiket figyelték. Számításaikat már régen elvégezték. - Idő! - kiáltotta az ezredes, és megnyomott egy gombot. A helyiségeket gong szava járta át. Lassan elmozdított egy kart. Burl a nyomásra számított, amely olvasmányai szerint együtt jár a felszállással. De semmi effélét nem érzett. Hátradőlt ülésén, és megragadta a karfát. Érezte, amint fokozatosan úrrá lesz rajta valami különös érzés. Mintha szédelegne, váratlan energia feszegetné. Kacagni támadt kedve, és föllendítette lábát, amelyet meglepően élénknek talált. Körülötte a többiek is mocorogtak ülésükben, úgy látszik, ugyanilyen impulzusok hatása alá kerültek. Most mintha lazábbnak érezte volna kötelékeit, s kissé szédülni kezdett. Lüktetett a feje, mintha vér tolult volna bele. Szíve mind hevesebben vert. - Súlytalanok kezdünk lenni - motyogta üléséből Clyde, és Burl tudta, a gép megfeszült, indulásra kész.
A hatalmas generátorok elindították az elszakadást a Föld vonzerejétől, s amint erejük fölfelé tört, hogy megbirkózzék a Földével, lebegésük közben mindennek a súlya megfelelőképp csökkent. Lockhart első mozdulata épp ez volt: nullára csökkenteni a Föld vonzását. Néhány pillanat, és elérték ezt a pontot. A Magellán belsejében elérték a súlytalanság állapotát. Azok, akik odakünn, a környező hegyek bunkereiből figyeltek, látták, hogy a hatalmas könnycsepp reszketni kezd, és lassan fölemelkedik állványai bölcsőjéből. Lágyan lebegett fölfelé, lassan, mintha a Föld centrifugális ereje meg akarná mutatni, mit tud a buborék tömege ellenében. A legénység minden tagja átélte már a súlytalanságot, vagy ugyanazoknak a vizsgálatoknak a során, amelyeken Burl is átesett, vagy tényleges Hold-utazásokon, és ez eddig senkit se zavart. A hajó egész szerkezete remegett, és Burl észrevette, hogy a belső szféra, amelyben vannak, szabadon lebeg. Lockhart megütött egy második gongot, majd újabb csavart fordított el. A generátorok hangmagassága, amely számukra alig volt hallható, megváltozott, élesedett. A hajó mintha hirtelen összerezzent volna, mintha megragadta volna valami. A súlytalanság érzése átmenetileg eltűnt, majd egy másodpercnyi szédülés következett, s azután hirtelen ezt érezték: fejjel lefelé függnek. Burl egy ijesztő pillanaton át azt érezte, hogy fejjel lefelé csüng egy padlóról, amely hirtelen mennyezetté vált. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, mert azt hitte, nyomban nekivágódik a mennyezet kemény fémlapjának, amely most oly meredeken csüngött fölötte. Majd örvénylést érzett, egy oldalirányú forgást, amely nekilendítette biztonsági övének. A helyiség mintha kimozdult volna. Az irányítóhelyiség ívelt mennyezete, amelyből oly hirtelen padló lett, egy pillanat alatt fallá változott, ferde és baljós fallá. Azután újra elmozdult, és Burl meglepetésére visszarogyott párnázott ülésébe: a félgömb alakú helyiség újra visszanyerte rendes helyzetét. Lockhart az irányítóműszerek fölé hajolt, s óvatosan, apránkint fölhúzott egy emelőt. Clyde a távcsövére hajolt, s kisebb korrekciókra kiáltott utasítást. Burl most végre megérezte a várt nyomást. Súlya fokozatosan megnőtt, újra a normális lett, majd tovább növekedett. Észrevette, hogy lélegzésére koncentrál, erőlteti tüdejét bordáinak növekvő nyomása ellen. - Tarts ki! - hallotta zúgó dobhártyáján át valakinek a hangját, valószínűleg Oberfieldét. - Nem kell jobban fölgyorsulnunk egy g-nél, azaz egy gravitációs gyorsulásnál. Nyugalom. A súly fokozatosan enyhült. Azután elmúlt a nyomás. Minden normálisnak tűnt. Lockhart hátradőlt, és nekiállt kikötözni szíjait. A többiek követték példáját. Burl az egyik távcsőben megpillantotta a kinti űr feketeségét, egy másikban pedig a Föld széles, szürkészöld tálját maguk alatt. A harmadikban a Nap vakító fényű korongját. - Minden jól ment? - kérdezte halkan Clyde-tól. A vörös hajú fiatalember fölnézett rá, és elmosolyodott.
- Jobban, mint ahogy azt az első fölszállástól várhattuk volna mondta. - Most a Nap szorításához kapcsolódunk. A Nap felé esünk; nem egyszerűen esünk, hanem gyorsabban húzzuk magunkat feléje, úgy, hogy normális nehézkedési nyomást tarthassunk fenn. Hamarosan gyorsabban haladunk, mint bármely rakéta valaha is. A lakótérszféra megpördült, mihelyt ebbe belekezdtünk. Ettől tűnt minden úgy, mintha fejjel lefelé lenne, s ezért tért vissza minden a normális helyzetébe. Burl bólintott. - De ez azt jelenti, hogy a Földhöz képest most mi magunk vagyunk fejjel lefelé! -Természetesen - mondta Clyde. - De az űrben minden relatív. Már nem vagyunk a Földön. Külön test vagyunk az űrben, s az űrön át esünk a Nap felé. - Miért a Nap felé? - kérdezte Burl. - Azt hittem, első célunk a Vénusz bolygó! - Nehéz volt becélozni a Vénuszt Ilyen közel a Földhöz. Inkább a Naphoz kapcsolódtunk, hogy befelé húzzon bennünket. Ha közel kerülünk a Vénusz pályához, visszafordulunk és a Vénusznak tartunk válaszolta a csillagnavigátor. - És ez nem kockázatos? - kérdezte Burl, eszébe idézve a kapott rövid tájékoztatásokat. - Ezzel eltérünk a terveinktől. Lockhart gyorsan fölpillantott. - Igen, igazad van - Ismerte be. - De egy ilyen utazáson meg kell tanulnunk rögtönözni, méghozzá gyorsan. A fölszállásnál hoztuk ezt a döntést. Burl egy pillanatra megrémült. Most értette csak meg, amit a többiek a hajón mind tudtak végig - hogy ezen a repülésen valamennyien amatőrök, hogy minden, amit tesznek, rögtönzés, és hogy mindig fönnáll valami rettenetes hiba kockázata. Vajon a Naphoz kapcsolódás nem az első ilyen tévedés-e?
HATODIK FEJEZET
A Nap felé! A hajón fokozatosan kialakult az élet normális menete. Burl először úgy látta, hogy az űrrepülés során nincs túl sok tennivaló a legénység számára. Az útirányt előre kiszámították, a hajó enyhén ívelt pályán esett célja felé. El kell telnie bizonyos mennyiségű Időnek, míg a hajó meghatározott sebességgel és gyorsulással áthalad a megtervezett útvonalnak egy adott szakaszán. Azután egy bizonyos pillanatban lefékezik a sebességet, a Nap vonzását visszájára fordítják, hogy a hajó bele ne essék a hatalmas Napba. Akkor, amikor zuhanása véget ér - ha a számítások helyesek voltak -, éppen a Vénusz bolygó pályáját kell metszeniök, ugyanott és ugyanakkor, ahol, illetve amikor a Vénusz maga is tart: így jutott el majd a hajó a bolygó közelébe.
Ezeket a számításokat már mind elvégezték, s betáplálták a hajó irányító műszerfalán. A közben eltelő hosszú időszak valójában nem adott valami sok tennivalót, legfeljebb csillagászati megfigyeléseket lehetett végezni, ellenőrizni a műszerek működését, megfigyelőszolgálatot tartani a meteorok és mikrometeorok okozta károk jelzésére, valamint betartani az étkezési-alvási időszakok rendjét. A legénység életrendet alakított ki, földi huszonnégy órás nap szerint háromszor nyolcórás műszakra osztották be idejüket. A várakozással ellentétben Burlnek nem jutott ideje arra, hogy unatkozzon. Bármily behatárolt volt is a tér tizük számára, mindig akadt tanulnivaló, gondolkodnivaló. Amikor Russel Clyde nem volt szolgálatban, sokat ült Burllel a széles látótávolságú látcsövek előtt, amelyek az őket körülvevő bolygóközi űr fekete mélységeit mutatták. A Föld már kékesen csillogó koronggá zsugorodott, s ők a közelgő s egyre növekvő Vénuszt látták maguk előtt. A vöröslő Mars éles, de parányi, rozsdabarna pontnak látszott a Föld mögött. És a csillagok - Burl még sosem látott ennyi csillagot - csillogó kis fénypontoktól ragyogó boltozat, a Tejútrendszer s a mienken túli tejútrendszerek milliónyi napja. A másik oldalon egyre erősebben vakított a Nap fehér fénykorongja, olykor kitörő, hatalmas lángnyelvei félelmesen reszkettek körülötte. Az egyik oldalon, a Naphoz meglepően közel, parányi félhold volt látható. - Ez a Merkúr - mutatta Russ. - Ez a legkisebb bolygó, s ez van a legközelebb a Naphoz, pályája a huszonnyolcmillió mérföld és a negyvennégymillió mérföld távolság között váltakozik. Épp ezért az ottani állomás lesz a legnagyobb és a legfontosabb. Burl megbámulta a fénypontot, a legbelső bolygót. - Azok a napcsapda-állomások... minél többet gondolok rájuk, annál többet tűnődöm rajta, mi célt szolgálnak. Az az érzésem, hogy olyan lényeknek, akik ilyesmit tudtak építeni, könnyű lenne elfogni bennünket, vagy másképpen meghiúsítani szándékainkat. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem szegődtek máris a nyomunkba, amiért megállítottuk berendezésük működését ott a Földön? Russ füttyentett a foga közt. - Van némi elképzelésünk erről. A hadseregnél dolgozó fiúk már foglalkoztak vele. Tudod, az ember néhány parányi bizonyíték alapján is sok mindent ki tud deríteni. Ilyen bizonyíték az, ami veled történt a Földön. Beszélned kellene róla Haineszel. Burl levette szemét a látcsőről. - Keressük meg. Szerintem most ráér. Mondott valamit arról, hogy ilyentájt olvasni szokott. Russ bólintott, s mindketten fölkeltek. Intettek az irányítókként ügyeletes Oberfieldnek és Catonnak, azután lemásztak a lakótér közepében levő részbe. Benéztek Haines szállására, de nem találták, így hát lementek a következő lejárón, át az alsó szintre. Haines és Ferrati a főzőhelyiség asztalánál ült és kávézott. A szabad terekhez, szélhez szokott két nagydarab, izmos férfi nehezen viselte a szűk és mesterséges levegőjű hajó kényszerű rabságát. Szívélyesen üdvözölték két fiatalabb társukat, és hellyel kínálták őket. Russ töltött magának egy csésze kávét, Burl pedig ezalatt már rá is
tért a tárgyra: mire jutott eddig az expedíció az ellenséggel kapcsolatos problémákat illetően. Haines halványkék szeme fölcsillant. - Szörnyen sokat megtudhat az ember az ellenségről, ha nemcsak azt veszi számításba, hogy mit tett, hanem azt is, amit nem tett meg. Az ilyesmi ugyanis értékes információkat szolgáltat a gyengéikről. Úgy látjuk, ha meg is kell harcolni érte, van lehetőségünk rá, hogy elrontsuk a játékukat. Éspedig elég tartósan, hogy a Földnek jusson néhány éve ugyanilyen hajókból álló flották bevetésére, s ezzel jó sok gondot okozzunk nekik. Burlnek hirtelen sokkal jobb lett a kedve. Tudata mélyén, gondosan elrejtve, fagyos félelem honolt - emlékezett még a napcsapda-állomás hibátlan működésére, amely Földön kívüli tudomány létére utalt. Rögvest rá is tért a lényegre. - Szóval mi az, amit tudunk? Haines hátradőlt, és összedörzsölte a kezét. - Volt néhány dolog, ami elárulta gyengéiket. Mikor ezeket összeraktuk, oda lyukadtunk ki, hogy az ellenség egy olyan civilizáció korlátozottan fejlett felderítő csoportja, amely civilizáció még messze van attól, hogy a közeli jövőben számolni kelljen vele. Azt állapítottuk meg, hogy az ellenség nincs valami nagyon tisztában a mi jelenlegi képességeinkkel, hogy felderítésük gyönge a modern Földet illetőleg. Úgy sejtjük, nem lesz képes az általunk okozott kárt elég gyorsan helyrehozni. - Mondd el neki, hogyan derítettük ki ezt! - szólt Ferrati, aki ismét elkezdte növeszteni kis fekete szakállát; Burl emlékezett rá, ilyen szakállal járt híres expedícióin. - Nos - húzta az Időt Halnes, hogy kellőképp növelje a feszültséget -, tudta-e, hogy azt az Andesekben lévő állomást, amelyet föltörtek, legalább harminc éve építették? És közben nem is helyezték működésbe? Burl meglepődött. - Hát... erre nem gondoltam; de meglehet. Az a völgy oly elszigetelt és lakatlan, hogy talán senki nem talált volna rá. - Így van - tette hozzá Haines -, s a kutatócsoportunk szemügyre vette a maradványokat, az alapozást, a környéket, és bizonyosak benne, hogy legalább három évtizede van ott. Ez az egyik fogódzónk. A másik fogódzónk az, hogy viszonylag gyengék voltak a falak. Az építők nem tételezték fel rólunk, hogy képesek vagyunk fölrobbantani. Valamifajta gyors építőanyaggal dolgoztak, amely erős ugyan, de nem áll ellent a robbanóanyagnak, nem is beszélve súlyosabb bombákról. Mármost miért van ez így? - folytatta. - S íme a harmadik fogódzó: miért nem áll rendelkezésünkre valami kijavítási módszer vagy legalább valamiféle automatikus légvédelem? Burl ránézett Ferratira. Az ravaszkásan nézett vissza rá, vajon rájöne magától. - Az építők nem számítottak légitámadásra - válaszolta lassan Burl. Azt végképp nem tudták feltételezni, hogy egyszer lehet még egy holdbázisunk, amely észreveszi a pontos helyüket. Azaz, abból indultak
ki, hogy a mi civilizációnk békén megmarad a harminc évvel ezelőtti állapotában. Annak idején még nem lettünk volna képesek észrevenni, hol vannak, mert ehhez űrbéli megfigyelőállásra volt szükség. Jó néhány évünkbe belekerült volna, ha csak gyalogosan kutatunk utánuk. - És ahogy az egészet felépítették? Egy acéllal megerősített vasbeton épület, amelyet a Föld bármely hadereje oda tudott volna... -töprengett Haines - ellenállt volna a ti dinamittámadásotoknak. - Ez azt jelenti, hogy vagy idejük, vagy eszközük nem volt ilyen építkezésre. Nyilván egyetlen hajójuk volt csak ilyenfajta felszereléssel, amely a lehető legrövidebb idő alatt képes volt egy gyorsbázist fölépíteni! - szólt Burl. - Ez az! - vágta rá Halnes. - A napcsapdát nyilván viszonylag kis munkacsoport építette, amely valószínűleg egyetlen fölfedező hajóval érkezett. A hajó automatikus gépekkel volt fölszerelve, amely megfelelő bázist képes építeni egy lakatlan bolygón, egy levegő nélküli holdon, de nem volt anyaguk egy erődítményszerű bázishoz, és alkalmas munkaerejük sem, hogy ezt fölépítsék. - Még valami utal a harmincévnyi különbségre - tette hozzá Ferrati. Nyilvánvalóan valahonnan naprendszerünkön kívülről érkeztek. Máskülönben úgy készültek volna föl, hogy egyazon út során elvégzik ugyanezt a munkát az összes bolygón, s valamennyit egyszerre helyezik üzembe. Nyilván az űrnek egy olyan pontjáról végezték megfigyelésüket, amely legalább olyan messze van, mint a legközelebbi másik csillag. Ez nem lehet kisebb, mint négy és fél fényévnyi távolság, minthogy éppen ennyire van Napunktól a legközelebbi szomszédunk, a Proxima Centauri. Megfigyeléseik tökéletlenek voltak. Több bolygót és több problémát találtak, mint feltételezték. Így azután újabb utazást kellett tenniük, hogy elég alkatrészük legyen a napcsapda-bázis építésének befejezéséhez. Harminc évükbe került, míg az első állomásoktól eljutottak azokig, amelyek teljesítik feladatukat. - S ez is arra utal - folytatta Ferrati -, hogy eredetileg egyetlen hajó jött ide. Természetesen meglehet, hogy másodszorra már többel tértek vissza, mégis úgy látszik, hogy a fő erők még nem érkeztek meg. És nem is fognak, csak a Nap-novák után. - Akkor tehát ez azt jelenti - kérdezte gyorsan Burl -, hogy még mindig csak egy kis, elszigetelt csoporttal van dolgunk? - Meglehet - mondta Halnes. - Csak azt nehéz megállapítani, miből áll egy kis csoport. Szerintem inkább arról van szó, hogy a szerelőiket és legalábbis egy előzetes telepes munkacsoportot hoztak el második útjukon. De még mindig híján vannak alkalmas űrhajóknak, s még mindig nincs fogalmuk róla, mire készülünk. - S vajon miért? - kérdezte Burl. Haines elgondolkodott. - Ez feltételezés. De ha kémeket csempésztek be közénk, földi emberek közé, akkor sincs velük kapcsolatuk, máskülönben tudták volna, hogy meg tudjuk találni és el tudjuk pusztítani a bázisukat, mihelyt az megindul. Ez azt jelenti, hogy még mindig nincsenek földerítő hajóik arra a célra, hogy újra ellenőrizzék, mi van azokkal a berendezésekkel, amelyeket elsőként csináltak. S hogy nem ellenőrzik, azt jelenti, hogy nincs tartalék személyzetük, aki ezt el tudná végezni. Föltételezték, hogy
mi nem csapunk le, s az eredeti terveik szerinti távirányítással kezdték el a műveletet. - És ez azt is jelenti, hogy nehézségeik vannak - mondta Ferrati. - Ahonnan jöttek, nagyszerű civilizáció létezett, de ez hanyatlóban van. Az a tervük, hogy megszereznek egy másik naprendszert, és újra kezdenek mindent, de nem áll rendelkezésükre a kellő anyag, hogy egyszerű őrző és ellenőrző állomásokat állítsanak föl, amit minden valamirevaló földi nemzet tenne a helyükben. - Hű, akkor van esélyünk rá, hogy elkapjuk őket! - rikkantott Burl. - Én meg azt gondoltam, olyasvalamibe fogtunk, amivel nem tudunk megbirkózni. - Valami esélyünk van - mondta Halnes. - Az valószínűleg menni fog, hogy fölszámoljuk napcsapda-telepeiket. Na de mi történik, ha a felfedező hajójukkal találkozunk? Aki át tud hatolni a csillagközi űrön, és el tudja vonni a Nap erejét, az biztos gyorsabban repül, és hatásosabb fegyverekkel is rendelkezik, mint mi. Reméljük, nem találkozunk velük, míg munkánkat el nem végezzük. A kis megbeszélés itt megszakadt, mert a gong műszakváltást jelzett. Burl számára logikusnak tűnt a dolog. Ha a Magellán elég gyorsan látja el dolgát, folytatja ugrását, időt nyer. De - és azt is észrevette, hogy ezt fennhangon senki se mondta ki - az is meglehet, hogy az ellenség, legyen bár mégoly kicsiny csoport, valahol itt van még a Naprendszerben, és alighanem igen hamar akcióba lép. Eljött az az idő, amikor a hajó megkezdte a lassulást a Vénusszal történő találkozás előkészítésére. Burl közeledni látta az órát és a percet, s nézte, mint veszi át az irányítást Lockhart. A generátorok állandó zümmögése, a hajón állandósult remegés megszűnt, s ettől mindenki megkönnyebbült. Agyuk már ráhangolódott erre az állandó rezgésszámra, már nem is érzékelték, mennyire fárasztotta őket. Ahogy a csillag-generátorok enyhítettek a Nap szippantó vonzásán, úgy csökkent a gravitáció a hajón belül. Néhány pillanat múlva nullaállapot állt be, s azok, akik elfelejtették beszíjazni magukat, már lebegtek is a levegőben, legtöbbjük szédülten. Változás állt be a zajszintben, a generátorok most már taszítóerőt fejtettek ki a Nap vonzása ellenében. A levegőben lebegők hirtelen a mennyezetnek ütődtek, azután sebesen lecsúsztak a falon, a belső szféra forgott, hogy az új gravitációs vonzás irányát eltalálja - ezúttal, a Naptól elfelé. A látcsövek ki-be kapcsolódtak, aszerint, ahogy összetartozó felületeik a szféra kettős falrétegével együtt hol egymásra csúsztak, hol újra elváltak. Burl egy pillanatra arra gondolt, amikor meglátta, hogy a látcsövek nem mutattak semmit, mi is lenne, ha a szféra nem forogna minden irányban. Nem látnának semmit. A hajó most rátért tervezett pályájára, lelassult, hogy a Vénuszra érjen. Eltelt néhány óra, véget ért a vacsorázás, és Burl visszatért kabinjába, minthogy eljött a pihenőideje. Russ szolgálatban maradt az irányítószerkezetnél, s csillagászatilag ellenőrizte az új sebességet és irányt. Burl nyugtalanul forgolódott sötét kis kabinjában. Valami zavarta, s agy idő múltán észrevette, hogy Clyde-nak már régen meg kellett volna
jönnie a szolgálatból. Órájára nézett, és kiszámította, hogy Russ már két órája túlórázik. Mi a baj? Kibújt hálófülkéjéből, felöltözött. Leereszkedett az irányítóhelyiségbe, meglátta Lockhartot. a két csillagászt s az egész műszaki személyzetet, amint aggodalmasan tépelődve állják körül az irányítóművet. Odalesett a válluk fölött, de a mutatók nem sokat mondtak számára, nem tudta, mit közölnek. - Mi történt? - kérdezte Russtól. Russ félrevonta. - Nem sikerül a Vénuszhoz jutnunk - mondta. - Generátoraink nem pontosan úgy dolgoztak, ahogyan reméltük. Nem tudtunk kellőképp lelassulni, a Nap vonzása erősebb, mint a mi bevethető erőnk a megfékezésére, jelenlegi sebességünkkel. El fogunk száguldani a Vénusz pályája mellett, még a bolygó előtt; még mindig napirányban tartunk, nagyobb sebességgel, mint amire számítottunk. - Úgy érted... hogy belezuhanunk a Napba? - kapkodott levegőért Burl. - Ahogy most állnak a dolgok - mondta a fiatal csillagász -, pontosan erről van szó.
HETEDIK FEJEZET
Forró nyom a Merkúron Burl furcsának találta, hogy az izgalom nem volt még nagyobb a Magellán fedélzetén. A játszmának ennyire a kezdetén arról értesülni, hogy mind a végzetükbe rohannak - ez nagyobb felhajtást kellett volna hogy keltsen, őrjöngést illett volna kiváltania, menekülési vágyat vagy ilyesmit. A fülkében lévő férfiak azonban felajzottak voltak ugyan, de nem rémültek. Viszont erős koncentráció látszott arcukon, komolyak voltak, mint akik terveznek valamit. Egy látcsövön át, amelyet úgy ernyőztek, hogy ne vakítsa a szemet. Burl most a Nap korongját látta. Szikrázó felszínén néhány folt volt látható, s százezer mérföldnyi távra lövelltek belőle az égő gázok nagy lángnyelvei. Csakugyan arra ítéltettek, hogy merő salak legyen belőlük? Egy hirtelen lobbanás ezeknek a kilövelléseknek egyikében? Clyde ás Oberfleld a kalkulátorokkal működött. Burl figyelmesen nézte őket, megpróbálta kitalálni, mire jutnak. Végül kihúztak egy eredményt az egyik számítógépből, és odavitték Lockhartnak és a mérnököknek, Rövid tanácskozást tartottak, s úgy látszik, megegyeztek valamiben. Clyde arcán valamelyest enyhült a feszültség. - Azt hiszem, megbirkóztunk a dologgal - jött a jó hír. - Mi az ábra? - kérdezte Burl. - Ha elszáguldunk a Vénusz mellett, még mindig meg kell tudnunk állni, elfelé esni a Naptól, és talán újra utolérni a Vénuszt. Tovább tartana, de... - Megváltoztatjuk a terveinket - vágott a szavába Russ. - Persze lefékezhetnénk, ez szinte biztos. Ott a baj, hogy a Magellán hajtóműve
nincs megfelelően kipróbálva. Azt hittük, tudjuk, mire képes, de az űr problémái igencsak bonyolultak. Kiderült, hogy nem tud olyan erőteljesen a Nap ellenében hatni, mint ahogyan számítottuk. Vagy pedig a Nap vonzása volt erősebb ilyen közelségből, mint ahogy azt a műszereink jelezték: Üldözőbe lehetne venni a Vénuszt, mihelyt visszajutunk a pályájára, de nagy időpazarlás lenne, és a megtervezése is nehéz. Ehelyett tehát inkább fordítunk egyet a menetrendünkön. - De hát akkor nem mehetünk máshová innen, csak a Merkúrra. Ez lenne az új terv? Russ bólintott. - A Merkúr a Napnak az innenső oldalán halad. Mire lefékezünk, közelebb leszünk a Merkúr pályájához, mint a Vénuszéhoz. Úgyhogy a Merkúr felé haladunk, és ott lesz az első bolygóra szállásunk. A Merkúr a rendszer legkisebb és legforróbb bolygója. Burl nem felejtette el: a Merkúr volt annak a két világnak az egyike, amelyről bizonysággal tudják, hogy van rajta napcsapda-állomás. Lement a hajófenékbe, hogy továbbadja a hírt a leszállóegységnek. Burl megtudta, hogy Haines már értesült az új tervről a belső hírközlésen át Lockharttól. Mihelyt Burl odaért hozzájuk, mind a négyen Ferratit és Boultont is beleértve - bementek a tervezőrészleghez. A Merkúr nem volt könnyű eset. Ferrati megjegyezte: - Jobb lett volna utoljára hagyni, ahelyett hogy előrevesszük. - Igaz, de másfelől - jegyezte meg Haines - a Merkúron lévő állomás alighanem a legfontosabb, lévén oly közel a Naphoz. Ideálisak a feltételek, a napenergia állandó, el nem terelt koncentrációja révén, így alighanem ott van a rendszer legfontosabb állomása. - Ettől a problémától felforr az agyam, s szó szerint értem azt, hogy „felforr" - nevetett Boulton. - A Merkúr évente csak egyet fordul a tengelye körül, az ő évük csak nyolc földi napnak felel meg. Eszerint, ahogyan a mi Holdunk csak egyik felét tartja a Föld felé, ugyanúgy a Merkúr is csak egyik félgömbjét tárja a Napnak. A Nap felőli oldalon tehát örökké nappal van. A Nap onnan úgy tűnik, mintha az ég egyazon helyére rögzülne. Föltételezésünk szerint a napcsapda-állomás természetesen a Nap felőli oldalon van. És nyilván iszonyatos a hőség. - Ami azt illeti - mondta tárgyilagosan Haines -, a följegyzések szerint a Nap felőli oldalon, a középen a hőmérséklet eléri a 770 fok Fahrenheitet. Ez az ónt és az ólmot is megolvasztja. - De hogyan érjük el az állomást ilyen fortyogó vidéken? nyugtalankodott Burl. - Hacsak a légkör hiánya nem könnyít valamit a helyzeten. Haines bólintott. - Lássunk munkához, készítsük el az akció tervét, emberek. Van néhány napunk, hogy elrendezzük a felszerelésünket. Elég gyorsan eltelt az a néhány nap. Mihelyt megállapították a lehetséges változatokat, listát készítettek az egyes felszerelések fajtáiról, amelyekre a különféle helyzetekben szükség lehet. Azután űrruhát öltöttek, oxigéntartályokat vettek magukhoz, és elhagyták a belső teret, áthaladtak a teherraktár részen, amely az űrhajó külső és belső kerete között helyezkedett el. Itt eredetileg volt levegő, de
mostanra már csaknem mind elszállt, elszivárgott a külső burok hajszálvékony résein, amelyeket a mikroszkopikus méretű meteorpor állandó becsapódásai okoztak. Előkeresték a felszerelés minden darabját, és készenlétbe helyezték. A hajó elérkezett nyugvópontjához, oda, ahol a Nap ellenében ható taszítás végre lefékezte a Nap gravitációs vonzását. Azután a közeledő Merkúr bolygó vonzását felhasználva elkanyarodtak a korábbi iránytól. A Merkúr külső megjelenése egyre változott. Amint kívülről közeledtek felé, úgy fordult el látókörükből a megvilágított fele, s nem láttak egyebet szüntelenül keskenyedő sarlóformánál, amely a keskenyedéssel egyszerre növekedett. Végre eljött az az óra, amikor közelebb lendültek hozzá, megközelítették a kis bolygó örökké naptalan, éjszakai oldalát. Alacsonyra ereszkedtek a sötét felszín fölé, megfigyeléseket tettek, méréseket végeztek. - Nem is olyan hideg, mint hinnénk - mondta az adatok első leolvasása után Oberfield. - Van bizonyos mennyiségű hő a sötét félgömb karimája mentén. Gondolom, részben sugárzás okozza, részben pedig az, hogy a bolygó tengelye ingadozik egy kicsit. Burl a felszínt tanulmányozta. - Nekem úgy tűnik, a sötét oldal egy részén is fénylik valami. Valami visszatükrözi a csillagokat; kis fényvillanásokat látok, föllobbannak, pislognak. - Sejtem, mi az - mondta Russ. - Alighanem megfagyott gázok tengere, legalábbis a középső részen. Nyilván a Merkúr régvolt légköre sűrűsödött meg ott. Az űrhajó továbbhaladt a félhomályos perem felé, majd körözni kezdett a bolygó körül, annak a közbülső övnek a mentén, ahonnan a Napot örökös hajnalfényben leheteti látni, amint átkukucskál a láthatár szélén. A sugárzásszámláló körül többen csoportosultak, napcsapdaállomásra utaló jelet vártak. Végül, miután a sötétbe borult hegyláncokon hatoltak át, ahol csak a csúcsokat világította meg kísértetiesen a Nap, kiáltás hallatszott. Valaki elgörbülést észlelt. Ismét kifelé, az űr felé irányították az űrhajót, és továbbindultak a megvilágított rész felé. Burl a teleszkópba bámult, amely a felszínt pásztázta. Csúf és rémisztő világot látott. A bolygón, amelynek mindössze 3100 mérföld volt az átmérője (a Földé 7900), gyakorlatilag nem volt légkör. Felszíne kőkemény volt, vakítóan fehér, hosszú, mély repedések húzódtak rajta, amelyek százmérföldnyi hosszúságban hasítottak bele az összezsugorodott, égett felszínbe. Sötét, hegyes vidékek Is akadtak, csupasz és szaggatott hegyekkel, fémes felületük sötétebb árnyakat vetett a mindent elborító fény szőnyegre. És itt-ott vészjóslóan fénylő foltok is akadtak - nyilván olvadt anyag nyomai. Haines mellette állt. s ezt mondta halkan: - Nem lehet már messze, nem lehet messze. Hogyan tudták megépíteni? Ekkor Burl meglátta, amit kerestek.
Hatalmas szurdok haladt át szaggatottan a síkságon. Hegylánc csúcsai sorakoztak, a félhomályos zónáig húzódtak. S egy sarokban, kétszáz mérföldnyire a forró félgömb szélétől, egy keskeny szegélynél, ahol a hegyek leereszkedtek, s a szurdok összezárult, hengeres építmény állt. Mihelyt a látcsövet megfelelő szögbe állították, mind látták: igen nagy az állomás. Formátlan fal vette körül. Teteje nem volt. Fölötte, hosszú árbocokon korongok valóságos erdeje fordult az alacsonyan álló Nap felé. A hegycsúcsok tetején, az állomástól mintegy félmérföldnyire még egy árbocsereg. Ezeket a Naptól elfelé célozták be, á sötét, levegőtlen égbe, más bolygók felé. - Az akkumulátorok és az adóállomások - mondta Burl. - Ezekhez is el kell jutnunk. - Az adóállomásokhoz könnyű tesz eljutnunk - mondta Haines. Mihelyt szétlőttük az állomást, egyszerűen alkalmatlanná tettük a hegyen lévő árbocokat. Burl lélegzete elakadt. - Miért nem... ez még eddig eszembe se jutott, de miért nem bombázzuk az állomást a levegőből? Egyetlen atombomba elintézné az egészet. - Kis híján hozzátette: és énrám végül nem is lenne szükségetek, de aztán még e gondolatot is visszanyelte. Csak most ébredt rá: semmiért se adná oda, hogy eljött erre az útra. - Van egy görbülés, akárcsak az andesekbeli állomáson, amely miatt nehéz lenne eltalálni. Bár úgy képzelem, megtehetnénk, ha nagyon akarnánk. Ámde nem ez az első célunk. Rendkívül fontos, hogy belülről is képet kapjunk az állomásról, a részletekről. Nem rombolhatjuk csak úgy össze az ellenség berendezéseit; tanulnunk kell tőlük, rá kell jönnünk, hogyan csinálják, és hogyan vehetnénk hasznát. - Lockhart szaval voltak ezek. - Ideje belekezdened - szólt Hainesnek. - Készen állsz? Haines kelletlenül bólintott. - Igen - mondta, azután hármójukhoz fordult, akik – elkísérik majd. Gyerünk. A négy felfedező a kijárati kapunál gyülekezett. Már fölvették űrruhájukat, s különféle felszerelési tárgyakat szíjaztak magukhoz, fegyvereket és szerszámokat. Áthaladtak a hajó rakterének légkamráján. Haines a sisakokba épített rádiókészülékeken át érintkezett velük, így mondta meg mindegyiküknek, mit tegyen, közben Lockhartot is irányította, merre vezesse leszálláshoz a hajót. Burl hallotta Lockhart hangját, amint figyelmezteti őket: nem akarja, hogy a hajó túlságosan soká tartózkodjék a Naptól tüzes oldalon. - Máris hőképződést vettünk észre a héjon. S a Merkúrról sugárzó hő túlságosan gyorsan halmozódik föl. Ha a hajó mindkét oldala átforrósodik, nem szabadulhatunk meg a hőtől. Mihelyt landolsz, átviszem a hajót a hideg részre. - Aha - jött Haines hangja. - Mi se akarunk itt túl sokáig vesztegelni. Azután a négy ember, megbeszélés szerint, felállította a munkarakétát. Különféle méretű kis felfedező járműveik voltak. Kezdetben traktorra gondoltak - légmentesen zárt teherjárműre,
traktortalpon, amely fölmászna az állomásra, s a belsejében lévő emberek védve lennének a klimatizált levegőben. De rövid szemrevételezés után kiderült, hogy a forró talajjal érintkező jármű túl hamar fölhevülne, s könnyen megeshet, hogy megfeneklik valamelyik lágy talajrészen. Így hát inkább a négyszemélyes, rakétavezérlésű, teherhordó repülőt választották. A hajó légmentesen zárt volt, és nyomás alatt állt. Minden elővigyázatossági intézkedést megtettek. Mind a négyen bemásztak, felszereléssel együtt. Azután, miközben a Magellán átmenetileg alacsonyabbra szállt, kinyílt a vészkijárat, s a rakétagép Ferrati irányításával, hatalmas zajjal kiröppent. Alacsonyan robogtak az izzó táj felett, a síkságot átszelő széles, sötét, félelmes szurdokkal maguk előtt. Ez volt az a szurdok, amelybe beleereszkedtek. A meredek, sziklás oldalfalak föléjük nőttek, s ők hirtelen sötétségbe kerültek. A gép hűtőrendszere azon nyomban elhalkultan kezdett működni, amint Ferrati az árnyékos mélyedésbe irányította a gépet, illő távolságban az izzó napsugaraktól. Burl a radar segítségével látta, hogy a hő vájta repedés alja sokmérföldes mélységben bújik meg alattuk. A hasadék mentén repültek, míg a hegylánchoz nem értek. Itt Ferrati hirtelen megemelte a gép orrát, s most felfelé törtek, kibújtak az árnyékból a napfényre. A napcsapda-állomásának kemény, megszakítatlan fala állt előttük. Alig értek tőle százlábnyira talajt. Mihelyt megálltak, Burl és Ferrati kiugrottak, fehér lepleket húztak öltönyük fölé, hogy némi külön védelmet nyújtsanak a Nap sugarai elől. Ketten cipeltek egy hosszúkás, rudakból és plasztikból álló valamit. Burl lába megérintette a talajt; vastag csizmája kipárnázott talpán át is úgy érezte, mintha forró kemencébe lépett volna. Gyorsan mozgott, s társával a már begyakorolt módon összeállította a szerkezetet, fényes, napvédő plasztiksátrat állított fel a rakéta számára. A plasztiklapok visszaverték a Nap hevét, s csökkentették valamelyest a közvetlen sugárzást, amely máskülönben hamarosan hasznavehetetlenné tette volna a rakétarepülőt. Míg ők a napvédővel foglalatoskodtak, Haines és Boulton kirakta a hordozható páncéltörő rakétavetőt. Boulton egyetlen fölösleges mozdulat nélkül a falnak szegezte, Haines pedig hosszú, veszedelmes kinézetű rakétalövedéket helyezett a csövébe. Fény villant föl hangtalanul, s egy szétoszló fehér füstcsík. A levegő nélküli térben semmi se hallatszott. Burl a talajon át érezte a rezgést, amint a lövedék célba ért. A fal egy csonkja leomlott. Burl, mihelyt meglátta, nyomban cselekedett, Haines hangja a fülébe csöngött, de ő már akcióban volt. Vissza a rakétarepülőbe, s ki újra - egy ernyővel! Röpködve ugrált a napcsapda-állomás felé. Iszonyatos erővel töltötte el a csekély gravitációs erő, egy-egy ugrás harminclábnyira röpítette előre. Amint suhant a térben, a felszín fölött, kinyitotta az ernyőt. Annak külső felét fehérre festették, s részben védte őt a közvetlen hőtől. Öt lépéssel elérte az állomást, átmászott a leomlott
falon. Boulton, ugyancsak ernyővel, a nyomában volt, hóna alatt csomag. Az állomáson belül hűvös volt - a falak elég magasak voltak ahhoz, hogy odabenn árnyék képződjék. Hasonlított az andesekbeli állomáshoz, csak minden nagyobb volt, sokkal nagyobb. Boulton vele tartott, összehajtotta ernyőjét, és levegőnyomásos pisztolyt húzott elő az öve alól. - Látsz valakit? - kérdezte. - Nem. Burlnek eszébe jutott, meglehet, hogy őrt is hagytak ezen az állomáson. Gondosan átkutattak mindent, de az élet semmi jelét nem látták. Boulton mindenesetre katonamódra viselkedett. Míg Boulton fölállította fényképészeti felszerelését, Burl a fénylő gömbök és különös csövek felé tartott, az állomás idegközpontja felé. Végre megtalálta a kapcsolótáblát, amely ugyanolyan volt, mint az a másik az Andesekben. Tétovázott előtte, tűnődött: működik-e majd ennyi minden után az eredeti töltés. Remélte, lesz talán másik feltöltő gömb is, de nem látott másikat. Tehát őrajta múlik. Rátette kesztyűs kezét a kapcsológömbre. Aggódott, hátha a feltöltés nem hatol át öltönyének szigetelt, hűtött anyagán. Meghúzta a karokat, s ekkor már tudta: áthatolt. Megállt a félgömbök lüktetése. A lábában érzett enyhe vibrálás megszűnt. Meghúzott minden kart, s az állomás hirtelen leállt. Feje fölött az egyik nagy korong az árboc végén szétvetődött a nyilván iszonyatos áramkoncentrációtól, amelynek nem volt hová levezetődnie. - A Merkúr napcsapda-állomása elpusztult - jelentette halkan Burl a sisakrádióba. Pontosan ebben a pillanatban egy gömb, amely a berendezés többi részétől távolabb állt egy állványon a falnál, vakító vörös fénybe lobbant.
NYOLCADIK FEJEZET
A Vénusz fátyla Valahol a Naprendszerben, egy mesterségesen épített helyiségben egy értelmes lény ült egy műszerkészlet előtt, amelyet arra terveztek, hogy értesüljön különféle dolgokról, amelyek a lény fajával kapcsolatosak. Ez a lény már jó ideje szolgálatban volt, és nem fordított túl sok tudatos figyelmet a rutinmunkára hiszen már jó ideje nem volt semmi jelentenivaló. Nemrégiben föltűnt ugyan, hogy a III. bolygóról nem érkezik távközlés, de ez nem okozott túlságos gondot. A többi érdekelt értelmes lény föltételezése szerint valószínűleg az időjárás okozhatta ezt, vagy egy vulkanikus kitörés, vagy egész egyszerűen az, hogy a bolygó kedvezőtlen pályán helyezkedett el. Valamennyi állomás sosem működött egyidőben. Mindig akadt, amelyik a Nap mögé került, vagy más módon takarásba jutott. A főcsatornák működtek, s a jelek továbbra is kielégítően érkeztek. Most azonban történt valami, ami az őr figyelmét jobban ráterelte műszereire. Műszerfalának kristály-lapján fény villant föl, a színkép
legalsó széléről. Hogy a megfigyelő miként regisztrálta a szint, azt nem tudni; a III. bolygó lakói vörösnek nevezték volna. A megfigyelő begyakorlott mozdulatokkal működésbe hozta a teljes berendezést. Szeme előtt azon nyomban megjelent az I. bolygón lévő nagyobb állomás belseje. Az állomás nem működött, s két különös lény volt odabenn, akik most közvetlenül őrá néztek. A vaskos lények kétlábúak voltak, két karszerű nyúlvánnyal, fehér valamibe burkolva. Ormótlan sisakot viseltek, és szemet látott az arcukat fedő, átlátszó, vastag páncél mögött. Az egyik lény fölemelte a karját, s erre gőzfelhő tört elő. Ekkor a látomás kialudt, de a gyakorlott őrnek még jutott rá Ideje, hogy működésbe hozza a rombolómechanizmust. Ha az őrhely közelebb lett volna az állomáshoz, gyorsabban érkezett volna a pusztítás. Az ő szempontjából sajnálatos módon a fény- és a rádióhullámok sebessége behatárolt, így hát beletelt néhány perc, amíg a rombolóimpulzus elérkezett az I. bolygóra. Hamarosan, miután főnökei megemésztették a hírt, megkezdődtek az előkészületek egy, a Nap irányába küldendő jármű elindítására, amelynek ki kell vizsgálnia és meg kell szüntetnie a beavatkozást. Burl sarkon fordult, hogy lássa a vörös fellobbanást. Boulton előhúzta kézifegyverét, célzott és lőtt. Gőz tört elő, amint az összepréselt levegő kilökte a töltényt a fegyverből. A fénylő gömb széthasadt, kis robbanás, majd eltűnt a gömb is, az állvány is. - Mi volt ez?! - kiáltotta Burl. Boulton eltette fegyverét. - Valamiféle jel, alighanem figyelmeztetés. Az a gyanúm, hogy riasztás volt, amelyet ennek az állomásnak az irányítói adtak le a távolból. Segíts nekem a fényképezésben, szerintem legjobb lesz, ha minél előbb kijutunk innen! Nem vesztegették az idejüket, és szélsebesen lefotózták a színhelyet, amilyen sebesen csak kattogtatni tudták gépeiket. Azután összeszedték a kamerákat, fölkapták ernyőjüket, és a falon lévő nyílás felé futottak. Épp első röpködő ugrásaikat tették a körülbástyázott rakétarepülő felé, amikor a napcsapda-állomáson sorra felgyulladtak a gömbök. Egyik a másik után, akár egy láncreakció, úgy robbantak föl, s a fallal körülvett állomás pillanatokon belül zuhanó fémek, drótok és éles, átlátszó repeszek halmaza lett. Maines és Ferrati készen állt már a fölszállásra, füst szállt a gép aljából. BurI még a napvédő plasztiksátrat se vette le, Boultonnal együtt bemászott a kabinba. Épp hogy becsukták az ajtót, Haines máris megemelte a gépet, és a szurdok sötét mélye felé tartott. Rettenetes meleg volt a gép belsejében. A védősátor nyújtott ugyan átmeneti védelmet, de még a talaj is úgy sugározta a hőt, akár egy kemence. Le kellett ereszkedniök az árnyékos szurdokba, hogy némi hőt adjanak le. Katasztrofális lett volna úgy berepülni egyenest a Magellánba, hogy előzőleg nem hűtik le a gépet.
A Magellán fölemelkedett a hideg féltekéről, hogy értük jöjjön. A magasból látták; már nem kell lebombázniuk a hegytetőn álló reléket mert ugyanaz a riadó, mely az állomást tönkretette, ezeket is lerombolta. A Magellán visszasietett a hideg oldal felé, s az irányítóhelyiségben haditanácsot tartottak. BurI és Boulton aprólékosan beszámolt a történtekről. - Nyilván ez volt a legfőbb állomásuk - mondta elgondolkodva Russ. - Bármennyi napsugarat igyekeznek is elvezetni a többi bolygóról: nyilvánvaló, hogy innen kellett kiindulniuk. Ez az itteni állomás épült legutoljára, ez az utolsó láncszem. És éppen ezért állították be a riasztást. - Á - szólalt meg Lockhart -, és ha így van is, szükséges volt, hogy lerombolják az állomásukat? Elvégre a javítás alkalmával úgyis rájöttek volna, mi volt a baj. - Nekem az az érzésem - mondta BurI -, hogy a vörös villanás maga nem indította el a rombolást. Volt néhány percnyi késés, mielőtt elkezdődött. Lehetséges, hogy a riasztó egy őr volt? - Hol? - kérdezte Boulton. - Az állomáson nem volt hely őr számára. Semmi jelét nem láttuk. - Hátha mélyen a föld alatt? - vetette föl az egyik mérnök, Caton. Meglehet, hogy mérföldekkel a föld alatt szállások vannak. - Nagyon valószínűtlen - mondta Russ Clyde. – Még ott is túlságosan meleg lenne, és ne feledd, ezek azt tervezik, hogy elégetik a Merkúrt és a belső bolygókat. Nyilván a Naprendszer széléről valók. A késés, az időtáv értékes fogódzót adhat ehhez. Időbe kerülne, amíg egy távoli irányítóállomásról vagy másik bolygóról meglátják, mi történik, és lépéseket tesznek. Ha rá tudsz jönni, pontosan hány perc és hány másodperc telt el a vörös gömb fölrobbanása és a robbanás között, akkor meg tudnánk állapítani a hozzávetőleges távolságot. Sajnos azonban az időt nem tudták ekkora pontossággal fölbecsülni. Se Burlnek, se Boultonnak nem volt érkezése az órájára nézni. Néhány óra hosszat ott lebegtek még a Merkúr hideg oldala fölött, míg a két csillagász kidolgozta következő irányukat. Meghatározták a pályát, majd a Magellán elfordította tömör, széles orrát a Naptól, a külső tér sötét égboltján uralkodó fénylő, fehér korong felé. Teljes erőbevetéssel lökték el magukat a legkisebb bolygótól, s megkezdték hosszú esésüket a Nap második bolygója felé, amelyet némelyek a Föld elfátyolozott ikertestvérének tekintenek: a Vénusz felé. Harmincmillió mérföldnyi távot kellett megtenniük, s az átkelés során végig küzdeniök kellett a Nap vonzása ellen. Caton és emberei a Merkúron töltött várakozási idő alatt az űrhajó orrában lévő generátorokon dolgoztak. Újramérték s a repülés során vezetett feljegyzések alapján korrigálták a teljesítményt. Most hát bíztak benne: ki tudja majd kerülni a Napot a űrhajó. Útban befelé nem voltak bizonyosak benne, mire képes hajtóművük. Kifelé haladva már tudták, mit várhatnak tőle. Nem vakon repültek kifelé, mert ez egyfelől irgalmatlan energiapazarlás lett volna, másfelől pontatlanság. A hajó inkább rézsútosan kerülte ki a Napot, enyhén ívelt pályán, amely majd a
Vénuszra viszi, miközben maga a Vénusz is halad a pályáján. Ez volt a céljuk előzőleg is, de akkor nem sikerült. A Vénusz másodpercenkénti 32 mérföldes sebességgel halad a Nap körül, s mintegy 224 és fél napjába kerül, hogy megtegyen egy kört. Onnan, ahonnan a Magellán fölszállt, másodpercenként valamivel több mint 32 mérföldes sebességgel fogja megközelíteni és utolérni a Vénuszt. Elég gyorsan teltek a napok. Előhívták a Merkúron fölvett fényképeket, amelyeket az állomáson készítettek, s a mérnökök és csillagászok hosszú órákat töltöttek megvitatásukkal, összevetették azzal, amit az Andesekben lévő állomáson láttak, illetve amit hallottak róla. A Vénusz fénylő arca egyre nőtt. Titokzatos planéta volt, a rendszer legtitokzatosabbja, bár ez volt a legközelebb a Földhöz. Olyan világ volt a Vénusz, amelynek a Földével azonos mélységű légköre összefüggő, tömör felhőréteget alkotott. Soha nem emelkedtek föl ezek a felhők, soha nem mutatták meg a felszínt. A felhők fénylőn tükrözték vissza a Napot, mégis, ahogy ezt - Burl most szabad szemmel Is láthatta: egy részük párás volt, mintha hatalmas viharok sötét részecskéket löknének föl lentről. - Néhány szondarakétát kellett a felszínére lőnünk - mondta Russ, míg a közelgő bolygót figyelték. - Nem bizonyítottak túl sokat, hamar eltűntek, de azt mégiscsak megállapítottuk, meddig tart náluk egy nap. Senki se tudja ugyanis, hány órájába kerül a Vénusznak, hogy tengelye körül megforduljon. Sőt volt, aki úgy vélte, mindig ugyanazt az oldalát tárja a Nap felé, akárcsak a Merkúr. Mások szerint gyorsan telik el itt egy nap, gyorsabban, mint a Földön. Ismét mások azt mondják: csaknem egy hónapig tart egyetlen napjuk. - Mármost a mi szondarakétáink - folytatta Huss -, amelyek önműködő műszereket vittek, határozottan arra utalnak, hogy a bolygó egy napja annyi ideig tart, mint húsz földi nap. Bárhogy védik is a felhők, borzalmas meleg lehet a felszín közelében. - Hamarosan megtudjuk - mosolygott Burl. - A Merkúr után nem lehet már olyan kellemetlen. Lehet, hogy folytonosan esik az eső. - Ki tudja? - vonta meg a vállát Russ. A Magellán odaért; a Vénusz fehér és szürke felhők hömpölygő tengerének látszott. A felhőszint fölött lebegtek, alattuk pedig ott húzódott az elfátyolozott titok gömbölyű tartálya, amelyet a versek és dalok Esthajnalcsillagként énekelnek meg. Oberfield a sugárzásszámlálóval szondázta a felszínt, úgy kereste a napcsapda-állomást. A Földről nem lehetett ilyen állomás létét kikutatni, de a Vénusz napos felszínének megfigyelése a tőle kívülebb eső harmadik bolygópályáról mindig is igen nehéz volt. Ám a komor csillagász hamarosan bebizonyította a tényt. A bolygó sugárvisszaverő képességének kiszámítása - a visszavert napfény aránya - megmutatta, hogy egy nagy, központi területen homályosabb lett a világ. Valahonnan arról a tájról elterelik a fényt. Lockhart fokozatosan lejjebb ereszkedett a Magellánnal, közelebb, még közelebb, s végül belesüppedt a Vénusz leveses légkörébe. Most minden ablakon át csak fehér pára fénylett át. De a hajó nem vakon
haladt. Radar szurkálta a felhőket, s a széles képernyőn láthatta a legénység, hogy még nem értek a felszínhez. - Vigyázz, nehogy valami hegybe ütközzünk! - suttogta a Lockhart háta mögött ágaskodó Russ. Lassan, de egyenletesen haladtak. A felhőréteg nem tisztult körülöttük, még mindig szürkén fénylett. Csaknem kétórás ereszkedés után villant valami a radaron. Nem jelzett kiemelkedéseket, hegyeket, semmit, csak lapos alföldet. Fölöttük és körülöttük még mindig fehér felhők borítottak mindent. Ám Burl most úgy találta, hogy valami halvány derengést lát. A fehérség hamarosan foszlányokká lett, s a hajó egy villanással kitört a felhőréteg alól. Ott lebegtek a szürkésfehér égbolt alatt. Alattuk, alig félmérföldnyi látótávolságban, a ködös és vékony levegőn át meglátták a Vénusz felszínét. Víz fölött szálltak. Óceán terült el alattuk, ameddig csak a szemük ellátott, sehol egy sziget, sehol egy szikla. A Vénusz vízivilág volt!
KILENCEDIK FEJEZET
Az Ős-óceán A Magellán a levegőben lebegett, utasai pedig tanulmányozták a felszínét ennek a világnak, amely oly hosszú időn át burkolódzott a titok fátylába. A levegő nem hasonlított a Föld áttetsző levegőjére; inkább olyan volt, mint ami a köd érkezését jelzi, sűrű, párától nyirkos, a látóhatárt szürkére festő levegő. Alattuk víztükör húzódott, a szürke eget tükrözte, és csaknem sötétbarnába hajlott. A víz nem rezdült, csak néha rebbentek rajta könnyed hullámok. - Ezeket a vizeket sose zavarták áramlatok - jegyezte meg halkan Burlnek Russ. - Itt nincs Hold, amely apályt-dagályt támaszthatna. Ennek a hosszú napú világnak a nagyon-nagyon lassú mozgása alig zavarja a vizet. - Elég sekélynek látom - mondta Burl. - A sötétebb részekből úgy tűnik, mintha nem lenne messze a tengerfenék. - Szerintem is. Majd mélységméréseket végzünk -válaszolta Russ. Az az érzésem, hogy itt ilyen a világ... egyetlen hatalmas, sekély, iszapos tenger. Látod-e a rajta úszó habot? - Hogy látom-e? Most, hogy említed, alig van olyan része, amelyen ne lenne valami - volt Burl válasza. - Piszokfoltok vannak rajta, mintha olaj lenne, sőt hínár is úszik benne tömegével. Így volt. Különös szennyezettség látszott a víz felszínén, másmilyen, mint amit földi tengeren láthat az ember. Barnásszürke iszap terpeszkedett rajta, zöld pacnik úsztak a tetején. Fénylő, sárgás foltok folytak akár az olajcseppek - a hínártömegek között. A radart figyelő Haines számokat közölt. Ahogy Russ sejtette, sekély volt a tenger. Egyes helyeken csak három-négy méterre volt a tengerfenék. A legénység tagjai jó ideig hallgattak, s az alattuk lévő csendes vizeket figyelték.
- Tisztátalan, az egész hely tisztátalannak látszik - állapította meg végül Lockhart. - Munkához kell látnunk. Keressük meg a napcsapdaállomását. A legénység hozzálátott. Az űrhajó lelassított, Oberfield és Caton azokat az erővonalakat szondázták, amelyek az állomáshoz vezethetnek. Most hosszú, alacsony zátony tűnt föl, a tengerből kiemelkedő iszapgerinc. Imitt-amott más, alacsony iszapcsíkok húzódtak, s egyszerre csak egy sziklavonulat. - Nem láttam madarakat, állatokat - mondta Burl. - Gondolod, hogy élnek itt? Russ tűnődött. - Alig hiszem. Ahogy az itteni világ kinéz, az élet még nem fejlődött ki. Míg nincs szárazföld, nem találhatsz állatokat, s szerintem az egész Vénuszon nincs elég szárazföld. Talán halak akadnak, bár ez is kérdéses. Gondold csak meg... a hosszú, hosszú nap, az erős, ernyőzetlen napsugárzás hiánya, az állandó párás meleg, a csend, az alig rebbenő vizek, a levegő nagy széndioxid-tartalma... Elhallgatott és odament Lockhart asztalához, fölemelt egy papírlapot. - Oberfield kielemezte a légkört. Igen sok benne a széndioxid, igen kevés a szabad oxigén. Vízpára van odalenn, de a felhők igen alacsony szinten tartják; a külső atmoszférába semmi se jut belőle. - Itt a napcsapda! - kiáltotta BurI, majd hozzátette: - Legalábbis azt hiszem. Ez az állomás egyáltalában nem hasonlított azokhoz, amelyeket eddig láttak. Kerek fal vette körül, de a fal kívül alacsony volt és rézsútos. Egy széles iszapzátonyon állt, sziklák fénylettek a közelében, mintha nedvesek lennének. A belső gépezet kristálygömbök és karok sűrű tömegéből állt. De itt hiányoztak azok az árbocok és fénylő korongok, amelyek a Földön és a Merkúron levő állomásokat jellemezték. Viszont a víz felszínén nagy, fénylő, kerek tárgyak úsztak, úgy egymérföldnyire tőle; hatalmas csészealjként himbálództak a szelíd hullámzásban. Ezeket vékony, rugalmas, fénylő fémhuzalok kötötték össze az állomással. - Minthogy innen nem célozhatják meg közvetlenül a Napot, ezt az állomást, úgy látszik, egy gyújtópont nélküli fényeltérítő rendszer felé irányították - jelentette Lockhart. - A rombolóalakulat keljen útra! - Lemegyek veled - jelentkezett Russ. – Engedélyt kaptam, hogy megfigyeléseket végezhessek a bolygó felszínén. - Jó lesz - mondta BurI, és együtt lesiettek a központi szintre. Két csoportban szálltak le. Haines és Ferrati a kétszemélyes rakétarepülővel ment, és arra készült, hogy a környéken köröz, föltérképezi, azután fölrobbantja a víz színén lebegő akkumulátorkorongokat. BurI, Russ és Boulton helikopterbe szállt. A helikopter a Magellán teherkijáratán át ereszkedett ki a tengerészkapitány vezetésével. Nagy propellerének állandó forgása tartotta fenn, s a szárnyai hegyében rejlő parányi rakéták hajtották, így szállt alá s lebegett az iszapfolt felett az irdatlan szitakötő.
A víz fölé szállt, végül közvetlenül az iszapzátony fölött állapodott meg. Úgy manővereztek, hogy a helikopter közvetlenül a falak védelmező köre fölé kerüljön, majd BurI és Russ kötélhágcsót eresztett le, és lemásztak rajta - első emberekként, akik a Vénuszra lépnek. Könnyű ruházatban voltak, mert meleg volt itt, 110 Fahrenheit - ami körülbelül 45 Celsius-foknak felel meg -, méghozzá nagy nedvességtartalommal. Sehol semmi szellő. Rövidnadrágot, kurta ujjú inget viseltek, és magas szárú bőrbakancsot. Mindkettőjük hátán kis oxigénpalack. Az állandóan belélegezhető levegőről vállukhoz erősített, szájukig érő szívócső gondoskodott. Övükhöz szíjazva kések és katonai pisztolyok, Russ fényképezőgépet vitt, BurI kis fejszét. Leugrottak a himbálódzó létráról, be az állomás belsejébe. A talaj kemény volt, mintha az építők ledöngölték és elsimították volna. A gömbök már ismerősek voltak Burlnek - tanulmányozta már annak a két állomásnak a fényképeit, amelyeken járt, s tisztában volt vele, hogy mind ugyanazon általános rendszer szerint működtek. Az árboctornyok helyén itt vezetékek húzódtak a műanyag falakon át a tenger felé. „Vajon miért vannak a falak kifelé görbítve?" - tűnődött közben. Amint a helikopter eltávolodott, a himbálódzó hágcsó végén levő fémsúlyok horzsolták a fal tetejét. Reccsenés hallatszott, és villám ívelt át a két fémsúly között. - Elektromos töltésű a fal - mondta BurI. - Vajon miért? Russ a fejét rázta. - A kinézetéből ítélve: azért, hogy távot tartson valamit. Netán holmi bennszülött életet. Ugyan mit? Biztos vagyok benne, hogy semmiféle fejlettebb szervezet nem él meg itt. BurI megtalálta az állomás irányítószerkezetét, de mielőtt hozzáért volna, eszébe jutott a Merkúron átélt riasztás. - Inkább a riasztószerkezetet teszem tönkre előbb! - kiáltotta oda Russnak. Burl rátalált az emelvényre rakott elszigetelt gömbre, amely hasonlított a Merkúron kurtán fellobbant riasztóra. Végigtapogatta, enyhe vibrálást érzett. Azután az alján megtalálta a kapcsolókat. Elmozdította őket, s a vibrálás leállt. - Azt hiszem, kikapcsoltam - jelentette. – De mindenesetre maradj itt, fegyveresen. Russ előhúzta a pisztolyát, Burl pedig kioltotta a napcsapda vezérlését. Egy-két gömb tört ki, az állomás elcsöndesült. Hirtelen megérezték, mint növekszik a forróság, s ebből megtudták: az ég fényesebben ragyog, mint eddig. A Vénuszon megszűnt a Nap sugarának eltérítése. A riasztógömb néma maradt, de Burl elővette a fejszéjét, és szétverte. Russ gondosan fényképezte az állomást, mérte a távolságokat, követte a vezetékeket. Fejük fölött egyre forogtak a helikopter propellerének lapjai, a rakétafüst sziszegve szállt kifelé. Látták Boultont. amint kis kabinjából letekint rájuk. Russ földdarabkákat, rögöket szedett össze, hogy elemzésre magával vigye. Ekkor látta meg, mi az, ami nedves foltnak tűnt a kerítés tetején! A folt, míg figyelte, egyre terjedt, míg csak a kőfal aljáig nem ért.
Alig telt bele kis idő, az egész kerítés fénylett a nedvességtől. A padlón nyirkos-olajos folt terjengett. - Mintát veszek ebből - mondta a csillagász. A zsebében lévő mintagyűjtő palackért nyúlt, s a nedvességfolt ugyanebben a pillanatban elérte a cipőjét. Szívó nesz hallatszott, Russ, amint előrelépett, sűrű, ragacsos masszát emelt föl: a lábára tapadt ez az anyag. Megrázta a lábfejét, letette, fölemelte a másikat, de ez is teli volt a vastag ragaccsal. Az anyag most fölfelé futott a bokáján. - Hé! - kiáltotta el magát, és hevesen megrázta fél lábát, hogy megszabaduljon ettől a valamitől. De bármily gyors volt, a folt gyorsabban folyt le a falról, és körülvette. Fölfelé haladt a lába szárán, mintha be akarná borítani. - Ez él! - kiáltotta, és megragadta az övébe rejtett kést. Ám hiába próbált csapkodni vele. - Akárcsak egy óriás amőba, amely beborítja zsákmányát! Segíts, szedd le rólam! De a kés nem használt. Elsütötte pisztolyát, de ez a valami csupán irdatlan szuroktócsa volt, se agya, se szíve, se semmi olyan szerve, amelyben kárt lehetne tenni. Russ bakancsának sarkát már félig elfogyasztotta, s már a zoknijánál tartott. Egyik része már a bőréhez ért a térdénél. Fölordított, amint az a valami megégette. Burl is részt vett késével a támadásban, de amikor ez nem vezetett célhoz, hátraugrott. Sebesen járt az agya: hogyan segíthetne. Boulton lejjebb szállt a helikopterrel, hogy Russ fölkapaszkodhasson a szörny elől, de erre már nem volt idő. Még egy pillanat, s a massza elborítja Russt. Burl megragadta a vállára erősített szíjakat, és lekapta hátáról az oxigéntartályokat. Kirántotta bőrtartójából az egyiket, és a szurokmasszához tartotta a belégzőpipát. Bekapcsolta az oxigénáramlást, majd előkapta pisztolyát, csövét az oxigénáramlásnak szegezte, és elsütötte. A fegyver robaja és a tartályból kitörő tűzfolyam robaja egybeolvadt. Ahol az égő oxigénfolyam a masszához árt, az összezsugorodott és elfeketült. Irdatlan amőbaszerű tömeg vonaglott, lökődött és hullott le. A talajon fehérre égett kör, a levegőben förtelmes szag - de annak a valaminek vége volt. Russel Clyde elkapta a feléje lendülő hágcsót, és elindult fölfelé. Bakancsának sarka hiányzott, rongyokban csüngtek róla a félig megevett bakancsbőrdarabkák. Lábszárán és térdén vörös foltok csúfoskodtak, ahol a szurok hozzáért. - Jól csináltad! - kiáltott Burlnek a kabinból Boulton. - Gyere föl, mielőtt előkerül valami más is! Burl belekapaszkodott a hágcsóba. Kettőt lépett fölfelé a himbálódzó, ingó hágcsón, amikor megérezte: elhagyja az ereje. Megszédült, kapaszkodni próbált, de ájulás környékezte. Haloványan mag hallotta, amint Boulton rákiált: - Az oxigén, a másik tartály, kapcsold be! A második tartály még mindig ott himbálódzott a mellkasán.
Burl öntudata utolsó maradékával bekapcsolta a légzőpipát. Sziszegés hallatszott, és érezte, mint árad felé a levegő. Érzékei csodálatos módon kitisztultak, s az oxigéntartályt magához szorítva fölmászott a hágcsón, a helikopter biztonságába.
TIZEDIK FEJEZET
A haldokló bolygó Russel Clyde négy napig kénytelen volt feküdni, lábszárát bekötözték és bekenték. A vénuszbeli amőba emésztőnedvei szerencsére csak azután kezdték meg támadásukat a bőrben, miután a lábbelit már átitatták. Néhány fájdalmas fölhólyagzástól és varasodó sebtől eltekintve nem volt komoly az állapota. A kis hálófülke szűk volt, hiszen két fekhely volt benne egymás fölött, akárcsak egy óceánjáró hajó kabinjában. Beépített szekrénykék a ruháknak, lerögzített székek és olvasólámpa volt még benne, az egész nem arra való, hogy a szükségesnél több időt töltsenek itt el. Az ablaktalanság csak még barátságtalanabbá tette a szobát. De Burl már régen tudomásul vette, hogy az űrhajó nem luxushajó. Majd egyszer, az antigravitációs űrhajózás fejlődése ilyesmit is lehetővé tesz - a Magellán azonban kísérleti jármű volt, amelyből csak a szükség csinált hadihajót. Burl e négy nap során csaknem minden idejét Russ mellett töltötte, még jobban megismerték egymást, s az utazásról beszélgettek. A fiatal csillagász nem bánkódott kellemetlen kalandján. Sőt az egész élmény inkább földobta. - Milyen csodálatos kutatótere lenne ott egy biológusnak! A Vénusz a tudományos ismeretszerzés Mekkája lesz! - De semmi másé, szerintem - mondta Burl. - Különben is, új élmény előtt állunk. Következő célunk: a Mars. Milyen az? Russ összekulcsolta kezét a tarkóján, és a mennyezetre nézett. - A Marsot meglehetősen jól látjuk, azon nincs felhőtakaró, s légköre ritka, de tiszta. Láttad a fényképeket meg a színes vázlatokat? - A távcsövünkön át láttam, de eddig még csak mint parányi vörös korongot. Most a Föld pályája felé tartunk, bár a Föld sok millió mérföldnyire van tőlünk. A Mars még ötvenmillió mérfölddel távolabb van, de hamarosan felgyorsulunk, és Lockhart szerint hamar megtesszük ezt az utat. - Burl elővette az egyik könyvet, amely a hajó könyvtáráé volt, s lapozgatni kezdett benne, a bolygó térképét kereste. Russ legyintett. - Fölösleges megmutatnod. Olyan gyakran tanulmányoztam teleszkópon át a Marsot, hogy kívülről ismerem. Többnyire világos vörösesbarna, halvány rozsdaszínű. Sivatagnak gondoljuk. Vannak rajta meglehetősen nagy, kékesszürke részek is, legalábbis a marsbéli nyár idején. Az ő telük során meglehetősen elfakulnak. - Ez növényzetre vall - vágott a szavába Burl. – Csak az lehet! Mindenki egyetért abban, hogy ez növényzetre vall. És ott vannak a fehér sapkák is a sarkokon.
- A sarki hósapkák nagysága alapján meg lehet állapítani, milyen évszak van. Amikor az egyik nagyra nő, a másik csaknem eltűnik. Azután ott van a csatornák problémája... -Te hiszel bennük? - kérdezte Burl. - A könyvek nem értenek egyet. Némelyik hisz benne, sőt azt is mondja, értelmes lények építették öntözőcsatorna céljából, hogy a sarkok olvadó jegét a termékeny földjeikre vezessék le. Más csillagászok viszont azt állítják, hogy nem látják ezeket, vagy hogy ez csak érzékcsalódás, repedések sora, vagy sötét porcsíkok, amelyeket a szél fújt oda. - Ami engem Illet, én kezdek hinni bennük - érvelt Russ. - Le is fényképezték őket, van valami a dologban. Nagyon halovány, pókhálószerű vonalak, de nem vitás: egyenesek ás szabályosak. Hamarosan megtudjuk. Így is történt. Russ meggyógyult, s a hajón visszatért a normális életrend. A Föld pályáján tett utuk során sikerült elérni rádiójukkal az Egyesült Államokat. Három napon át módjukban volt beszélgetni bázisukkal. Híreket és adatokat közöltek egymással, jelentettek mindent, amit csak megtudtak, s mohón érdeklődtek az otthoni hírek iránt. A legénység üzeneteket küldhetett családjának, sőt Burl még apjával is váltott néhány szót. A Földön fontos felfedezést tettek. Nyomon követték az erővonalakat. A fényelterelés, amely látható a Marson, és látható volt a Merkúron is a megsemmisítés előtt, mind ugyanabba az irányba tartott. Semmi kétség: az erővonalak kifelé vezettek, az űr egy pontjára, amelyről bebizonyosodott, hogy bolygó. Éspedig: a Plútó. - A Plútó! - kiáltottak fel döbbenten, akik a rádió közelében voltak. - A Plútó! Hát az bizony a sor vége! A legtávolibb bolygó - mondta megrendülten Oberfield. - El kell jutnunk oda... ha törik, ha szakad! Ez mindenkit kijózanított. Azt jelentette: az utazás sokszorta tovább tart, mint arra bárki is számított. De olyan férfiak csapata volt ez, amely már sok nagy dolgot vitt véghez - sikerült azt is elérniök, hogy összhangban dolgozzanak együtt, és ezt még inkább érezték, amióta meghódítottak két bolygót -, mit számit, hogy még többet kell véghezvinniök? A Mars mind nagyobbra nőtt messzelátójuk látóterében: a Magellán arrafelé hullott az űrön át, a gravitációt megnyergelve; úgy húzta őket, akár egy vontatókötél. A lassulás és a fordulás rendben ment - a szféra odabenn megpördült, újra a helyére került, s a nagy zéta-gyűrűs hajtógenerátorok fokozták-fékezték az erőt. Russ és Burl az egyik ébrenléti szakasz során a távcsőhöz ment, és ismét becélozták vele a közeledő bolygót. A durva felületű korong belendült a látótérbe. Furcsa volt, egyáltalában nem hasonlított a rajzokra. Burl földi teleszkópon át még sosem látta a Marsot, de érezte: valami nincs rendjén. Hirtelen rádöbbent, mi is az. - A sarkok megnagyobbodtak! Tél van mindkét féltekén! Márpedig ez lehetetlen! Mégis így volt. A Marson rajta volt mindkét jégsapka, s mindkettő kiterjedt az északi s a déli féltekére. Némán bámulták. Russ lassacskán megpróbálta kideríteni a dolgot.
- Zöldeskék területeket alig lehet látni. Ahol lenniök kéne, ott sötétebb barna foltok vannak a sárgásvörös háttér előtt, ami most sivatagnak látszik. Úgy látszik, tél van mindkét oldalon, rosszul fest a dolog. Mintha a Mars gyors iramban haldokolna. Burl hunyorgott. - De a csatornákat látom. Azok az egyenes vonalak még mindig ott vannak... látod? Russ bólintott. - Igazak. De... mi történt? Csakugyan, mintha üszkösödne a bolygó. - A napcsapda okozza - döbbent rá Burl. – Tudnunk kellett volna, mire képes! - Emlékszel még, mi volt a Földön azon a héten át, amíg működött? A hőmérséklet több fokkal süllyedt, károkat kezdett okozni a termésben, emlékszel? És havazott olyan helyeken, ahol júliusban még sosem láttak havat? Emlékszel az előrejelzésekre a katasztrofális termésekről, a téli hóveszélyekről, ha a hőmérséklet tovább süllyed? Russ folytatta a maga alapos, magyarázó beszédmódján. - És a Marson ez tovább tartott. A Mars mindig is hidegebb volt a Földnél; az élet fenntartása itt még óvatosabb egyensúlyozást kívánt. Napközben, a Mars egyenlítőjén, nyár közepén a legmagasabb hőmérséklet sem haladja túl a 70-80 fok Fahrenheitet, ami 22-27 Celsius-fok, éjjel pedig még ekkor is leszáll a fagypont alá. A vegetáció a Marson még jobb időkben is elég szegényes lehet, s az élet csak nagy nehézségek árán képes fönnmaradni. - Most pedig még ez a hő- és fényszint is lecsökkent. S azáltal, hogy mindkét sarkkör megfagyott, a víz nem jut el a termőterületekre; a hideg meg annyira előrenyomult, hogy megakadályozza a növényi élet növekedését és regenerálódását. Ha nem állítják meg a Nap elrablását a Marson, minden élet kihal itt, s mindörökre halott világ marad a helyén. A hír elterjedt a legénység tagjai közt, harag ébredt bennük, és türelmetlenség. Hogy milyen élet volt a Marson, senki se tudta, de a Mars és a marsbéliek témája mindig is izgatta a Föld lakóinak képzeletét. Most hogy azt hallották: az ismeretlen ellenség csaknem kiirtott egy szomszédos világot, szemi életesen föltárult előttük, milyen sors várt volna a Földre is. Végül eljött az a nap, amikor az űrhajó rátért a Mars pályájára. Közvetlenül a légkör szintje fölött körözött, s a fedélzetén lévők a felszín titkait lesték. A Mars csakugyan lakott bolygó volt. Erre vallottak a csatornák és a nyilvánvalóan mesterségesen létrehozott építmények. Távcsöveiken át világosan látták a csatornák összefüggő hálózatát, szivattyúállomásokat és a sarktól sarkig terjedő öntözőviaduktokat. Azt is látták, hogy a csatornák metszéspontjainál sötét részek voltak, ezeket szürke és fekete foltok szabdalták keresztül-kasul, a távcsövön át épületegyütteseknek látszottak. Tehát városok vannak a Marson, s a vízi utak kötik össze őket. Légiforgalmat nem láttak. Vasutat és utakat se a csatornák útja mentén. Ritkás növényzet borította azokat a sötétebb, jobb talajú körzeteket, melyeket a hasznavehetetlenné vált csatornák hálózták be -
haldokló erdők, télies puszták. Csak itt-ott jelezték zöldes foltok, hol halad még át valami kis öntözés. Fehér vonalakat Is észrevettek, ezek eddig nem voltak láthatók. Hófoltok alakultak ki az alacsonyabb részeken, a bolygót mindjobban birtokába vette a fagy. A napelterelés vonalai határozottak voltak, s a hajóból nyomon követhették, hol koncentrálódnak. Ez a pont nem valami elhagyatott sivatagi helyen volt, távol a lakott részektől. Legnagyobb megdöbbenésükre a napcsapda-állomás egy marsbéli város kellős közepén volt! - Feltételezitek, hogy a marsbéliek maguk építették ezt? - kérdezte a többieket Lockhart. - Hogy ez az ő vállalkozásuk? Hogy nem áldozatok, hanem tettesek? Nem válaszolt senki. A tény világos volt, épp csak logikátlan. Ha a marsbéliek építették ezt a létesítményt, az tönkreteszi őket. Ha pedig nem ők csinálták, akkor miért tűrték el működését ezek a lények, akik a műszaki képesség ily magas fokán álltak? A hajó alább szállt, s a város mindjobban kibontakozott. Szürke buckák százaiból állt - az épületeknek szabályos félgömb alakjuk volt -, a kunyhó-felhőkarcolókon kerek ablakok sorakoztak. Egyik épület ugyanolyan volt, mint a másik, s nagy köröket alkotva illeszkedtek egymáshoz, e körök sugarai a csatornák metszőpontjánál találkoztak. A felfedező csapat támadásra készen várakozott a hajó rakétakilövőinél, A könnycseppforma alja foglalta magába a beépített fegyverzetet - az ellenség elpusztítására képes rakétákat. De, noha Haines rajta tartotta ujját a kilövőgombon, az alattuk levő városból semmiféle légierő nem emelkedett föl, hogy elébük menjen. Fegyverek nem dörrentek feléjük. Az utcákon nem keletkezett pánik. Élőlények parányi mozgó pontjait látták, de riasztásnak semmi jele, semmi sem vallott rá, hogy észrevették őket. Még itt, az egyenlítő körül is fehér hócsíkok voltak az utcákon, és zúzmaragyűrűk az épületek alapjai körül. A napcsapda állomása közvetlenül alattuk volt. A szálak itt gyűltek össze, s az elterelés gyűrűi jól látszottak a légkörben, a város mintha villogott volna tőle, akarna láthatatlan hullámok rezgették volna. - A napcsapda állomása a város alatt van! - kiáltotta döbbenten Lockhart. - Valahová az utcák alá építették, a marsbéliek rajta járkálnak, és békén hagyják az árbocokat! Csak ők lehettek az építői! - Ha így van, miért ölik önmagukat? - Burl semmi logikát nem látott ebben. - És ha mégis van rá okuk, hát miért nem védelmezik? Míg a Merkúron voltunk, riasztották őket. Ha ők az ellenség, kell, hogy legyenek űrhajóik. Merre vannak ezek? Már csak néhány száz méterre voltak a talajtól, s lenn még mindig nem figyelt senki az égből alászálló különös hajóra. A legénység visszafojtotta lélegzetét, Lockhart pedig mind lejjebb vitte a hajót, míg az alig húsz méterrel a csatornakeresztezés fölött állt meg. Ott lebegett, kis híján a házak tetejét érintette, és senki se törődött vele. A napcsapda-állomás fénylő árbocai tovább csillogtak, követték útján a parányi, világos Napot az ég sötétkékjén. A két kis Mars-hold
fölfelé kapaszkodott a láthatárról. A lenti csatornák sötéten haladtak, nem folyt bennük az életet adó víz. S a marsbéliek nem tettek semmit.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A marsbélieknek mindegy - Nekem csöppet se tetszik ez az egész - szólalt meg végül Lockhart. - Csapdára gyanakszom. Le kell szállnunk és el kell jutnunk ahhoz a bázishoz. Kiviszem a hajót a város mögötti sivataghoz, s először felderítő-két küldök. A Magellán Ismét fölemelkedett az okkerszín pusztaság fölé, a vörös bolygó repedezett sivataga fölé. Majd lassan újra alább szállt, míg pontszerűen végződő alsó vége a hideg agyagtól és kiszáradt homoktól már csak négy-öt méternyire lebegett. Boulton kapitányt és Ferratit szemelték ki az előzetes terepszemle megtételére. Burl és Haines segített nekik átmászni a külső rétegen. A terepautó a legalsó teherkijárathoz hajtott, s az űrhajó teherdaruja a talajra tette a katonai járművet. A két felderítő ekkor fölvette magaslati öltözékét, az oxigénmaszkokat, hordozható adó-vevőt akasztott a nyakába, könnyű karabélyokat vett kezébe és pisztolyokat az övébe, majd a teherkijáratból hágcsón lefelé indult. Bemásztak a speciális tervezésű karburátorral és nyomás alatt tartott motorral ellátott terepjáróba. A jármű arra a célra készült, hogy a Mars könnyű légkörében működjék, ahol olyan ritka a levegő, mint a Himalája csúcsain, s kevés benne a szabad oxigén. Burl és Haines - ugyancsak nyomás alatt tartott öltözékben - a nyitott kijáratban lógázta a lábát, és nézte, mint indul útnak a terepjáró. A motor beindult, fölmordult a szokatlan légtől. Ekkor Boulton a kormánykeréknél behúzta a kuplungot, beletaposott a gázba, s a szögletes kis kocsi melyet a légierő kék színére festettek - nekiindult a sík, köves terepen, mögötte homokfelhő szállt föl. Haines ölében ott volt a hordozható adó-vevő. Boulton és Ferrati folyamatos jelentést adott a város felé közeledtükben. Ferrati leírta a talajt s a közelgő város látványát. A terepjáró kocsi most már apró tárgynak látszott, elvegyült a város külső épületeinek sötét buckáival. - Eddig még nem találkoztunk Mars-lakókkal – jött Ferrati hangja. Úgy látszik, nem érdekeljük őket. Most épp a város határán haladunk át. Csend következett. Az adó-vevőből sivítások és füttyök hallatszottak, s Ferrati hangja most zavaró zajokon át érkezett. - Átkeltünk a város határán, kemény, ptasztikszerű úton haladunk. Most az épületek közötti metszővonalon hajtunk. Egyre erősödtek a sivító-fütyülő zajok. Csak egy-két szót értettek meg. Haines megkérdezte, hallják-e őt, de a választ nem értette a zaj miatt. - Ez a napcsapda-állomás miatt van. Az okozza a zavarást. Meg kell várnunk, míg visszaérkeznek - mondta Burl.
Haines egyetértett, elzárta az adó-vevőt, mert az most már fülsértő zajokat hallatott. Figyelésüket telefonhívás szakította félbe, az irányítóhelyiségben lévők kíváncsiskodtak. Burl végre kis porfelhőt vett észre a láthatáron. - Ott vannak! Mindketten fölálltak, úgy nézték, amint a kis terepjáró közeleg a hajó felé a sivatagon át. Amint közelebb került, észrevették, hogy harmadik utas is ül hátul Ferratival, - Nagyot néztek majd, ha meglátjátok ezt a fickót! - közölte Ferrati a rádión át. A terepjáró az űrhajóhoz hajtott és megállt. Ferrati odaintette őket. Néhány pillanat múlva Lockhart és Clyde is ott termett, ugyancsak nyomás alatt tartott ruhában. A terepjáró kocsi hátsó részében ülő lény - Marslakó volt. Ámulva nézték. Körülbelül egy méter magas volt, kicsi, ovális fejjel s két hatalmas, sokrekeszes szemmel. Kicsi, csőrszerű száj és kurta antennák tartoztak még ehhez az archoz. Kurta nyak kapcsolta a fejet a testhez, amely három tojásdad részből állt, ezeket keskeny övek kötötték össze, egy rovar ízületeire emlékeztettek. Karjai hosszú, háromujjú kézben végződtek, s az első tojásdad részhez kapcsolódtak. A hosszú, vékony lábak a két másik részből eredtek. Fénylő, szürkéskék páncél fedte be bőr gyanánt tetőtől talpig. Ezt a Mars-lakót pillanatnyilag erős nylonháló fogta körül, és nyilvánvalóan a két felderítő foglya volt. - Jé, akár egy hatalmas rovar! - kiáltott fel Burl. - Inkább rákhoz hasonlít - válaszolta Ferratl. - Szóval ő az. A város egyik lakója. Lockhart a fejét rázta. - Nekem ez nem tetszik. Nem szabadna olyat tennünk, ami kihívja a Mars-lakók haragját. Az efféle hadifogolyszerzés rossz kezdet. Boulton kiszállt a terepjáróból. - Nem tehettünk mást. Különben is, ki mondta, hogy a Mars-lakók a barátaink? - Beértünk a városba - folytatta -, és körülhajtottunk az utcákon. Tömérdek efféle fickó szaladgált ott, mentek a dolguk után. Azt hiszed, megálltak, hogy megnézzenek bennünket? Gondolod, hogy kíváncsiak voltak? Gondolod, hogy szóltak hozzánk? Hívták a rendőrséget? Vagy bármit is tettek? - Nem - válaszolta meg önnön kérdéseit. - Csak járkáltak körülöttünk, akárha csupán szálka lennénk az útjukban. Egymáshoz se szóltak semmit. Csak mentek a dolgukra, cipelték terheiket, élelmet vittek, őrizték a gyerekeiket, és azt se mondták, kukk. Ránk néztek, de nem úgy viselkedtek, mintha észrevettek volna bennünket. Amikor egyiküket megállítottuk, az kivergődött a szorításunkból, és ment tovább. Végül elkaptuk ezt a fickót. Egyszerűen elragadtuk az utcáról, összekötöztük, begyömöszöltük a terepjáróba, és elhoztuk. És gondoljátok, hogy bárki is törődött vele, vagy riasztást adott volna le, vagy segíteni próbált neki? Nem! Lockhart ránézett a fogolyra. A Mars-lakó rábámult rebbenéstelen, sokrekeszes szemével.
- Biztos vagy benne, hogy ezek tervezték és építették a csatornákat? Boulton bólintott. - Egészen biztos. Láttuk, hogyan dolgoznak. Javítgattak egy házat; szerszámokat és tüzet használtak. Vannak gépeik, használják őket. Működtetik a városukat, de nem tudom, hogyan csinálják. Nyilván kommunikálnak egymással valamiképp, de úgy tesznek, mintha idomították volna őket a munkájukra, aprólékos, bonyolult némajátékot folytatnak. Még a gyerekek se nyikkannak meg. Lockhart hátralépett egyet. - Kötözzétek ki ezt az ipsét. Hadd lássuk, mit csinál. A Mars-lakó azután se tett kísérletet a kommunikációra, hogy megszabadították kötelékeitől. Lassan, kezdetben kissé bizonytalanul megfordult és elbaktatott, rá se rántott se az emberekre, se a hajóra, se a terepjáróra. Majd gyorsította lépteit. Nézték, mint ballag a sivatag belsejébe - elfelé a várostól! Úgy ment, mint aki eltévedt, majd irányt változtatott, de még mindig nem a város felé, amely pedig nagyon is jól látszott. A Mars-lakó eltűnt a szemük elől egy dombvonulat mögött, útja még mindig a semmibe vitt. Csak ámultak-bámultak. Russel Clyde füttyentett egy halkat. - Burlnek alighanem igaza van. Akár a rovarok. - Az a véleményem, hogy az egész civilizációjuk rovarszerű - szólt Buri. - Olyan, akár egy hatalmas boly vagy nagy méhkas. Bonyolultnak látszik, komplex tevékenységet folytatnak, de mindez a képesség velük született. Ferrati egyetértett. - Most, hogy említed, csakugyan; pontosan ilyennek látszott ez a város. Senki se adott parancsokat, mindenki csak tette, amit tennie kell. Senki nem volt kíváncsi ránk, mert ez nem tartozott rájuk. - És egyénenként értelmük sincs - tette hozzá Clyde. - Ez, akit elragadtatok a munkájától, egyszerűen eltévedt. Nem tudja, miként is térhetne vissza. Nem kíváncsi ránk... nyilván agya is alig van. A hangyáknak sincs agyuk egyénenként, csupán valamiféle idegközpontjuk. Kollektíven csodákra képesek; egyénileg azonban teljesen kiszolgáltatottak. Lockhart félbeszakította a beszélgetést. - No, hát akkor lássunk dologhoz. A napcsapda építői nyilvánvalóan azért helyezték állomásukat ebbe a városba, mert biztonságos hely, maguk a Mars-lakók védik. És mert a Mars-lakóknak sose jutna eszükbe beleavatkozni. Úgyhogy visszamehettek, vihetitek a holmitokat, fölkutathatjátok az állomást, és üzemen kívül helyezhetitek. Lássunk hozzá. Haines és Burl bemászott a terepjáróba Boultonnal és Ferratival. Russel Clyde mindenáron velük akart tartani, és Lockhart beleegyezett. Nagy berregéssel nekivágtak a homokon át a rovarok városának. Burl izgatott volt, kíváncsi a Mars-lakókra, akik az ellentmondások különös keverékét testesítették meg. - Hogyan lehet az - kérdezte Russtól -, hogy a csatornák ilyen világméretű hálózatát építették meg, szivattyúállomásokat helyeztek üzembe, ültetvényeket teremtettek, alkalmazták a hidraulika és az
energiahasznosítás lehetőségeit, ha csak rovarszerű lények? Valahol csak kell egy agynak lennie! Egy gondolkodó alfajnak! - Nem feltétlenül - felelte Russ. - Ezek a lények maguk működnek, valóban ők képviselik itt az élet legmagasabb rendű formáját. Vizet kell tartalékolniuk, élniök kell, s ez rákényszerítené őket, hogy elsajátítsanak gyakorlati, műszaki tudnivalókat. Azt se tudja senki, miként alakították ki a hangyák és a méhek a maguk bonyolult társadalmát - közülük sincs egyiknek se nagyobb agya, mint a másiknak, s nem is beszélnek. Mégis kommunikálnak valamiképp, és tömegesen cselekszenek. Vetítsd ezt ki világméretekre a fenyegetettségben, amelyet a kiszáradóiéiban lévő környezet jelent: s ezek a teremtmények fölépítenek egy mechanikus civilizációt, hogy megbirkózzanak vele. De ez egyben arra Is választ ad, miért nem repültek soha, se a levegőben, se az űrben, miért nem próbálkoztak meg rádiókapcsolatba kerülni a Földdel, s hogy miért nem fogják föl, mit jelent számukra a napcsapda ittléte. Valakik gyilkolják a világukat, nekik pedig a szó szoros értelmében nincs annyi eszük, hogy ezt fölfogják. A városhoz értek. Mindenfelé csak rejtélyes, fénylő, kagylóhéjjal fedett lények nyüzsögtek. A felületes szemlélő számára értelmes civilizációnak látszottak. Gőz hajtotta kerekes kocsik gurultak. Gőzgépes gyárak működtek. A Mars-lakók közömbösen adtak utat a terepjárónak. Sose láttak még velük azonos méretű lényeket, amelyek nem az ő méhkaséletüket élték. Tehát nem is léteznek ilyenek. Tökéletesen egyéniség nélküli világ volt ez, beszélt nyelv nélküli, nevek nélküli, nemzetek nélküli civilizáció. Hogy hol rejlett s miként közvetítődött ez a közös ismeret, erre más faj egyede sose jöhet rá, nem is remélheti. Ugyanolyan távoli marad mindörökre az emberi felfedezők számára, akár a legtávolabbi csillag a legtávolabbi galaktikán. Odahajtottak, ahol a napcsapda árbocai kiemelkedtek a földből. Egy kevéssé forgalmas helyen parkolták le a terepjárót, kiszálltak, és bementek az épület lekerekített ajtaján. Ennek építésmódja különbözött a többi háztól. Odabenn sötétek voltak a szobák. - Ezeknél a lényeknél nincs világítás – állapította meg Boulton. Nyilván a csápjaikkal tájékozódnak a házon belül. - De ide nézz! - szólt Surl, és megérintett egy gömböt, amely a padlón álló rúdon állt. Hozzányúlt, s a gömb kivilágosodott. - A napcsapda építőinek világításra volt szükségük, és idehelyezték a saját berendezésüket. Ráismerek a stílusukra. Az öt férfi végigment egy föld alá vezető, lejtős folyosón, s nagy, száz méternél is szélesebb pincehelyiségbe ért. Ez volt a napcsapdaállomás. Ott voltak a már jól ismert gömbök és rudak, az erőterek, a kapcsolók, talapzatok s az árbocok alja. Feljegyzéseket, képeket készítettek. Burl pedig készen állt, hogy kikapcsolja az állomást. Ferrati és Haines kicsomagoltak egy magukkal hozott kis taktikai atombombát, a legkisebbet, amit a hadsereg az elmúlt években előállított. Lerakták a berendezés Közepébe, s az időzítést fél órával későbbre állították be. Boulton rátalált a riasztógömbre, s fölkészült, hogy szétlője. Ekkor Burl a kapcsolótáblához lépett, és kikapcsolta az állomást. Hallották az
összerogyó árboc puffanását. Boulton belelőtt egy sorozatot a riasztógömbbe, amely már vőrösödni kezdett. A gömb szétdurrant. - Rendben, emberek - szólt Haines. - Menjünk! A kijárat felé indultak, de Boulton még habozott. - Hó! - kiáltott fel. - Ez a gömb még mindig működik! A többiek gyorsan megfordultak, s azt látták, hogy Boulton odamegy egy igen kicsi gömbhöz, amely halványsárgán fénylett a falnál, az ajtó mellett. A tengerészkapitány előhúzta pisztolyát, célzott és lőtt. A gömb robbant, s eközben sárga ívfény szaladt végig a pisztolygolyó nyomvonalán. Boultont egy másodperc töredékéig sárga tűzkörvonal fogta körül. Villámszerű villanás lobbant. Mind a fegyverükért nyúltak, de a föld alatti állomás sötét és néma maradt. A zseblámpák fénye Boultonra vetült. A nyúlánk tengerész a földön feküdt. Odarohantak hozzá. - Él! - kiáltotta Haines, mihelyt észrevette, hogy Boulton lélegzik, lélegzete ki-be száll az oxigénmaszkon át. Haines gyorsan megvizsgálta. - A szíve rendben van. Csak az eszméletét vesztette el. Ferrati és Haines fölemelte a Kapitányt karjánál-lábánál fogva. A Földön súlyos lett volna, ám súlya a Marson lecsökkent, s tudták, nagy súlyokat képesek vinni Földhöz szokott izmaikkal. Azután kisiettek a pincéből, s az ajtón át visszajutottak az épületbe. Mielőtt ott előbukkantak volna, valami megállította őket. A Marslakók hatalmas s egyre növekvő tömegben vették körül a csoportot. Kagylószerű arcok tömör fala meredt rájuk, kurta antennák kis erdeje himbálódzott és rezgett nagy izgatottan. Míg a kis csapat nagy nehézségek árán a terepjáróhoz jutott, a tömeg, mintha haragudna, ringani kezdett. Most hallották első alkalommal, hogy a lények hangot adnak - zümmögö-zúgó hangot, akár a megharagított méhek. - Most látnak bennünket mormolta Haines. – Ez nem tetszik nekem. - Ez a napcsapda építőinek a műve! - szólt Burl. - Nyilván így biztosították a színhelyet a behatolók ellen. A gömb, amely Boultont elkapta, nyilván valamiféle vibrációt indított el, ami fölingerli ezeket a lényeket. És úgy tűnik, mi vagyunk az áldozatok. Terepjárójukhoz szaladtak, a Mars-lakók bekerítő tömege utánuk nyomult. A zümmögés fölerősödött, s a tömeg egy méhraj eszeveszett indulatával rájuk vetette magát.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A kötél végén Mihelyt Boultont a hátsó ülésre cselekedett. Önvédelemből előhúzták támadó szörnyetegekbe. Fegyvereik Marslakók tántorogtak, előreestek, kezdtek a golyók elől.
fektették, a négy férfi egyszerre pisztolyaikat, és belelőttek a rájuk tölténytára kiürült, s az elöl lévő elgurultak, vagy céltalanul futni
Megölni nehéz volt őket - ez várható is volt e központi tudat nélküli lényektől -, másfelől viszont mihelyt eltalálták vagy megsebesítették őket, elveszítették kapcsolatukat társaikkal, és irányítás nélkül cselekedtek. Vadul egymásnak ütődtek, s még mielőtt a terepjáróban ülő emberek minden töltényüket ellőtték volna, a gyülekezet gomolygó, zűrzavaros tömeggé vált. Test testnek ütődött, lábak gabalyodtak egymásba, s a dühös zümmögés most összefolyt az egymásnak verődő páncélhéjak zajával. Haines a volán mögé ült, a gázra lépett, és belehajtott a tömeg egy pillanatnyilag nyílt résébe. A terepjáró kitört, robogva befordult a sarkon, s végighajtott egy üres utcán. Burl, Russ és Ferrati is fölkapaszkodott, és gyorsan újratöltették táraikat. - Nem engedhetjük, hogy föltartóztassanak, el se rejtőzhetünk! Az az atombomba húsz percen belül robban, s addigra legjobb lesz fönn lennünk már a hajón! - kiáltotta Russ. Míg a kocsi bukdácsolt, észrevették, hogy azok a Mars-lakók, akik vagy tizenöt méternyi közelségbe kerültek a terepjáróhoz, hirtelen abbahagyták, amit épp csináltak, és ellenségesen feléjük tartottak. Mintha pálcát tartanának méhek közé - haladtukban a harag nyomvonalát hagyták maguk után. - Biztosan Boulton okozza! - kiáltotta túl a motor robaját Russ. Nyilván átjárta őt az az izgató hatású vibráció. Burl hátranézett és bólintott. A Mars-lakók gyalog vették űzőbe őket, s ha akartak, gyorsan is tudtak szökdécselni. - Valamiféle szervezettségben jönnek - szólt oda Hainesnek. - Azt hiszem, gőzkocsijaikra szállnak! - A közös agy gyorsan cselekedett - szólt Russ. – És oda nézz! Ezeket már előre figyelmeztették! A város széléhez közeledtek, s előttük, útjukat elzárva két gőzkocsi állt - méghozzá nagyok, s rajtuk seregnyi Mars-lakó. Kezükben fémrúd és szerszámok. Ferrati fölállított egy állványt a hátsó ülésre, és elővett egy könnyű gépfegyvert. Átmászott az első ülésre, Maines mellé térdelt, a szélvédő mögé, fölemelte a fegyvert, és tüzelt. A gőzkocsik hirtelen sorra elkanyarodtak, egy épület közelébe rohantak és megfordultak. A terepjáró elrobogott mellettük, átszáguldott a városi út utolsó harminc-valahány méterén - neki a sivatagnak. Haines lelassított, hogy biztonságosan navigálhasson az egyenetlen, repedezett föld- és homokos-köves talajon. Burl visszatette fegyverét pisztolytáskájába, s az egyik adó-vevő készülékért nyúlt. Ekkor alig észrevehetően megrendült a talaj. A menekülés izgalmai közepette egyikük se vette észre, mennyire megváltozott a marsbéli táj. Burlnek azonban most föltűnt, hogy határozottan világosabb lett, s úgy érezte, hogy a Nap - bármily kicsinek látszik is - jobban melegít. A napcsapda megsemmisítésével ez várható is volt, s a rádiókapcsolat is meg kellett javuljon. S csakugyan nyomban meghallotta Lockhart hangját. Sietve figyelmeztette a parancsnokot a veszélyre.
Ahogy a Magellánhoz közeledtek, úgy szállt alább a nagy űrhajó a talaj közelébe, s leengedte hágcsóit. Burl látta, hogy nincs vesztegetni való idejük. Nyomukban Mars-lakók és gőzkocsik robogtak a város felől. Az űrhajóhoz érkeztek és lefékeztek. Kiugráltak a kocsiból. Burl és Russ kiemelte Boulton eszméletlen testét a terepjáróból, és kettejüknek sikerült valahogy felmászniuk vele a himbálódzó kötélhágcsón. A többiek ráerősítették a terepjáróra a daru láncait, s mihelyt a kocsi biztonságban volt, maguk is fölugrottak. A Magellán a levegőbe emelkedett - épp abban a pillanatban, amikor a Mars-lakók gőzkocsija csaknem utolérte. Magasan a felszín fölé emelkedett, és a sivatag felé tartott. A Mars-lakók megtorpantak. Burl letekintett a teherkijárat ajtajából, s látta, amint céltalanul kavarognak. Megfigyelte: egyikük se tekintett fölfele. Nyilvánvaló: a repülés elképzelhetetlen jelenség volt a számukra. A terepjárót fölhúzták a teherraktárba, rögzítették, majd lezárták a külső kapukat. Mikor mindenki biztonságban volt a belső szférában, a Magellán elhúzódott a Marstól, s nekivágott hosszú küldetése következő szakaszának. Boultont gondosan megvizsgálták. Nem tudták, mit tegyenek vele. Semmi látható sérülés nem volt rajta, csak egyre aludt tovább. Lefektették hálófülkéjében. Az űrhajó élete egyelőre az ő közreműködése nélkül folyt tovább. A Jupiter volt a következő kikötő, és ez is problémákat ígért. A Mars és a Jupiter között kisbolygók nagy íve húzódott; sok ezer parányi bolygócska, méretük a két-háromezer mérföldnyi átmérőtől a futballlabda méretűekig terjedt. - Egy fölrobbant bolygó romjai - magyarázta Burlnek Russ. - Ez a legvalószínűbb magyarázat. Egyébként - tette hozzá - úgy látom, ezek egyikén sincs napcsapda. A következő a kisbolygókon túl van, a Jupiter pályáján. Lockhart és a két csillagnavigátor azzal foglalkozott, hogy meglehetősen komplex manővert dolgozzon ki: ez abból állt, hogy inkább átugorják a hajóval a kisbolygók sorát, semhogy egyenesen áthaladnának rajta. Föltérképezték a nagyobb bolygócskák pályáját, de akadt még ezerszám olyan, ami csak szikladarabkákból állt, oly kicsik, hogy szinte észrevétlenek. Nem kockáztathatták meg az összeütközést ezek valamelyikével - s hollétük földerítése rettenetesen sok időt emésztett föl. A Magellán a következőt tette: eltávolodott az elliptikus pályától, attól a szinttől, amelyen a bolygók a Nap körül keringenek, s kijjebb húzódott, a kisbolygók ösvényét elkerülendő, majd pedig visszatért a Jupiter pályájára. Ez sok ügyességet kívánt a különféle gravitációs vonalakkal kapcsolatban; kihasználták a Mars és a Nap taszítását, a külső nagy bolygók vonzóerejét. Meglehetősen sok gravitációs eltolódás következett, és eközben senki sem tudta biztosan, mi történik a súlyával a következő pillanatban. Bizonyos pillanatokban beállt a nulla nehézkedési-erő, a legénység tagjai ilyenkor lebegtek, s átélték a szabadesés érzetének minden kellemetlenségét. Burl néhány ilyen alkalom után meglehetősen jól hozzászokott a lebegéshez.
Lockhart furcsán nézett rá, és elmosolyodott. - Jó, hogy tudom. Hamarosan kapsz egy testhezálló feladatot. Mások nehezebben tűrték a súlytalanság állapotát. A legénység egyik mérnök tagja, Detmar, orvosi kezelésre szorult. Baja a súlyos tengeribetegség tüneteire emlékeztetett. Oberfieldnek is kijutott néha a tengeribetegség tüneteiből. Boulton állapota nem változott. Egyszer-kétszer kissé megrebbent álmában, és mintha mormolt volna valamit, de utána visszazuhant kómájába. Szerencsére a táplálék ellen nem hadakozott, s sikerült némi folyadékot a szervezetébe juttatni. A kommunikáció a Földdel - néhány rövid közjátéktól tekintve megszűnt. Amellett szülőviláguk távolodóban volt tőlük, és a Nap mögé került. Sikertelenül próbálkoztak orvosi távtanácsot szerezni Boulton számára. Maguk mögött hagyták a kisbolygók sávját, és visszaigazították útvonalukat úgy, hogy szabadon essenek a Jupiter felé. Lockhart egybehívta a fölfedező csapatot. - Feladatom van a számotokra - közölte velük. Maines, Ferrati és Burl a vezérlőnél gyülekeztek, hogy meghallgassák. Alig várták, hogy csináljanak valamit - a Jupiterre szállásra még nem lehetett terveket készíteni, amíg nem tudták, mi vár olt rájuk, mert más a helyzet, ha az állomás magán a hatalmas bolygón található, és ismét más, ha valamelyik szatellitáján. Az ezredes nem vesztegette az időt. - Míg ti a Marson voltatok, és mi vártunk rátok, fölhasználtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a hajó külső burkát. Azt természetesen jól tudjátok, hogy állandóan bombáznak bennünket a mikrometeoritok és a kozmikus por, amelyek mindig gondot okoztak a földi szatellitáknak és űrjárműveknek. Szerencsénk, hogy nagyobb méretű meteorit még nem ütközött nekünk, de a porrészecskék így is meglehetős károkat okoztak. Külső burkunk ennek következtében egyes helyeken beroppant, néhány helyen pedig veszedelmesen elvékonyodott. Nem mondom én, hogy hamarosan lyukak keletkeznek, de azt hiszem, akad néhány hely, amelyet meg kell erősítenünk vagy foltoznunk. Mihelyt lélegzetvételnyi szünetet tartott, Burl közbevágott: - Azt szeretnéd, ha a külső burkon dolgoznánk? Lockhart bólintott. - Valakinek el kell végeznie, s útközben ti vagytok a matrózok. Úgyhogy ez a ti dolgotok lesz. A soron lévő szakaszok idején szabadesésben tartom a hajót, s ez megkönnyíti számotokra, hogy űrruhában kimenjetek, és elvégezzétek a munkát. A következő óra mindhármuk számára kemény munkával telt. A három fiatalember súlyos, légmentesen zárt, melegített, külső űrfelszerelésben, üvegezett elejű, fém búvársisakban, az oxigénellátásukat a hátukra erősített oxigénpalackokból biztosítva, kiment a belső szférából, és a Magellán külső felszínén bukkant elő. Burl hátborzongatónak és rémületesnek találta a dolgot. Nem volt tömegvonzás, úgyhogy mikor kilépett a kijáraton, a színhely megemelkedett; mintha fémtalajon állna, s onnan nézne föl a hallgatag
fehér csillagok tízezreire. Semmi se moccant - kivéve természetesen a csak félig látható másik két űrruhás embert, akik alig látszottak embernek. Semmi nesz nem hallatszott, csak lélegzetük meg a sisakjukba épített rádiótelefon. Hosszú nylonkötél erősítette őt a hajónoz, ezt a külső burokra szerelt kampókhoz kötözte. Elindult a hajó széles, gömbölyű orra felé. Egyik kezében egy vödör folyékony plasztikot vitt, amely állagában és sűrűségében kátrányra emlékeztetett. Másik kezében ecsettel megmegállt - mágneses cipőtalpa rögzítette őt a felülethez -, s a kis résekre és horpadásokra kente a plasztik védőanyagot; a nemrég még oly makulátlan hajó most teli volt sebekkel. A munka nem volt nehéz, s hamarosan rutinná vált, úgy találta, nem igényel túlságos koncentrálást. Csak mártani és kenni kellett, egyenletes, ritmikus mozdulatokkal; Haines bonyolultabb javítási feladatot is kidolgozott, ami abból állt, hogy fémlapot kell hegeszteni a súlyosabban sérült részekre. Ferrati a hajó túlfelén tartózkodott. Burl munka közben a csillagokat figyelte, jutalma időnként egy-egy hullócsillag látványa volt - aszteroid vagy meteor. Látta maga előtt a hatalmas Jupitert, a széles, sárgásfehér korongot, amelyet szürke és kék pántok vettek körül haloványan. A híres vörös folt nem látszott. A bolygó tizenkét kísérő szatellitájából négy mutatkozott körülötte, s ő fölismerte: ezek azok a nagyok, amelyeket még Galilei fedezett föl az első távcsővel: ló, Európé, Ganümédész és Kallisztó. A másik nyolc parányi volt, és aligha lesz látható, míg a Jupiter fölé nem érnek, de azért biztosak voltak benne, hogy Russel Clyde észreveszi őket a teleszkópon át. Burl a rádióján át azt hallotta, hogy valaki halkan fütyörészik, föltételezte, hogy Ferrati az. A füttyszóba Lockhart hangja vágott bele: műszakváltásra szólított fel a belső közlőrendszeren át. Rövid párbeszéd következett, egyfelől a hajó orrában lévő zéta-gyűrű helyiségében lévő Caton, másfelől az ezredes között, s arról tájékoztatott: Caton lejön a közös helyiségbe. Azután rövid szünet következett, majd Burl különös zajokat hallott készülékén, valami puffant, s a hang elhalkult. Épp a hajó orrán tartózkodott, lába alatt a tágas, kagylószerű felület, messze fölötte pedig a Jupiter. Épp lehajolt, hogy plasztikot kenjen az egyik kis megrongálódott részre, amikor hirtelen úgy érezte, hogy megragadják és húzzák. Meglepetésében fölfele rándult, az ecset kirepült kezéből, s az ég felé repült. Lába még a hajófelszínhez tapadt, de mágnesessége gyöngült s meglazult. Hevesen rúgott egyet - s az ürességbe zuhant, abba az ürességbe, amely egy pillanattal ezelőtt még az égbolt volt, és hirtelen feneketlen gödörré változott. Hátrafelé zuhant, egyelőre megdermesztette a rémület. Kötele még rajta volt, megtartotta, ő meg belekapaszkodott. Valami megváltozott. Valaki megváltoztatta a hajó irányát. A hajó már nem szabadesésben haladt; a gravitáció hajtotta - és hátrafelé! Nem a Jupiter felé hajtott felgyorsultan, hanem az esése visszafogásáért küzdött, azért hogy megakassza hajtóerejét, hogy elfelé szálljon a Jupitertől!
Fülhallgatójában kavarogtak a hangok. Hallotta Ferrati ordítását, nyilván az is lezuhant a hajóról, és csak a kötél tartja. És Haines hangja a felszínre tapadva szól, a hajó épp az ő irányába száguld. Nehezen kivehető hangok hallatszottak az irányító-helyiségből. Nyilvánvalóan senki se volt a parancsnok mikrofonjánál. Burl beleszólt, hangja elvegyült hajótársai hangjával. Néhány gyötrelmes perc után egy hang hallatszott a rádióból. Russel Clyde volt az, izgatottan és indulatosan. - Tarts ki, amíg csak tudsz! Lockhartot leütötték, eszméletlen! Megpróbálunk a motortérbe jutni, és visszavenni az irányítást! Burl értetlenül ordította: - Ki van a motortérben? És kitől kell visszavenni az irányítást?! Újabb csönd következett, kopogó zajt hallott, mintha valaki kalapáccsal át akarna törni egy fémlemezt. Ekkor újra Russ hangja hallatszott: - Boulton az! Hirtelen magához tért, fölosont ide, leütötte a parancsnokot, és fölmászott a zéta-gyűrű helyiségébe! Caton odalenn volt - Boulton pedig magára zárta a csapóajtót, és átvette a vezetést. Visszafordította a hajónkat, a Jupitertől elfelé, a külső űr felé! Boulton alighanem megőrült! S nem tudunk bejutni, hogy megfékezzük! Burl a feneketlen mélységben, a megfeszült, vékony nylonkötelék végébe kapaszkodva lebegett, a hajó pedig sodorta őt, a tehetetlent, a végtelenség ismeretlen távlatai felé. Az irányítás pedig egy őrült kezében volt.
TIZENHARMADIK FEJEZET
A Kallisztó-sark Burl átgondolta önnön helyzetét. Testének érzékelhető súlyából ítélve Boulton valamivel lelassította a hajót. A nylonkötél egy pántba volt belehurkolva, amely a hajó közepe táján volt. Talán föl lehetne kapaszkodni rajta és erősebben megkapaszkodni a külső héjon. Nem volt vesztegetni való Ideje. Ha fölgyorsul a hajó sebessége, az ő súlya is többszörösére növekedhet. Mászni kezdett fölfelé, tekerte a kötelet, fogásról fogásra húzódzkodott, ugyanúgy, ahogy a tornateremben tette hajdanában, odahaza a középiskolában. Félúton volt, amikor Clyde hangját hallotta a sisakjába épített készüléken át. - Kérem, jelentse a legénység minden tagja a jelenlegi tartózkodási helyét! Haines? Sorra néven szólított mindenkit, a kint lévő hárommal kezdte. Haines és Ferrati a hajó felszínéhez tapadt, a hajó hátsó - most elülső - oldalán. A legénység többi tagja valahol a közös helyiségben tartózkodott. Lockhart még mindig nem tért magához. Burl halványan hallotta az irányítóhelyiségben zajló vita hangját s a dörömbölő zajt, ami jelzi, hogy Caton és Shea a továbbiakban is próbálkozik betörni a generátorokhoz. Ekkor újra Russ szólt: - Burl, úgy tűnik, terád esett a választás. Alighanem te vagy az egyetlen, aki a megfelelő helyen tartózkodsz. A hajó orrában, kívülről,
van egy fedélzeti nyílás. Közvetlenül a középső gyűrű alatt. Látod? Milyen közel vagy hozzá? Burl most már csaknem odaért a felszínhez. A hajót körülfogó, beékelt gyűrű, amely a fedélzeti nyílás bejáratát jelezte, egészen közel volt ahhoz a ponthoz, ahova a tartókötelét erősítették. Leírta Russnak. - El tudod érni, anélkül hogy lazulna a fogásod? És ha igen, gondolod, hogy ki tudod nyitni? – hangzott sebesen a rádióhang. Burl elérte a felszínt, és belekapaszkodott a kampóba. Gondosan szemügyre vette a középen lévő lemezt. - Igen, elérem. Van mellette egy kapaszkodókampó. De mit tegyek, ha bejutok? - Nyisd ki! - rendelkezett Russ nyersen. – Mindkét oldalról lecsavarozható. A külső burok és a generátorhelyiség belső védőfala között van egy rövid zsiliprész. Juss be és zárd le magad mögött az ajtót! Onnan át tudsz jutni a motorházba vezető elülső vészbejárathoz. Hagyd magadon az űrruhádat. Amíg a generátorok Boulton hatalmában vannak, senki se tudhatja, mit művel. A szkafander némi védelmet nyújt neked. - Ha átjutottál az ajtón - folytatta Russ -, a többi rajtad múlik. Boulton ott lesz. Valamiképp meg kell fékezned őt. Caton azt mondja, ha megtalálod a szerszámkészletet, lesz ott olyan csavarkulcs, amelyet fegyverként használhatsz. Ha át tudsz jutni, anélkül hogy észrevenné, és ki tudnád nyitni nekünk a csapóajtót, akkor a többit mi elintézzük. De rajtad áll. Burl ajkába harapott. - Oké. Indulok. Vitáról szó se volt. Mindnyájuk élete forgott kockán, s véletlenül ő volt a stratégiailag megfelelő ponton. Áthúzódzkodott a lemezen, lábfejét az egyik fogantyúba illesztette, és megragadta a felszínen lévő beékelt emelőkart. Elfordította. Az rövid ideig ellenállt, majd lassan elfordult. Hirtelen sziszegés hallatszott, amint a levegő kiillant odabentről - azután nyitva állt a fedélzeti nyílás. Burl bemászott. Megfogta a nyitott reteszt, behúzta és szorosan becsavarozta belülről. Most egy sötét, keskeny térbe került. Érezte, mint szivattyúzódik vissza a levegő ebbe a térbe automatikusan, s öltönyén át hallotta a generátorok zúgását. A belső fal mentén tapogatózott a sötétségben, s végre megtalálta annak a fémajtónak a szélét, amely magába a zéta-gyűrű helyiségébe vezetett. Nekidőlt, hallgatózott, de nem hallott semmit. Elfordította a kilincset, s vállát az ajtónak vetette. Az ajtó engedett, kinyílt. Óvatosan belépett a motorházba. Nagy és kerek helyiség volt, beleilleszkedett a hajó orrába. Az antigravitációs generátor vastag gyűrűjének csövei körbe futottak. A páncéllal védett reaktor súlyos, mennyezetig érő tömbben volt, és csak a leadott energiát jelző mutatók látszottak rajta. A többi szerkezetet gondosan elrejtette a fémborítás. A motorokat Irányító műszerfal mellett, a helyiség közepén, nem volt senki. Boulton - Burlnek háttal - a páncélozott reaktor mögött állt egy
feszítővassal, nyilvánvalóan el akarta távolítani a páncélzatot és hozzáférni a tömb belsejéhez. A fiú óvatosan osont a szerszámokat rejtő szekrényhez. Abban a pillanatban, hogy kinyitotta, megcsúszott a keze. A szekrényajtó a falhoz csapódott. A testes tengerészkapitány megpördült, észrevette Burlt, és dühödten fölordított. Burl megragadott egy csavarkulcsot, és fenyegetően meglengette. Boulton visszahúzódott. Sápadt arcán különös kifejezés ült, mintha nem ismerné föl Burlt, vagy nem értené, amit az mond. Burl megpróbált a lelkére beszélni, de Boulton szeméből egy ismeretlen vadállat tekintett rá. Boulton fölkiáltott haragjában, eldobta a feszítővasat, és kinyújtott karral rohant rá Burlre. Abban a másodpercben, amint a két férfi egymáshoz ért, erősen fellobbant a fény, Burl megdöbbent, s a döbbenettől kábult lett és zavart. Boulton a padlóra zuhant. Burl megkapaszkodott, értetlen tekintetét nem vette le a kapitányról. Az lassan fölült, kezét a fejére tette. - Hű, öregem, ez aztán pocsék volt - mormolta. Burlre nézett. - Add ide a kezed, menjünk vissza a terepjáróhoz, és pucoljunk innen. Mindjárt robban az atombomba! Burl elképedt. Ám egy pillanat alatt tisztában lett vele, hogy Boulton semmire se emlékszik, ami az elmúlt napokban történi - utolsó emléke nyilván a robbanás a marsbéli alagsorban. Most azonban már ismét azonos lett önmagával. Boulton bizonytalanul tápászkodott föl. Semmit se értett. - Hogy kerültem ide, pajtás? - kérdezte meglepetten. Burl megkönnyebbülten sóhajtott föl. - Azt hiszem, most már semmi bajod. De nyissuk ki az irányítóhelyiségbe nyíló csapóajtót. Hadd fordítsa vissza helyes irányba a hajót Clyde és Caton. Utána még mindig jut idő a magyarázkodásra. Félóra múlva, amikor már Lockhart is rendbe jött, és visszavette a parancsnokságot, a hajót a megfelelő irányba fordították. Russ beavatta Boultont a történtekbe, és találgatta, mi lehetett a magyarázata. - Nyilván valamiféle töltést kaptál attól a gömbtől ott a marsbéli állomáson - mondta Russ. - Ez a töltés holmi robotemberré tett, tested egy idegen energia vezérelte, amelyet a napcsapda berendezése irányított. Elég hosszú időbe telt, míg a töltés teljesen uralma alá vetette a testedet. S annak ekkor nyilvánvalóan így kellett tennie: azt parancsolta neked, hogy tedd tönkre a hajót. Ami pedig téged illet, Burl, a te tested már régebben feltöltődött. A tebenned lévő töltés valamiképp ellensúlyozta vagy lecsökkentette Boultonét, amikor kapcsolatba kerültetek. Boulton is, Burl is logikusnak találta ezt a magyarázatot. - De nem lehet-e - vetette közbe Burl -, hogy az én testemben levő töltés is lecsökkent? Russ vállat vont. - Meglehet. Kiderül majd a legközelebbi megállónkon. Ez egyébként nem magán a Jupiteren lesz, hanem annak Kallisztó nevű holdján. Rátaláltunk az eltérítés nyomvonalaira.
- Ez jó hír - mondta Burl. - Mindig is úgy éreztem, hogy aggodalmat okoz neked a Jupiter. Oly hatalmas az a bolygó, hogy tényleg nagyon nehéz lenne leszállni rá. A könyvek szerint sűrű a légköre, belélegezhetetlen és őrületes sebességgel száguld körülötte. Russ bólintott. - Nagyon nehéz lett volna e hajón kívülről manőverezni ezen a 89000 mérföld átmérőjű Jupiteren... tulajdonképpen lehetetlen, nem is szólva arról, hogy a főleg ammóniumból és más hideg gázokból álló légkör különféle, egymástól független sávokban halad. A Kallisztó viszont annál megfelelőbb lesz. - Így legalább megint megtudtunk valamit az ellenfeleinkről - mondta Burl. - Ők is kiiktatták azokat a helyeket, ahol nem lehet jól mozogni. Boultonon nem mutatkozott többé a vele történtek hatása. A Magellán kellő időben megközelítette a Jupitert. A Kallisztó, az ötödik holdja 1 170 000 mérföldnyi távolságra mozgott az irdatlan bolygó körül. Ez a hold is igen nagy volt, átmérője 3220 mérföld, voltaképp nagyobb a Merkúrnál. De - magyarázta Russ - a maga módján ez is elég különös hely. Merthogy méretei ellenére a Kallisztó láthatólag nem volt oly tömör, mint amilyennek elképzelnénk. Sűrűsége alig múlta felül a víz sűrűségét, tömege csak a fele a Föld holdjának - hírhedten laza szerkezetű test. A Kallisztó felé tartottak, sebességüket annak sebességéhez igazították, és megközelítették a felszínét. Szinte semmi légköre nem volt, csak vékony rétegben vették körül súlyosabb gázok. Övvel körülvett világ volt, kontinensek vagy más felszíni változatok nem látszottak rajta. Egyenlítői zónája egyetlen hatalmas, alaktalan szürkészöld öv. Mérsékeltebb zónái fehérek, itt-ott sárgás foltokkal. Sarkai azonban ugyancsak szürkék. - Olyan ez a hold, mint egy laza iszapból gyúrt nagy labda, amely sosem szilárdult meg - mondta Burl, amint a különös látnivalót tanulmányozták. - Az egyenlítőjénél a leglágyabb, alighanem sok száz mérföld széles, iszapos folyó, épp csak nem víz folyik benne. Valószínűleg félig megszilárdult gázok, amelyek port és szemcsés anyagokat tartanak feszültségben - mondta Russ. - A hőmérsékleti zónák ugyanabból az anyagból vannak, csak hidegebbek, s ezáltal szilárdabbak. Fagyott gázok vékony kérge egy bolygóméretű, félfolyékony állagú óceán felett. - A napcsapda a Déli-sarkon van - mondta Burl. - Az nyilván tömör. Így is volt. A Kallisztó sarkai voltaképp kontinens-méretű kagylószigetnek bizonyultak. Száraz, iszapszerű, kőkemény anyag úszott a félfolyékony bolygó végtelen tengerein. Az állomás - körülkerített építmény, ugyanolyan, akár földi társa, a Déli-sark földrajzi középpontjában állt. A Magellán keringett körülötte, a leszállócsapat pedig egy négyszemélyes rakétarepülőn szállt alá. Clyde, Haines és Burl alkotta a leszálló csapatot. Burl úgy lépett be az állomásra, hogy előzőleg lyukat robbantottak annak külső falán. Míg a vörös hajú csillagnavigátor kőzetmintákat vett és megfigyeléseket végzett, Haines őrséget állt. Senki se tudhatja, mifajta védőberendezés várja itt őket.
Burl könnyűszerrel rátalált a vezérlőműre. Tartott tőle, hogy veszített valamit fizikai töltéséből, de nem volt baj. A kapcsolók engedelmeskedtek, a napcsapda kimúlt. A hatás nem volt feltűnő, mert a Kallisztó már messze esett a Naptól, és a vékony légkör se csökkentette a külső tér boltozatának sötétjét. A hosszú árbocok nyilván más állomások továbbítói, reléi voltak - vagy talán a távoli Nap láthatatlan sugarait vezették el. Burl nem akart sokáig ott időzni, s mindhárman összeszedték felszerelésüket. Amint a rakétarepülő felé tartottak, vészjósló dörejt hallottak a talaj felöl. Izzó gáz csapott fel szökőkútként az állomás közepéből. - Feküdj! - kiáltotta Haines, és mind a földre vetették magukat. Burl védelmezőn a fejére tette a kezét – s ekkor robbanás rázta meg az épületet. - Ez atomrobbanás volt! - kiáltotta sisakmikrofonjába Maines. Aláaknázták az állomást. Rohanjunk! A rakétarepülő felé száguldottak. Burl futás közben érezte, hogy a talaj inog a lába alatt, óriási repedések támadtak, szaggatták a kemény talajt. A géphez értek, beszálltak. Russ épp abban a pillanatban emelte föl a repülőt, amikor a felszín ezernyi darabra hasadt, mintha sarki olvadás törne szét egy jégtakarót. Visszarepültek a Magellánboz, addigra már az egész sarki táj a napcsapda sok száz mérföldnyi körzetében széthasadt. A folyékony magma, a folyékony gázpor, mely a bolygó szívéből érkezett, nagy szökőkutakként lőtt föl a magasba. A kagylószerű poláris világrész egy része eltűnt az újonnan keletkezett óceán alatt. - A kis atombombájuk összetörte a vékony kérget. A sarki sziget alighanem elsüllyed - mondta Russ. - Okos csapda volt. Tudták, mi fog történni. - Következik a Szaturnusz - mondta Burl. – Vajon ott mi vár ránk? Odaértek a Magellánhoz, a fedélzetre juttatták a rakétarepülőt, és indítottak - Irány a gyűrűs planéta! Még csak most indultak - de a Szaturnuszról már úton volt valami, hogy fogadja őket.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Rakéták, indíts! Utazásuk következő szakasza csöndesen telt. A Szaturnusz, a Naptól számított negyedik külső bolygó ugyanolyan problémákat tartogatott, mint a Jupiter. Ennek a titokzatos gyűrűiről nevezetes világnak mintegy 71 000 mérföld volt az átmérője, és holdak népes családja vette körül, összesen kilencen voltak. Ezek egyikén lesz a napcsapda, gondolta Burl. A Szaturnusz csaknem olyan messze volt a Jupitertől, mint a Jupiter a Naptól. Ez azt jelentette, hogy a Magellánra ugyanolyan hosszú út vár, mint amennyi a már eddig, a Jupiterig megtett útjuk. Az antigravitációs hajtómű szerencsére remek dolognak bizonyult, fantasztikus sebességekre volt képes felgyorsulni, elméletben talán a fénysebesség
szintjéig is. Így hát, ha nagy távolságokról volt szó, a hajó egyszerűen a Szaturnusz gravitációs vonalán tért rá a vonzás keltette szabadesésre. Boulton teljesen meggyógyult, s a különös elektronikus töltésnek semmi nyoma nem maradt benne. A legénység korlátolt száma miatt Lockhart ismét szolgálatba állította a tengerészkapitányt, ha semmi sem jön közbe, részt vehet a soron lévő leszállásokban. Lockhart mindenesetre figyelmeztette Hainest, Burlt és Ferratit, tartsák rajta a szemüket Boultonon. Nem lehet kizárni azt, hogy az ellenség fegyvere esetleg még mindig működik benne. Haines és csapata újra számba vette fegyverzetét. Burl űröltözetben dolgozott velük a csak részben védett teherraktártérben, és meglepte e fegyverzet változatossága. Volt egy második rakétarepülő is, egy kétszemélyes. Azonkívül nagy mennyiségben voltak támadófegyvereik, köztük atomtöltésű robbanószerek kicsi, de rémisztő sora. Burl és Ferrati, akik járatlanok voltak a katonai fegyverzet ismeretében, eligazítást kaptak Hainestől, hogyan kell használni ezeket. Burl megtudta, hogyan fest és miként működik egy taktikai atomgránát. Megtanulta, miként kell működtetni a nagy kaliberű kézi rakétafegyvereket, amelyek ezeket a legkisebb atombombákat hordozták. S míg ezzel foglalatoskodtak, a Szaturnusz korongja egyre nőtt látcsöveiken át. Ezt még a Jupiternél is sokkal erősebb fénylő gyűrű vette körül, titokzatos glóriát vont köré, s ez a Nap családjához tartozó valamennyi bolygótól erősen megkülönböztette. Burl az űrhajó orrában lévő legnagyobb távcsövön át nézte a Szaturnuszt - s ekkor, mintha fekete pontot vett volna észre annak korongja előtt. Tudta, hol vannak a Szaturnusz ismert holdjai, ez nem tartozott közéjük. Izgatottan szólt Russel Clyde-nak: - Lehet, hogy ez egy tizedik szatellita? - kérdezte, s a parányi pontra mutatott. Russ hunyorgott, azután magában számolgatva a fejét rázta. - Nem hiszem. Nekem inkább úgy tűnik, hogy van valami az űrben köztünk és a Szaturnusz között. Tulajdonképpen... elég közel kell legyen hozzánk, ha egyáltalában látjuk. - Lockharthoz fordult, aki a vezérlőberendezésnél tartózkodott Oberfielddel. - Nézd csak! Lehet, hogy egy óriás meteor jön felénk. - Irtózatosan gyorsan haladunk - jelentette ki Oberfleld. - Ha meteor lenne, már el kellett volna szállnia mellettünk. Inkább úgy tűnik, mintha ugyanazt a távolságot tartaná; se nem növekszik, se nem kicsinyedik. Nagyon furcsán viselkedik, aligha természetes test. - Aha - szólt Lockhart. - Vigyáznunk kell. - Visszasietett a vezérlőhöz. Megnyomta az általános riasztást jelző gombot, majd beleszólt a mikrofonba: - Mindenki a veszélyállomásokra. Haines és csapata, kérem, készüljön föl védekezésre. „Ez rám is vonatkozik" - nyelt egyet Burl, és lefele iszkolt a központi tolóajtón át. csaknem beleütközött Catonba és Shea-be, akik a motorhelyiségbe tartottak. Összefutott Halnesszel, s mind a négyen belebújtak űrruhájukba. Majd a teherraktáron át a vészkijáratoknál lévő őrhelyeikre siettek.
Burl és Haines a főbejárati kapunál felállította a hosszú rakétahordozót. Haines három különböző erősségű lövedéket helyezett készenlétbe. Sisaktelefonjukon át hallották, hogy a titokzatos pont közeledik feléjük. Haines fölállította az egyik kilövőpályát, amely teleszkopikus irányjelzővel volt fölszerelve, és belenézett lencséjébe. Nyilván rátalált, mert mordult egyet, azután odaintette Burlt, nézzen bele. Nem volt ez természetes tárgy. Formája súlyzóra hasonlított - rövid rúddal összekötött két gömb. Az egyik gömbnek mély aranyszíne volt, a másiké ezüstkék, az összekötőrúd pedig rézszerű fém. - A gömbök jellege engem egyértelműen a napcsapdákra emlékeztet - mondta Burl. Haines egyetértett vele. A rádiótelefonokon át Lockhart hangját hallották. - Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a naprablók egyik űrhajója. Nem várunk, míg megbizonyosodunk erről. Most már közölhetem veletek, hogy mielőtt elhagytuk a Földet, azt az utasítást kaptam az elnöktől, hogy e napcsapdák építőit tekintsem aktív ellenségnek. Az a parancs, hogy meg se kíséreljük a békés kapcsolatfelvételt, hanem tekintsük őket felfegyverzett ellenségnek a csatatéren. Ha nem így teszünk, kockára tesszük a Föld utolsó aktív védekező eszközét: ezt az űrhajót. - Alig hiszem - folytatta -, hogy ez további érvelésre szorul. Habozott egy kis ideig, majd határozottan csengett a hangja. - Haines, saját belátásod szerint adhatsz ki tűzparancsot. Haines csettintett nyelvével, és az egyik gránátért nyúlt. - Oké, Burl, célozd meg! Ennek a gránátnak célközelben robbanó időzítő berendezése van, s az a megfelelő irányba viszi. Behelyezte a rakétagránátot a kilövőbe, Burl a célzóberendezést irányította, Hainee pedig megnyomta a gombot. Tűz és fény lobbant a kilövő orrából. Parányi villanás szárnyalt a sötétségbe, a még mindig sok mérföldnyire lévő pont felé, oda, ahol az idegen hajó szállt. Visszafojtott lélegzettel figyelték. Hirtelen fény villant fel a másik hajón is - élénk villámív ugrott ki és szikrázott föl az űrben. Majd ismét sötétség. - Energiakitörést tüzeltek ránk. A rakétagránátot találta el - mondta Haines. - Hát most már tudjuk. Puszta energiaíveket használnak, olyasmiket, mint amit Boultonra lőttek. Újabb gránátot helyezett a kilövőbe, és ismét tüzelt. Megint fölszikrázott a röpülő lövedék, s az energiaív kitört, és szétrobbantotta a gránátot. Burl füttyentett. - Hogyan találták el ilyen gyorsan? - kérdezte. - Nem hiszem, hogy ezt akarták. Miránk tüzeltek, a rakétagránát csak ott volt az útban - vágta rá Haines. - Ferrati - szólt bele mikrofonjába -, lőj rájuk egy srapnelgránátot, amikor majd szólok. Jelentsd, ha készen állsz! Ferrati hangja nyomban felelt: - Meglesz, igenis. Egy perc... oké, lövésre kész! Míg Ferrati és Boulton készenlétbe helyezte fegyverét a teherkijáratból, a hajó alsó vége közeléből, Haines és Burl beillesztette
saját kilövőberendezésébe a legnagyobb gránátot. Gondosan céloztak az ellenség elülső gömbjére. - Ferrati, tűz! - ordította Haines, majd lassan ötig számolt, és megnyomta a kilövője indítóját. Pillanatnyi villanás látszott; Ferrati rakétagránátja szállt ki alulról. Majd megfelelő szünet után fellobbant Haines nagy erejű gránátjának tüze. - A srapnelgránát részekre szakad, és nincs célközelben robbanó berendezése - magyarázta Haines. - Mihelyt elindul, az orr tucatnyi kis gránátra esik szét, mind alapos robbanóerővel. Az a gránát, amelyet mi használtunk, atomrobbanófejjel van ellátva, és célközelben robbanó irányítóberendezése is van. A Naprendszer legszélére kergeti azt a hajót, ha nem ők lőnek előbb. Elhallgatott. Újabb nyers energiaív szállt a súlyzó formájú járműből, s ezúttal egész sorozat villanás a közte lévő űrben - a srapneltöltetek célba értek. Burl visszafojtotta a lélegzetét. - Úgy képzelem, időbe telik, míg újratöltik energiával a fegyvereiket szólt Haines. - A mi bombáink előbb érnek oda, mint mielőtt újra tüzelnek. Ekkor hirtelen élesebben villant föl a ragyogó fény. Burl egy pillanatra elvakult a csillogástól. Majd összeszedte magát, és mohón lesett át a messzelátó lencséjén. Meglátta a hajót, ám az aranyszínű gömb helyén most csak összegörbült fémmaradványait látta. A szeme láttára alakult át az ellenséges hajó. A megmaradt ezüstös gömb még fényesebben ragyogott, és aranyszínűre változott. Majd úgy tűnt, mintha kisebbedne a hajó. Végül rádöbbent: visszavonul. Burl akaratlanul is fölkiáltott, s fülhallgatójában ugyanezt a győzelmi kiáltást hallotta a hajó minden pontjáról. Bár üldözőbe is vehették volna a megrongálódott ellenséges hajót, a Magellán nem eredt a nyomába. A Szaturnusz útvonalán voltak továbbra is, és nem akartak letérni az útról. Néhány nap múlva elérték a Szaturnuszt. Időbe lelt, míg nagy sebességüket hozzáigazították a gyűrűs bolygóéhoz annak pályáján, utána pedig nekiláttak, hogy szemügyre vegyék. Ahogyan sejtették: a napcsapda a bolygó egyik holdján állt. lapetosz volt e hold neve, a Szaturnusz családjában a harmadik legnagyobb. Nyolcszáz mérföld volt az átmérője, a Szaturnusz egyik távolabbi útitársa volt. Russ csalódást érzett, amiért nem a Titánt, a legeslegnagyobb holdat választották. A Titán szélessége kétezer mérföld, s alighanem metán légköre van. Még a bolygójától kétmillió mérföldnyire lévő lapétoszról is iszonyatos látványt nyújtott a Szaturnusz. Burl tudta, hogy nincs hozzá fogható kinézetű bolygó a Naprendszerben. Akárha láthatatlan kéz tartotta volna, úgy fogták körül a parányi fém-, kő- és talán jégrészecskékből álló hatalmas, széles gyűrűk. Úgy tudta: ezek egy hold részecskéi, amely hold egykor túl közel került a Szaturnusz irdatlan tömegvonzásához, s ettől deformálódott, vagy pedig épp ellenkezőleg, sosem sikerült eléggé eltávolodnia tőle, és egyetlen tömör masszává gömbölyödnie.
Az lapetosz azonban tömör világ volt. Tompán fénylett sziklás tömege, itt-ott fehér és sárga rétegek csíkjai húzódtak, fagyott gázok erei tapadtak mindörökre a hideg felszínhez. Légkör nem vette körül ezt a felszínt, s nem lágyította meg ennek a tiltott albolygónak a cik-cakkos hegyeit és repedéseit. A napcsapda jól láthatóan állt egy magas fennsíkon, a sarkvidék közelében. A Magellán fölébe szállt, Lockhart pedig haditanácsot tartott. - Szerintem nincs sok értelme leszállóegységet küldeni - mondta. Megszereztük a többi állomás minden leírását és képét, s eddig már többször is épp hogy elmenekülhettünk. Ezt alighanem aláaknázták, s bőven jutott idejük rá, hogy csapdát állítsanak. Én amellett vagyok, hogy egyszerűen dobjunk rá egy H-bombát, és tűnjünk innen. Rövid vita után - csak felszínes tiltakozások voltak: Clyde és Oberfield, a két csillagnavigátor szívesen leszállt volna további adatokért - döntést hoztak. A Magellán néhány mérföldnyi magasságban a napcsapda fennsíkja fölött állt meg. Haines és legénysége a hajó farában lévő főkilövőállásba helyezte az ormótlan H-bombát. Ezután a Magellán célba vette az állomást, s a H-bomba lezuhant. Zuhant lefele, s az állomás falán ért célba. Vakító villanást láttak, oly éles fényt, akár magáé a Napé. Burl ezúttal fényvédővel ellátott látcsövön át figyelte. A színhelyet szétlombosodó fehér felhő homályosította el - a szatellita szikláinak sok tízezer köbmétere vált azonnal porrészecskévé. A por szétoszlása után csak tátongó kráter maradt az egykori fennsík helyén - sokmérföldnyi, tűzvörös, vulkanikus üreg, amelyből irdatlan mély repedések szaladtak szerte a hold egész látható félgömbjén. A MagelIán utasai döbbent csendben nézték. Mindnyájukban fölmerült az önkéntelen gondolat: és ha mindez a Földön történne? - Az lapetosz kis erejű tömegvonzása okozta a katasztrófa nagyobb méreteit - mondta Ferrati lassan. - Ha ez Bikini szigetén történik, vagy... - De a többiek pillantása belefojtotta a szót. Lockhart elfordult a látcsőtől. - Mr. Oberfield - mondta váratlan hivatalossággal -, ön irányítja a soron lévő útszakaszt az Uránuszhoz. - Igenis, értettem, uram - felelte fürgén ez a máskor oly kedvetlen ember. A legénység többi tagja kényszeredett mosollyal szállingózott vissza tennivalóihoz. A Magellán eltávolodott a Szaturnusztól. Ismét a Naprendszer határai felé tartott, de beletelt még néhány nap, amíg sikerült egészen kiverniük fejükből a H-bomba látványát.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A fagyos Oberon Ettől kezdve mégis mintha megváltozott volna a szellem a Magellán fedélzetén. Az az érzés uralkodott el, hogy végeztek az ellenséggel, és nem akartak már mást. Úgy érezték, erejük semmivel se kisebb, mint ismeretlen ellenségüké. Idáig mindig az a gondolat gyötörte őket, hogy a
helyzetük az elmaradotté, aki egy nálánál fejlettebb hódító ellen küzd olyasféle, mint az aztékok problémája, amikor a konkvisztádorok hadainak puskaporával találkoztak. Most mind tudták, hogy noha a naprablók másmilyen fegyverekkel vannak fölszerelve, és technológiájuk valójában fejlettebb, mint a Föld lakóké - azért ők sincsenek végzetes erők híján. Miután a H-bomba erejének emlékét végképp földolgozták, a legénység tevékenysége mindinkább arra vallott, hogy a hajó az út döntő szakaszához érkezett. Haines és Boulton alaposan és pontosan számba vette a katonai fölszerelést, s meglehetős kajánul gondoltak a visszacsapásra. Ferrati átvizsgálta a rakétarepülőket, valamint a szárazföldi járműveket, s mindent rendbe hozott. Russel Clyde és Burl az eget kémlelte, alig várták, hogy elsőkként vegyék észre az (így remélték) ütött-kopott, súlyzó formájú hajó sántikáló maradványait, sőt kicsit abban is reménykedtek, hogy másik hasonló hajót látnak meg - olyanok voltak most, akár a vadászeb, amely végre rókát szagolt. Lockhart maga mind izgatottabban élte át ezt a hangulatot. Járt-kelt a hajón, megvizsgálta a hatalmas, dörömbölő motorokat, kifaggatta Catont, Shea-t és Detmart arról, hogyan lehetne még nagyobb teljesítményre sarkallni e motorokat, milyen gyorsan lehet velük sebességet és irányt változtatni. Tanulmányozta a röppályákat és a hátralévő bolygók pontos helyét. - Az Uránusz nincs túlságosan messze a Plútóhoz vivő ösvényünktől - jelentette be egy szép napon. - Még idejében odaérünk ahhoz, hogy elsöpörjük az ottani állomásukat. De a Neptunusz, amelynek pályája az Uránuszé és a Plútóé közé esik, kiesik az utunkból, a Nap körül vezet az út egyharmada. Ki fogjuk hagyni, egyenesen a Plútónak tartunk, s a Plútó főtámaszpontjának, a vonal legvégének. Nem akarok túl sok időt adni nekik arra, hogy javításokat végezzenek, vagy erősítést szerezzenek. Azt hiszem, korlátozott a számuk, s addig kell lecsapnunk rájuk, amíg nem lesznek többen. Senkinek se volt különvéleménye. És ahogy teltek a napok, úgy hevültek föl a visszafojtott vágyak, hogy végezzenek a dologgal. Végre meglátták az Uránuszt. Ez a nagy glóbusz nagyon hasonlított a Szaturnuszra és a Jupiterre, ami a csekély sűrűséget és a nagy méreteket illeti. Nagyjából hatvannégyszer akkora volt ez a bolygó, mint a Föld, sűrűsége alig múlta felül a vizét, és aligha volt említésre méltó méretű szárazföldje. Lakhatatlan tömeg, belélegezhetetlen gázok s a víz fagypontjánál sokkal, de sokkal alacsonyabb hőmérséklet: ez volt az Uránusz. Ahogy közeledtek a bolygóhoz, látták, hogy ezt is öv veszi körül, halványzöld sávok váltakoztak még világosabbakkal - ez arra vallott, hogy a légköri öv egyes részei gyorsabban haladtak másoknál. Öt holdja volt, amelyek ellenkező irányban keringtek, mint a többi szatellitarendszer holdjai. A napcsapda a legtávolabbi holdon bukkant elő: az Oberonon, egy hatszáz mérföld átmérőjű gömbön. Alacsonyabbra szálltak, hogy megfigyeljék, és rádobják bombájukat. Ezúttal nem H-bombát -
fölismerték, tévedés volt azt hinni, hogy ilyen erős robbanóanyagra van szükségük. Az Oberonon nem volt légkör, sziklás világ volt, fagyott gázok csíkjaival, s itt-ott jégtavak fagyott felszíne látszott - sosem olvadó felszíneké -, s ez arra vallott, hogy ezen a holdon maradandó, fémkeménységű anyagnak kell lennie. Mindazonáltal valami aggasztotta Russt e felszínnel kapcsolatban. - Észrevetted azt a változó mozgásféleséget? - kérdezte BurltőI. Burl, amikor alaposabban megnézte, csakugyan úgy látta, hogy egyes helyeken fények villannak. - Igen - mondta. - Látom. Szerinted mi az? - Nem tudom - mondta Russ -, de meg fogom kérni Lockhartot, hogy eressze lejjebb a hajót, hadd veszem szemügyre. Lockhart kezdetben ellenkezett, de végül úgy döntött, hogy megengedhetnek maguknak egy rövid megállót. A Magellán megközelítette a felszínt, biztonságos távra a napcsapdától. Burl és Russ leszállt a kétszemélyes rakétarepülőn, a könnycsepp alakú hajó pedig ott lebegett fölöttük félmérföldnyire. Keskeny síkságra szálltak le, amelyet alacsony hegylánc övezett, rajta fagyott hidrogénfoltok. A sziklák fölött kozmikus porréteg terjengett. Szigetelt űröltözékben szálltak ki a rakétarepülőből. Burl tette az első felfedezést. - Ide nézz, Russ! Ez a por csupa csík és nyom. Ez nem háborítatlanul terül el itt. Valami áthaladt rajta! Russ letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye. A porréteget az hozta létre, hogy egy levegő nélküli világ védtelenül volt kitéve a kozmikus részecskék szüntelen hullámzásának - a felszín nem volt oly egyszintű, érintetlen, mint amilyennek lennie kellett volna. Imitt-amott bemélyedések voltak rajta, mintha valami áthaladt volna rajta - mint egy csúszó-mászó kis kígyó. Egy helyütt egész csomó lenyomat látszott, akár egy könnyű testű élőlény lába nyoma. - Lehetetlen - mormolta Russ. - Itt? Élet? De tovább-botorkáltak a repedezett lapályon, át a sziklák lánca felé. Itt rátaláltak arra, amiről addig azt hitték, lehetetlen. A hegylánc oldalában összehalmozódva - a távoli és kicsi Nap halovány fényénél vékony, kicsi, mintegy tizenöt centiméter magas, kék indákat láttak. Minden indának lapos, csipkézett teteje volt - kis esernyőkre hasonlítottak. Néha élénkkék volt, néha lila. Amint közelebb húzódtak, ezek a kis indák ingani kezdtek, s tetejüket feléjük fordították. - Növényeknek látszanak - mondta Burl. - Valami üvegszerű vagy plasztikszerű az anyaguk. Míg Russ a különös növényeket tanulmányozta, valami moccant a hátuk mögött a poros tájban. Hosszú volt, vékony és rángatódzó, hátán kristályos szőrzettel. Talán kígyóra hasonlított, de valami hihetetlenül finom, üvegszerű anyagból állt. Átsurrant a növények közé, és rátekeredett az egyikre. A növény azon nyomban összecsuklott, s a kígyószerű lény fölfalta. Russ elképedten rázta a fejét.
- Ez hatalmas felfedezés - mondta hitetlenkedve. - Ez élet! Olyan vegyi összetételű élet, amely különbözik a Föld és Mars és Vénusz protoplazmáitól. Nyilvánvalóan még a Szaturnusz holdjain se létezhetne, azok ehhez túlságosan forrók volnának! Russ képzelete a lehetőségek között száguldozott. - Ez nagyon nagy dolgokra utal, Burl. Lehet, hogy odakinn a Plútón, ahol még hidegebb van, más formái is vannak ennek a frigiplazrnikus életnek, hadd kreáljak már új fogalmat. Ez egészen új tudományra vall! Megérkeztek a hajóra az elképesztő hírrel. A Magellán lassan, szinte a felszínt súrolva haladt el az Oberon felett. Egész erdőket alkotott ez az üveges, hideg vegetáció, ám állati életnek semmi jelét nem látták, legalábbis nem nagyobbét, mint az a lény, amellyel a két felfedező találkozott odalenn. A napcsapda fölött megállt az űrhajó. Hengeres épület volt, akár a többi, árboctömege egyfelől elfogta a távoli Nap kisugárzását, másfelől továbbirányította kifelé, a még mindig láthatatlan Plútó bolygó irányába. A Magellán ötvenmérföldnyi magasságba ereszkedett, megcélozta, és ráhajított egy rakéta-meghajtású taktikai atombombát. Aprócska volt ez a robbanás az Oberonon, ahhoz képest, amely az lapetoszt úgy megsebezte, de azért ez is mély üreget hagyott maga után - akkorát, hogy meglátják majd a jövendő űrhajósok. Maguk mögött hagyták az Oberont és az Uránusz pályáját, és ismét kifelé tartottak. Hátuk mögött voltak a Nap családjának világai, messze oldalt látszott a Neptunusz parányi fénye. Előttük, a csillagközi űr hatalmas öble és a Magellán között már csak a sötét és titokzatos kilencedik bolygó várakozott - titokzatos világ, amelyet az alvilág ura után neveztek el Plútónak. A Magellán állandó gyorsulással kifelé tartott a Naprendszer legtávolabbi határa felé. Eddig csaknem egymilliárd és nyolcszázmillió mérföldet utaztak a Naptól - és még további kétmilliárd mérföldet kellett megtenniök. Ez volt a leghosszabb szakasz - és útközben nagyobb sebességre fognak szert tenni, mint eddig valaha is. Kifelé száguldottak, egyre gyorsabban falták az irdatlan távot, amely a Plútót szomszédaitól elválasztotta. A most már kicsinek látszó Nap egyre kisebbedett. Még mindig ő volt az ég legfényesebb csillaga - valamennyi csillag közül csak ő tartotta meg kerek formáját, s időnként ki lehetett venni sugarai lángjának föllobbanásait -, de már nem uralkodott az égbolton. Most már, ha meg akarták találni a Napot, majdnem úgy kellett keresgélniük, mintha a többi csillagot keresnék. Ami a Földet illeti, az nem látszott. Oly közel helyezkedett el a kis Naphoz, hogy csak legerősebb látcsöveiken lehetett kivenni. Még a Jupiter is csak vékony, csöpp sarlónak látszott. -Titokzatos világ a Plútó - mondta Burl, míg Russ társaságában az eget pásztázták, hogy elsőkként pillanthassák meg. - A csillagászati könyvekben lévő adatok nagyon kevés érdemleges felvilágosítást adnak róla, de amit mégis adnak, az különös. Azt állítják, ez az egyetlen olyan Marson túli bolygó, amely kicsi, tömör világ, akárcsak a belső bolygók. Alighanem ugyanakkora, mint a Föld, jóval kisebb, mint a nagy, külső
világok. És azt állítják, hogy ugyanakkora a tömege, mint a Földé; tömör világ, amelynek felszíni gravitációja ugyanakkora, mint a mi bolygónké. Russ bólintott. - Csakugyan különös bolygó. Még olyan elképzelés is van, hogy nem is igazi bolygó, hanem valaha a Neptunusz holdja volt. Különös a pályája; átmetszi a Neptunuszét. Tulajdonképpen minden arra utal, hogy a Plútó nem a Nap édesgyermeke. Lehet, hogy távolból foglyul ejtett világ - magányos vándor, amely leszakadt valami más csillagról, és több millió éven át tartó, fénytelen, űri kalandozás után elfogta őt a Nap. Látóterükben csak a külső tér csillagai látszottak, az üresség, amely nem tartozott a mi Naprendszerünkhöz. És ekkor végre rátaláltak a Plútóra, parányi fénypontra a fényes csillagok között. Meglátták korongját, amelyen halványan tükröződött a távoli Nap fénye. Alig vették először alaposabban szemügyre a sötét bolygót, megszólalt a riasztás. Utolérte őket a naprablók vadászcirkálójának repülő roncsa.
TIZENHATODIK FEJEZET
A Plútó körül Mindenki az akció-állomáshelyére rohant. Detmar, Ferrati és Oberfield a hálófülkéjükből nyargaltak őrhelyükre, a többiek különféle irányokba szaladtak el mellettük. Haines és Burl gyorsan űrruhájába bújt, Ferrati és Boulton pedig a belső védekezés irányítását vették át. Burl magára húzta szigetelt, feszesen záró űröltözékét. A naprablók hajójának körvonala megjelent a zsiliphelyiség parányi képernyőjén. Félelmetesen gyors tempóban közeledett feléjük. Burl már egészen pontosan látta a két gömb egyikének törött szerkezetét - azt, amelyet előzőleg ők találtak el. A másik gömb és az összekötőrész viszont meglepően jó állapotban volt. Jól lehetett látni az utastér kerek ablakait, nem lehet vitás, hogy ebben helyezkedtek el a jármű mozgatóelemei. Egyetlen Föld-lakónak sincs halvány sejtelme, gondolta Burl egy pillanatra, milyenek is ezek a lények. Tudta, hogy a műszer közelebb hozza a látványt, mégis, a hajó kétségtelenül gyorsan követi őket: vagy inkább: ők érik utol irtózatos léptekkel! Sejtelmük se volt, hogy a sérült ellenség lassult-e le jobban, mint ők a Plútón lévő bázis megközelítése közben, vagy valami egyéb meglepetés vár-e rájuk. Burl érezte a csikorgó lökést, amint Lockhart visszafogta a Magellán hajtóművét. Nyomban beállt a súlytalanság, a súlyuk visszatért, mihelyt az antigravitációs meghajtás nagy erőfeszítéssel lelassította a hajót. A légzsilipben lévők a közös térség szféráján kívül helyezkedtek el. Burl látta, amint a belső szféra fala körbeforog mellette, a közvetlen közelében, a közös térség forgott, hogy alkalmazkodjék a gravitációs változáshoz. És ugyanebben a pillanatban, míg a bentiek épp átmenetileg tehetetlenek voltak, lecsapott a katasztrófa. Burl épp helyére illesztette hermetikusan zárt sisakját. Haines pedig már úton volt a külső burkon lévő kijárat felé és a rakétafegyverek felé, amikor villám villant a megrongálódott ellenséges űrhajóból. Az ellenfél
még mindig harcképes maradt, s ő tüzelt elsőnek, méghozzá ijesztő közelségből. Burl egy másodperc töredéke alatt regisztrálta a villanást a kis képernyőn, s a Magellánt máris eltalálta a hatalmas erejű elektromos kisülés. Burlnek úgy tűnt, mintha mennydörgést hallana, mintha fehér lángokba taszították volna. A folyosó falai fölfénylettek, a levegőt vakító fény töltötte be, és Burl teste úgy vibrált, mintha elektromos sokk érte volna. Megtántorodott, a falaknak támaszkodott, kis híján összeesett. Öntudata néhány pillanat múlva visszatért, bár teste még mindig zúgott az ütéstől, s csöngött a füle. A képernyő elsötétült, a légzsilipfolyosón kialudtak a fények, s amikor meg akart állni a lábán, észrevette, hogy a hajónak most nincs súlya; szabadon esik, saját erő nélkül. Haines a folyosó végén rogyott össze, mielőtt még kinyithatta volna a kaput. Burl odamászott kábult társához, és fölsegítette. Hang nem hallatszott, és Burlnek hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt ideje bekapcsolni a sisak-rádiótelefonját. Most bekapcsolta, és megkönnyebbülten hallotta Haines hangját, amint érdeklődik, nem esette baja. - Jól vagyok! - kiáltotta Burl. - Nyissuk ki ezt a kaput. Hátha visszaüthetünk legalább egyszer. Együtt elfordították a reteszeket, és kinyitották a vastag külső kaput. A távcsövek segítsége nélkül is tisztán látták a naprablók hajóját a távoli csillagok függönye előtt. Igyekeztek nem gondolni rá, mi mehet végbe a Magellán belsejében - fülhallgatóikon nem hallottak mást, csak egymást -, fölállították a rakétakilövő állás hosszú csövét, és az ellenség felé céloztak vele. Haines a folyosón végighúzódó lőszeres tartályba nyúlt, és kiválasztotta a lehető legnagyobb és legkomiszabb gránátot. Elfordította a robbanófej tárcsáját, és miközben Burl célzott, elhelyezte a rakétalövedéket. Megnyomta a gombot, s a rakétalövedék kimennydörgött a csőből, a tűzíve egyenesen a haloványan látszó másik hajó felé szállt. Visszafojtott lélegzettel nézték, számolták a másodperceket abban a reményben, hogy nem látnak újabb elektromos tűzkitörést. Az ellenség véges tartalékai, úgy látszik, kimerültek, mert a rakétaszikrák pókhálószerű vonala csak haladt egyre tovább, míg az aranyszín gömb felszínéhez nem ért. Hatalmas lobbanás látszott az égen, tűz és forró fém tört fel. Majd föltisztult - s üres volt az ég. Haines kimerülten csukta be a külső kaput. - Most pedig gyerünk, nézzük meg, minekünk is végünk van-e szólalt meg halkan. Elzárták a külső réteg nyílásait, s nekivágtak a sötét folyosónak. Épp a belső tolóajtó zárait nyitották, amikor a folyosói világítás pislogni kezdett. Föl-fölgyulladt homályosan, majd kialudt, újra felgyulladt egy pillanatra, majd ismét kialudt. Él még valaki a hajó belsejében. Kinyitották a csapóajtót. A közös helyiség középső részében ugyancsak homályosan világítottak a lámpák, néhány helyen pedig nem égtek. Bemásztak, becsukták maguk mögött a csapóajtót. Haines megvizsgálta a belső atmoszférát, s csak amikor megállapította, hogy
még mindig nyomás alatt áll, csak akkor nyitották föl sisakjukat, fölszisszentek közben - merthogy sebeket kaptak, épp csak eddig észre se vették. A levegő nyomása rendben volt, de égett gumi- és szigetelőanyagszag terjengett. Most, hogy sisakjukat levették, már hangokat is hallottak valahonnan felülről, Rátaláltak az eszméletlenül fekvő Oberfieldre, a hajó hirtelen sebességváltása vágta a földhöz. Bemásztak a vezérlőhelyiségbe. Lockhart a levegőben lebegett annak a nyitott csapóajtónak a közelében, amely a fölöttük lévő motorhelyiségbe vezetett. Parancsokat kiáltott valaki bennlévőnek. Russ bekötözött fejjel dolgozott a navigációs pultnál, azon volt, hogy megállapítsa, hol is vannak és merre tartanak - a még mindig sötét képernyők nem segíthették. Lockhart a súlytalan levegőben lebegett, s meglátta őket. Megkönnyebbültnek és egyben szomorúnak látszott. - Örülök, hogy épségben megvagytok, de azt reméltem, tüzelni fogtok. Burl ekkor döbbent rá: idebenn a hajóban nem volt módjuk értesülni róla; megtörtént a bosszúállás. Sietve beszámolt. Mindenki földerült. Russ és Lockhart vígan kiáltozott. Detmar bedugta fejét a csapóajtón, majd továbbadta a hírt két társának, akik az antigravitációs generátor üzembe állításával kínlódtak. Az energiaív - bármire szánták is a naprablók hajójának építői - nem okozott totális katasztrófát a Magellánon. Időlegesen kicsapta elektromos berendezésüket, kiégette egyes részeit és elrontotta az antigravitációs berendezést - maguk az atomreaktorok érzéketlenek voltak az ilyen áramok iránt. Oberfield, Ferrati és Shea súlyosan megsebesült. Gondterhelt időszak következett, aztán az elektromos berendezések sorra működni kezdtek; tartalék vezetéket kötöttek be, kicserélték a kiégett égőket és huzalokat. Általános üdvrivalgás kíséretében újra kivilágosodtak a képernyők, bár még nem mind működött. Ha kicsit foghíjasán is, de ismét láthatták az őket körülvevő eget. A motorházban újra indult a zúgás, néhányszor nyugtalanítóan megmegcsuklott, majd érezték, hogy visszanyerte erejét. Lockhart elesett, a hajó ugyanis előreugrott, néhány perc múlva aztán újra üzemben volt az A-G hajtómű, s ők visszanyerték hatalmukat a Magellán fölött. - Megkapták a magukét! - ujjongott Haines. - De ez még semmi! Majd ha odaérünk a székhelyükre. Majd akkor megmutatjuk nekik. Lockhart kimerülten rázta a fejét, miközben Russ segítségével a vezérlést próbálgatta. - Reméljük, erre nem kerül túl hamar sor. A hajónk tartalék felszereléssel halad. Caton azt mondja, le kell állnia vele, hogy átszerelje a rendszer nagy részét. A Plútót még eléggé biztonságosan elérhetjük. A Plútót már látni lehetett az elülső képernyőkön. Világosabb és sötétebb foltok húzódtak rajta, majdnem olyanok voltak, mint a kontinensek és óceánok határai, de légkörnek semmi jele nem látszott, igaz, nem is számítottak rá.
A följegyzések szerint az átlagos felszíni hőmérséklet mínusz 200 fok Fahrenheit, sőt egyes helyeken ennél is alacsonyabb. Fürkészték a felszínt, ellenfeleiket kutatták. Az északi-sarki lapályon találtak rá arra, amire vártak, egy medencére a Plútó belapult részén. Itt nem állt kerek fallal körülvett állomás. Sötét építmény hatalmas tömege emelkedett ott - legalább négyzetmérföldnyit beborító épület, valóságos erődítmény; tetőzete árbocok és reflektorok egész hadával volt fölszerelve. S e sarki medence fölött még két súlyzó formájú hajó állt őrt, lebegve. - Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy harcba keveredjünk velük mondta Lockhart. - Rá akarom állítani a Magellánt egy alacsony pályára a Plútó egyenlítője kórul. Ott kívül leszünk a látókörükön, de azért elég közel ahhoz, hogy módot találjunk szondázásra és felfedezésre, mi pedig közben elvégezzük a javítási munkálatokat. Így is tettek, levitték a hajót alig pár száz mérföldnyire a Plútó felszínétől, az egyenlítő mentén keringtek, meghatározott röppályán, ugyanúgy, ahogy hajdanán az első szputnyikok kerülgették a Földet. Ahhoz elég távol voltak, hogy tartósan a röppályán maradjanak, ahhoz viszont elég közel, hogy a bolygó sugárzást öve alá jussanak. A hajó állapotának felülvizsgálása megmutatta, milyen nagy szükségük volt erre a haladékra. Néhány nap nem is lesz elég a javítási munkálatokhoz. És a legénység sem volt jobb állapotban. Oberfieldnek felhasadt a koponyája, és súlyos volt az állapota; Ferrati a lábát és a csípőjét törte; Shea-nek megrepedt néhány bordája. Elsősegélyt kaptak, és ágyba kényszerültek. A Magellán másfél óránként egyszer szépen megkerülte a Plútót, utasai igyekeztek folytatni a normális életrendjüket. Russ a felszínt tanulmányozta maguk alatt, Haines és Burl ott állt mögötte. Majd némi tanácskozás után a három fiú odament Lockharthoz. - Engedélyt szeretnénk, leszállásra - mondta Russ. - Ha a négyszemélyes rakétarepülőt visszük, biztonságosan leérkezünk. Alapos felderítésre van szükség, ha rá akarunk jönni, hogyan tegyük működésképtelenné ezt a fő napcsapdát. Lockhart beleegyezett. - Én is így terveztem. Ha már itt vagyunk, nem halogathatjuk csak azért, mert mi megsebesültünk. Menjetek. Hamar elkészültek mindhárman. Fölhúzták űrruhájukat. megrakták a nagyobbik rakétarepülőt fölszereléssel, fegyverekkel, és jó sok tartalék üzemanyaggal. Indulás előtt Lockhart óvatosságra intette őket. - Ne is próbáljatok rádiókapcsolatba lépni a Magellánnal. Ha a Plútó a naprablók hazája, egykettőre lehallgatnak, és ellenséges gyűrűben találhatjátok magatokat. Ne áruljátok el, hogy itt vagyunk, s azt se, hol. Ha mégis beszélnetek kell velünk, ne várjatok választ tőlünk, hacsak nincs valami végső vészhelyzet. Burl a rakétarepülő ülésébe szíjazta magát, és kipillantott a vastag ablakon. Alattuk a Földdel azonos méretű világ - olyan világ, amelynek ha levegője és hője lenne, a Föld ikertestvére lehetne, minden többi naprendszeri bolygónál inkább. Ez a rakétarepülő megérintette már a Merkúr, az első bolygó forró felszínét. Hamarosan alászáll majd az utolsó bolygó fagyos felszínére. Hosszú utat tettek meg, míg idáig értek.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Az elveszett bolygó vára A rakétarepülő kilőtt a teherkijárat csapóajtaján. Zökkenésétől mindhárman hátralökődtek az ülésen - majd önerejéből az űr sötétjébe hatolt. A Magellán fémes felszíne ott csillogott fölöttük egy darabig, majd továbbszállt röppályáján. A rakéták vörös lángot eresztettek, s ők leereszkedtek a titokzatos bolygó felszínére. Alattuk a Plútó hatalmas félgömbnek látszott. Félig a parányi Nap halovány, homályos fénye világította meg, félig a külső tér totális sötétje borította be. Itt-ott fehéren csillogtak rajta a néma, fagyott folyók. Maguk mögött hagyták egy folyékony gázokból álló, fagyos tenger öblét, amelyből sziklák emelkedtek ki és húzódtak tovább a szárazföld belsejébe, egy élettelen, szürkésfekete kontinensre. Haines finoman mind lejjebb és lejjebb szállt - míg a rakétagép végül a talajra gördült. Gurultak még egy darabig, majd megálltak. Az ajtónál felerősítettek arcelőtétjüket, és nagy erőfeszítéssel kinyitották a kijáratot. A gépből sivítva szállt ki a levegő. Majd egymás után leléptek a Nap legtávolabbi bolygójának kietlen felszínére. - Furcsán érzem magam - suttogta Burl. - Ez a bolygó emlékeztet valamire. - Olyan érzésem van, mintha már jártam volna itt - mondta lassan Russ. Burl megborzongott. - Igen, ez az. Haines azt dörmögte: - Tudom, mire gondoltok. Azt hiszem, sejtem, miről van szó. Amióta eljöttünk a Földről, sosem éreztük valóságos súlyunkat. Még gyorsulás közben is hol nőtt, hol csökkent. De most pontosan úgy érzem magam, mint a Földön. Ettől van az a furcsa érzésetek, mintha visszatértetek volna. A két fiú belátta: Hainesnek igaza van. Amióta hazájukat elhagyták, most voltak először olyan bolygón, amelynek gravitációja normális volt a számukra. Jó érzés volt, és - ebben a félelmes környezetben - zavarba ejtő. Fölöttük a külső űr ismerős, fekete, mozdíthatatlan boltozata. Szemernyi lég se moccant. A helyszín valahogy mégis emlékeztetett a Földre. - Olyan, akár egy fekete-fehér fotó egy földi tájról - mondta Burl. Sík térség, dombok, parányi fagyott öblöcske, a távolban pedig gömbölyded hegyek. Semminek se volt színe, egy távoli csillag halovány fényét leszámítva - a Napét. Kozmikus por lepte be vékony rétegen a felszínt, mint mindenütt, ahol nincs levegő. Russ beletúrt, és egy kemény rögöt emelt föl. Kesztyűs ujjaival megnyomta. Az széttört és porrá morzsolódott. Halkan füttyentett. - Tudod-e, milyen a tapintása meg a kinézete? - mondta, miközben a kis domb oldalánál lévő fagyott öbölhöz közeledtek. - Olyan, akár a föld,
a közönséges föld. Mint a termőtalaj. És, ha hiszed, ha nem... máris tudom a Plútó egyik titkát. Megtorpantak az öbölnél. Fagyott, kristályos gázréteg töltötte be. Haines a magával hozott szöges bottal beletúrt, és szétkaparta a gázkristályokat. - Azt hiszem, sejtem, mi az - mondta -, és lefogadom: jég rejlik a gáz alatt. - A Plútó valaha vastag légkörű és meleg világ volt - mondta Russ. Figyeld csak meg a kerek dombokat és a hegyek lepusztult csúcsait. Ezek régi hegyek, az időjárás megviselte őket. Ez az öböl, azok a fagyott gázzal teli folyók olyan mederben folynak, amelyet csak meleg vizek vághattak maguknak. A talaj, amely ez alatt a por alatt hever... mindez csak olyan világban fordulhat elő, amely ismerte a nappalt és az éjszakát, a meleget és a fényt, az esőt és a szelet. A Plútón valaha élet honolt, úgy is mondhatnám: otthonos hely volt. Burl megborzongott. - Itt kinn? Ilyen távol a Naptól? Hogyan és mikor? Russ megvonta a vállát. - Majd rájövünk. De a bizonyíték egyértelmű. - Továbbmentek. A domb másik oldalán alacsony, repedezett kerítés állt, s egy kőház tető nélküli romjai meredeztek némán és szürkén a levegőtlen tájban. Meglepetten és bizonytalanul várakoztak. Haines elővette sűrített levegővel töltött pisztolyát, de semmi se mozdult. A táj néma és mozdulatlan maradt - a ház ablakai sötéten tátongtak. Közelebb mentek, és zseblámpával belevilágítottak. Üres héj volt csupán, a széles és alacsony ablakok üvegtelenek, ajtó sehol. - Ezek az ablakokon át járkáltak ki-be. – állapította meg Burl, amint bedugta fejét az egyik nyílásba. – És másmilyen volt a termetük, mint a miénk. - Persze hogy más - mondta Russ -, mitől lennének pont olyanok, mint mi. Belül semmit se láttak, kijöttek. Az épület mögött mélyedés húzódott végig a talaj felszínén, kozmikus por örvénylett benne. - Útnak látszik - mondta Haines. Visszatértek rakétarepülőjükhöz, hogy könnyebben kövessék a holt útvonalat. A sziklás hegyek alacsony, sötét szirtjei közt egy síksághoz értek, amelyet sziklaoszlopok ezrei, omladozó faldarabok és egykori utak maradványai borítottak. Egy meghalt világ romjai. Észak felé haladtak, és közben le-leszálltak, s úgy találták, nagyon sok város lehetett itt valaha. Most mind romokban hevert. Széles utak vájódtak a talajba, ezeket a külső űr roncsai töltötték föl. Hatalmas erdők álltak itt valaha - most csak megszenesedett fekete csonkok, mérföldszám. Siralmas volt a látvány. Leszállásaik során feliratokat találtak a falakon, a hegyoldalakon pedig faragott domborműveket. Ezekből rekonstruálhatták, milyenek lehettek a hajdani Plútó-lakók, s hogy mi is történhetett velük. A Plútó-lakók félig emberre, félig pókra emlékeztettek. Négy vékony, szétterpesztett lábukon és két kurta karjukon álltak. Testük széles volt, és szögletes, s alighanem emlősök voltak, valószínűleg meleg vérűek. Lapos, vékony orrlikaikon szívták a levegőt, fejük nyaktalanul kapcsolódott törzsükhöz. Kiugró, csupasz homlokuk alatt ült
tojásdad szempárjuk. Ruházatot hordtak, járműveket közlekedtettek, repülőgépeken szálltak. Járműveiket gömb alakú hajtóművek hajtották. Repülőgépeiken szárnyak helyett gömbök voltak. Városaik és motorjaik - amelyek most csak faliképeken, hajdani plakátokon voltak láthatók - gömb-rúd elven alapultak. - Semmi kétség - mondta Russ -, hogy a naprablók kultúrája és a plútóbeliek kultúrája azonos. Mi a Plútó-lakók leszármazottai ellen küzdünk. - De hát hogyan sikerült életben maradniuk? - kérdezte Burl. - Ez a világ, amikor még meleg volt, nem tartozott a Naprendszerhez. - Hamarosan megtudjuk - mondta Russ. – Holnap meglátjuk, mennyire sikerül megközelítenünk északi sarki erődítményüket. Valahogy fel kell robbantanunk ezt az utolsó állomást. - És azt hiszem, mi fogjuk felrobbantani - Halnes. - A Magellán a magasból sosem találja el. Idelentről kell elintéznünk. Most ismét a Földre emlékeztette őket valami. Azóta hogy eljöttek az Egyesült Államokból, most szállt le rájuk először az este. Egyetlen más planétán se tartózkodtak olyan hosszú ideig, hogy rájuk esteledett volna. De itt, a Plútón csak enyhén sötétedett. A nappal olyan volt, mint egy derűs, holdfényes éjszaka. Az éjszaka: ez azt jelentette, hogy a kis sápadt Nap lement, de ettől csak kicsit lett sötétebb a táj. A rakétarepülőben késő éjszakáig egyeztették megfigyeléseiket. Hajnalra, mire a halovány fény újra föltűnt, már határozott következtetésekre jutottak a Plútóval kapcsolatban. A falakon látható rajzoknak láthatólag valamiféle vallási jelentésük volt. Egy hold egyes szakaszai köré csoportosultak. Jelképes ábrázolásokon látták ezt a holdat, amint szakaszai követik egymást; tehát a Plútón a vallási és társadalmi gyakorlat ezzel a holddal függött össze. - De hol van ez a hold? - kérdezte Burl. - Azt hiszem - válaszolta Russ -, hogy amit azok a csillagászok gyanítottak a Plútóról, az csakugyan Igaz. Ez a bolygó nem tartozott a Naprendszerhez, hanem a távolibb űrből szakadt ide. Eredetileg egy másik nap körül keringett, valami fényévekre lévő csillag körül. Talán sosem tudjuk meg, miként szakadt le arról a másik csillagról - lehet, hogy az a csillag csupán elhomályosult, bolygói ingadozó röppályára kerültek, valamiféle kísérletük letépte őket a pályáról, szóval sok minden történhetett. - S mihelyt kikerült eredeti napjának gravitációs szorításából magyarázta tovább Russ -, a bolygó addig vándorolt a csillagközi űrön át, míg a mi Napunk befolyási övezetébe érkezett. Hogy ez mennyi ideig tartott, ezt is csak találgatni lehet. Úgy hiszem, néhány ezer évnél alig tartott tovább, mert a lakosság egy töredékének sikerült életben maradnia. Ez arra vall, hogy valami figyelmeztette őket. Elég idejük volt arra, hogy megépítsék azt a nagy építményt, amelyet az Északi-sarkon láttunk, talán arra is, hogy élelmet raktározzanak, föld alatti hajtatóházakat építsenek, s néhány család számára légmentesen zárt
otthonokat építsenek. Az utolsó plútóbeliek abban az óriási épületben éltek tovább. - S ekkor jött el az a pillanat - folytatta Russ -, amikor bolygójuk a mi Napunk körüli röppályára került. Úgy hiszem, amikor előjöttek, fölismerték: a Nap sokkal messzebb van annál, semhogy fölmelegítse újra a Plútót, vagy hogy lehetővé tegye légkör kialakulását. Tehát új módszert dolgoztak ki. Azt tervezték, hogy a napból novát robbantanak, óriássá változtatják, s hevét a Plútóra hozzák, hogy e világ újra átmelegedjék, újra kivilágosodjék, gázai és vizei fölolvadjanak. Tehát fölállították a napcsapdákat. - Ez arra is választ ad - tette hozzá Haines -, miért oly kevés az űrhajójuk, és miért kell titokban működniük. - Igen - mondta Burl -, csak két dolog nem illik bele ebbe. Mi történt a holdjukkal, hiszen az együtt kellett volna menjen a Plútóval, minthogy körülötte forgott? A másik: mi okozza a harmincévnyi eltérést az első napcsapda fölállítása és a befejezésük üzembe állítása között? E kérdésekre még nem volt válasz. Elindultak hajnali expedíciójukra. A sarkhoz közeledve alacsonyan repültek, mert arra számítottak, hogy bármely pillanatban megpillantják a fönt őrködő, súlyzó formájú hajókat. Végül a sarki fennsík szélére rakták le a rakétarepülőt és kiszálltak. Alig egymérföldnyire az épület fekete sáncai emelkedtek több száz méternyi magasságra az ég felé, s a fal hossza sokmérföldnyi volt. A fal fölött árbocok erdejét és a súlyzó formájú hajó felvillanását látták. Halkan haladtak előre, hátukon vitték a rakétakilövőket, töltényeket és néhány kézi bombát. Súlyos volt a terhük, de a távolság nem volt nagy, a tét pedig óriási. Burl úgy érezte magát, mint egy hangya, aki emberi házba mászik be. De soha még hangyának nem voltak ilyen veszedelmes szándékai. Egy hangya morzsányi ennivalóért mászik be a házba. Pedig ha a hangya értelmes lenne és rosszindulatú, tönkretehetne egy ilyen házat. A három férfi így közelítette meg a meredek falakat. Odaérve kiderült, hogy bejutni könnyebb lesz, mint ahogy hitték. A plútóbeliek menedékét nem arra a célra építették, hogy magáról a bolygóról érkező támadások ellen nyújtson védelmet. Ez nem összefüggő plasztik bástyafal volt, mint a többi napcsapda fala. Kiderült a közelből, hogy sok ajtó nélküli bejárata van, a magasabb emeletekre rámpák futottak föl, sőt még a tetőzetig is - nyilván az építők hagyták hátra ezeket. Az egyik nyíláson át beléptek a támaszpontra. Odabenn a mennyezetbe épített félhomályos lámpák mutatták az utat. Úgy mentek végig ezen a csatornán, mint patkányok egy hatalmas csővezetékben míg egy ajtókkal teli falhoz nem értek. Az ajtók zárva voltak, ám a rajtuk lévő gömbök reagáltak Burl kezének töltésére. Az ajtók közül kettő sötét, levegőtlen folyosókra nyílt. A harmadik ellenállt egy pillanatig, s mikor azután kinyílt, sisteregve szállt ki a levegő, s azon nyomban port vert föl a csatorna kőpadlóján. Nyilván ez a bejárat vezetett a menedék lakott részéhez.
Bezárták maguk mögött az ajtót. Kis szobába kerültek. A másik oldalon lévő ajtó automatikusan kinyílt. - Légzsiliprendszer - mormolta Russ, amint átmentek rajta. Most végre magában az épület belsejében voltak. Mihelyt meggyőződtek róla, hogy van benne levegő, levették a sisakjukat. A levegő csaknem olyan sűrű volt, mint a földi levegő, s nem esett nehezükre a lélegzés. Szaga állott és kissé fémes volt, nyilván attól, hogy évezredek óta elzárták és használták. Élőlényt nem láttak, s ez elég különös volt. - Úgy látszik, ezek csakugyan a végüket járják - jegyezte meg Russ, míg egy hálóteremnek látszó helyiségen haladtak át. Távoli zúgás hallatszott valahol a fölöttük lévő emeleteken, de az alsó szinten nem látszott más, mint a fenntartó gépezet. Nagy, teli raktárhelyiségeken haladtak át. Elcsendesült műhelyeket láttak, benne különös gépeket, amelyeket gömbök láttak el energiával, most azonban nem működtek. Elhaladtak egy mélyen fekvő tartály mellett, ahol vizet tartalékoltak. S a félhomályban itt-ott spirálisan fölfelé vivő rámpákat láttak. Elindultak fölfele az egyik lejtős rámpán, egyik emeletet a másik után mászták meg. Fáradtak voltak, de furcsán felajzottak is. Érezték, egyre közelebb kerülnek az ellenséges terület szívéhez, s annak napjai végre meg vannak számlálva. Világosabb, a többinél erősebben megvilágított szintre értek. Az itt látott gömbök ugyanolyan intenzitással fénylettek, mint a napcsapdák gömbjei. A fiúk most már óvatosan mozogtak, nehogy meglássák őket, néha árnyékokat láttak, mozgást hallottak a távolból. Ösztönük után mentek, arra, amerre az irányítóközpontot sejtették. Egy alacsony, széles ajtónyíláson át belestek egy helyiségbe. Itt tömegével sorakoztak a hatalmas gömbök és rudak, némelyik forgott. Kerülgették a fémárbocokat, amelyek a mennyezeten át ereszkedtek a helyiségbe. - Ez biztosan a napcsapda vételi központja - suttogta Haines. - Ez éppen megfelelő hely nekünk, itt felállíthatjuk az időzített bombánkat. Tömérdek gömb közt osontak át, és elővették a magukkal hozott kis atombombát. Óvatosan összerakták, elhelyezték benne a robbanótöltetet és beállították az időzítést. - Négy órát adok neki - mondta Haines. - Ez elég ahhoz, hogy kijussunk innen, és rádión át akcióra riasszuk a Magellánt. Az majd gondjába veszi ezt az állomást. Óvatosan elindultak kifelé, lélegzetet is alig mertek venni, annyira féltek attól, hogy egy Plútó-lakó előbukkan, és észreveszi őket. Sikerült épségben kijutniuk, és elindultak vissza arra, amerről jöttek. Így haladtak át folyosókon és különös helyiségeken, mihelyt lépésszerű neszt hallottak, megtorpantak. - Hová megy a Nap ellopott melege és energiája? - kérdezte hirtelen Burl. - Nem fűti a Plútót. Nyilván tartalékolják. - Erre se tudjuk még a választ - válaszolta nyomban Russ. Amennyire az árbocokra emlékszem, ezek is csak továbbadták valahova, relé gyanánt.
- De hogy hova, azt el se tudom képzelni – mondta Haines. - Aligha vissza az űrbe? Elhallgattak, minden energiájukat arra összpontosították, el ne tévedjenek. - Biztos vagy benne, hogy erről jöttünk? – kérdezte Burl idegesen. Egyáltalán nem emlékszem erre a helyre. - Én se - mondta Russ. - Furcsa. Te biztos vagy benne, hogy jó úton vagyunk? - kérdezte Hainestől. A felfedező a fejét rázta. - Alighanem rossz helyen fordultunk be. Elvesztettük az irányt. Sietősen tanácskoztak, és abban maradtak, nagy legjobb lesz a legalsó szint felé tartani és azután kifelé - de hirtelen rádöbbentek: nem tudják, merre van a kifelé. Ablakok nem voltak, s a falon látható feliratokat és jeleket nem értették. Ráadásul új neszeket hallottak, s épp beugrottak egy sarokba, amikor öt Plútó-lakó csoszogott el előttük. Épp olyanok voltak, amilyennek a régi domborművek ábrázolták őket, bár valamivel kisebbek őseiknél. Bőrük színe világos volt, csaknem fehér, szemük kis vörös szikra. Testükön könnyű kantárokat viseltek, s ketten közülük szerszámokat vittek. Kattogó, mély hangon beszéltek egymással. Négy vékony lábukon csoszogva jártak. Burl félemberi karikatúráknak találta őket, Az öt lény elhaladt, a három felfedező pedig kirobogott oda, ahol a rámpa az alsó szintek irányába csavarodott. Egyenként indultak lefelé de már késő volt. Két Plútó-lakó jött lentről, egyenesen szemközt velük. Ők továbbnyargaltak - ám egy ugató hang addigra már parancsokat recsegett. A Földről jött látogatók futni kezdtek lefelé, nyomukban üldözőik csoszogó nesze. Az ugató kiáltások hangereje növekedett. Valamerről vijjogás hallatszott, újra meg újra. Mire az alsó emeletre értek, már mindenfelől hallották. - Kiadták a riasztást ellenünk - szólt Haines, és már nem is erőltette a halk beszédet. - Futnunk kell! A megmaradt fegyverekkel és felszereléssel megrakodva szaladtak tovább, de hamar világossá vált; négy lábon futni eredményesebb, mint kettőn. A Plútó-lakók ugyanis utolérték őket. Elfeledkeztek róla, hogy eltévedtek. Már csak azon voltak, hogy a szemük elől kikerüljenek és elrejtőzzenek. Folyosókon rohantak végig, alagutakon bújtak át, lejtős rámpákon zúdultak lefelé, közben eldobták felszerelésüket, és arrafelé tartottak, amerre a kijáratot remélték. Mögöttük mind több Plútó-lakó gyűlt össze, s néhányszor áram pattogott-villogott a fal mentén, a fejük fölött. Üldözőik föl voltak fegyverezve. Burl tüdeje sajgott. Közvetlenül társai mögött berontott az egyik helyiségbe, s nyomban Plútó-lakók egy csoportjával találta szemben magát, akik a másik oldalról közeledtek. Füle zúgott az ugató hangoktól és a riadó vijjogásától. Félreugrott, hogy kikerüljön egy útjában álló Plútó-lakót, s egy keskeny alagútba rohant be. A helybéli lények izgatottan ugatva vették üldözőbe.
Görcsbe rendült a szíve, amint rádöbbent: magára maradt. Elszakadt Russtól és Hainestől. Levegőért kapkodott. Szoros űrruhájában, oxigéntartályait cipelve futni: nehéz volt és meleg. A tartályokat nem merte eldobni, mert egyetlen reménye az volt, hogy kitör a szabadba. Vadul futott tovább, azt remélte, eléri a külső ajtót. De most mintha labirintusba jutott volna; semmi se volt ismerős. Már rég nem számolta, hányszor futott bele Plútó-lakók csoportjába, s azt se tudta megtaksálni, hányan lehetnek a nyomában. Ekkor egy kis, kerek helyiségbe botlott be, amelyből három alagút vezetett ki. Gyorsan körülnézett, hogy kiválassza, melyiken meneküljön tovább, üvöltő Plútó-lakók törtek elő minden nyílásból. Burl hátrált a fal mentén, tudta: most csapdába esett. Szikrák pattogtak feje körül, robbanás rázta meg a helyiséget. A piros szemű, csoszogó alakok támadtak, áll nélküli szájuk üvöltésre nyílt, dühös, ugató kiáltásokat hallatott. Egyikük pálcaszerű szerkezetet célzott felé, és ismét fény lobbant fel. A helyiség csillogó zöld fényben olvadt szét körülötte. Tehetetlenül a földre zuhant, és elvesztette az eszméletét.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Áldozat a megszentelt holdon - Burl Denning! Hallasz engem, Burl Denning? - halk, vékony hang szólította valahonnan. De a sötétség körülfogta, s Burl iszonyúan álmos volt, nem volt más vágya, mint még mélyebbre süppedni abba a vattaszerű semmibe, amely körülfogta. - Burl Denning! Ha hallasz, szólalj meg! – Burl agyát újra az a halovány hang kaparászta. Tényleg válaszolnia kellene. Megpróbálta kinyitni a száját. Valami kemény és hideg lökődött a hátának. Rángatózott, feszengett. A hang ismét szólította, s ekkor úgy gondolta, hogy nyilván alszik. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, majd tágra nyitotta, alkalmazkodni próbált környezetéhez. Alighanem kinn volt a szabadban, és éjszaka volt, Sötét volt az ég, nem fekete, majdnem mély kékesfekete. Az égen világoskék csészealj függött. Csaknem eltakarta a látómezejét. Fokozatosan tudatosult benne a közte és az ég között lévő fényes határ - mégsem volt kinn a szabadban. Valami üvegbura-szerűség borult fölébe. Burl fölemelte a fejét. Senkit se látott. Szédült volt és zavarodott. Homlokához emelte a kezét és űrsisakja hideg üvegjéhez ért. Tehát még mindig űrruhában van. A hang - nyilván sisaktelefonjából szól. - Halló - szólalt meg gyönge hangon. - Ki szólít? A halovány hang fölerősödve válaszolt: - Burl, jól vagy? Hol vagy? Burl körülnézett. Egy elszigetelt, körülzárt helyen ült a padlón, átlátszó bura alatt. Falak nem voltak, csak a gömbölyű tetejű bura, akár egy ráborított üvegtál. A lába alatt plasztikból volt a padló.
- Jól vagyok, azt hiszem - mondta Burl. - Te vagy az, Russ? Kicsit olyan, mintha te lennél, de nyilván messze vagy. - Igen én vagyok, Russel Clyde - erősítette mag a hang. - A te hangod is gyöngén jön. Hol vagy? Burl leírta környezetét. Pillanatnyi csend után Russ így szólt: - Sejtettem, de amit mondsz, megerősíti. Nyilván azon az egyetlen bolygón vagyunk, amelyre nem látogattunk el... vagy inkább nem is rajta, csak a közelében. A Neptunuszra gondolok. A gravitációból tudtam, hogy már nem vagyunk a Plútón. A súlyunk alapján meg annak alapján, amit te mondsz az égen lévő kékes bolygóról, nyilván a Tritonon kell legyünk, a Neptunusz legnagyobb holdján... Burl kábultsága szűnni kezdett. - Könnyűnek érzem magam - közölte, amint fölállt. - Lehet, hogy a Neptunusz hasonlít valamelyest az Uránuszhoz, csak kékebb a színe? - kérdezte. - Az az - mondta Russ. - A Neptunusz nagyjából ikertestvére az Uránusznak, csak sűrűbb és valamivel kisebb, és talán szilárdabb, mint a Naprendszerünk többi óriáskígyója. Kell lennie egy másik holdjának is, amely kisebb és messzebb van. Burl körüljárt a kis, körülzárt, kerek térben. - Úgy sejtem, fogoly vagyok itt - mondta. - Ez a bura a talajon áll. A környék nagy része köves síkság, rajta folyékony gázok foltjai, de van a közelben néhány nagy épület is. Fura építmények, díszes a tetejük, rajtuk jelképek, amelyek a hold szakaszainak látszanak. - Én meg, azt hiszem, az egyik ilyen épület belsejében vagyok találgatta Russ. - Egy nagy csarnokban, üvegtárlókban lévő kiállított tárgyak között. Bennük a legkülönösebb lények, sose láttam még ilyeneket. Itt is vannak holdjelek, emlékeztetnek azokra, amelyeket a Plútón láttam. Tudod, mi a gyanúm? Burl körbejárkált, s menet közben visszatértek érzékel. Nyilvánvaló: a plútóbeliek, miután kiütötték, idehozták a Neptunusznak erre a holdjára. De minek? Russ tovább mormolta gondolatait, hangja ércesen csengett Burl fülhallgatójában, - Azt hiszem, ez a Triton eredetileg a Plútó holdja volt. Amikor a Plútó bekerült a Naprendszerbe, keresztezte a Neptunusz pályáját, és fönnakadt. Holdja közelebb került a Neptunuszhoz, és teljesen foglyul esett. A Plútó azonban, nagyobb tömegű lévén, nem akadt fönn. Létrehozott magának egy saját excentrikus pályát, amely messzire vitte a Neptunusztól, évszázadnyi időre, és csak ritkán hozta vissza. A Plútó elvesztette a holdját. És ez a hold volt a naprablók vallásának szellemi hazája. Burl a tájra pillantott. Furcsa valamik nőttek a közelben. Vékony, üvegszerű fák voltak, tetejükön nagy, kék kókuszdiók. - Mi történt veled és Hainesszel azután, hogy elszakadtunk egymástól? - kérdezte, még mindig a sisaktelefonon át. - Nem tudom, mi történt Hainesszel - mondta Russ. - Remélem, kijutott. De engem elfogtak. Az egyik súlyzó formájú gépükre vittek és idehoztak. Napokig tartott az út. Te, szerintem, egész idő alatt eszméletlen voltál. Ha megvigasztal, közlöm veled: az épület a
Plútón elpusztult. Az atombombánk fölrobbant. A hajó ablakából láttam a felhőt. Azt hiszem, ez a hold a naprablók utolsó erődítménye, s egyben a mi utolsó célpontunk is. A különös, kristályos növényzet mintha közeledett volna Burlhöz. Alaposabban figyelte. Csakugyan mozgott! Élőlények vannak odakinn! Furcsán hajladoztak a földön, s Burl látta: alul kristályos nyúlványok vannak, mozgó érzékelők, amelyek a talajon másznak, s húzzák maguk után felsőrészüket. Testük vékony törzsszerűség, két hosszú, ceruza formájú elágazással, amelyeket kar gyanánt használtak. A kókuszdiók pedig: fejek! Most a bura körül köröztek, és Burl látta, hogy mindegyik kerek gomb közepén volt egy fekete pont, nyilván a szemük. Orrlyuknak vagy szájnak semmi jele. Burl elképedve bámulta ezeket a teremtményeket. Azok, nem vitás, mutogattak felé, jeleket igyekeztek adni furcsa karjukkal. Burl visszaintegetett, törte a fejét, hogyan kommunikálhatna velük. Közben pedig leírta Russnak ezeket a lényeket. Russ hangja izgatott volt: - Ide figyelj! Azt hiszem, kitaláltam, miféle hely az, amelyben vagyok. Ez a galaktikus élet múzeuma! Mindegyik üvegtárló a maga világán élt legmagasabb formájú élet egy egyedét rejti. Szemben velem, az egyik tárlóban egy Mars-lakó - nagy, hangyaszerű fickó. Ott áll, teljesen élőnek látszik, de tökéletesen mozdulatlan. Mellette valami más értelmes lény. Kurta, vörös szőrrel benőtt emberféle. Dereka körül öv, rajta tölténytáskák és egy kurta kardszerűség. Nyilván emberszabású faj valamelyik külső világból. Vannak még olyanok itt, amelyeknek értelmes a kinézetük, mert ruhákat viselnek. Azt hiszem, hogy a naprablók vallásához tartozik, hogy összeszedik és kiállítják ezeket a példányokat. Míg Russ beszélt, Burl azon törte a fejét, miként kommunikálhatna ezekkel a pálcaemberkékkel. Le akarta rajzolni kalitkája padlójára a Naprendszer ábráját. Hiábavalóan gesztikulált kezével, de nem volt semmi, amivel rajzolhatott volna. A kinti pálcikaemberek a kezét nézték, azután egyikük hátranyúlt valamiért, ami a hátáról lógott, s táblát meg piros éket húzott elő. Úgy tartotta a táblát, hogy Burl lássa, és gyorsan fölvázolta a Nap és bolygól felismerhető térképét! Burl fölismerte: rendkívül értelmes lényekkel van dolga - ezek nem vadak, hanem magasrendű civilizáció termékei. Rámutatott egy harmadik gömbre, jelezve, hogy ő odavalósi. A pálcaember meglepetten hátrahőkölt, azután fölfelé mutatott. Ezek a Neptunuszról jöttek! A következő néhány óra során rendkívül különös, háromirányú társalgás zajlott: Burl jeleket adott a kinti Neptunusz-lakóknak, s űrruhája mikrofonján át leírta fölfedezéseit Russnak; Russ válaszokat javasolt, bonyolultabb ábrákhoz adott tanácsokat. Különös élmény volt. A kristálylények fokozatosan, egyszerű rajzok és mutogatások segítségével, sőt kirakósjátékszerű tárgyakkal előadták a Neptunuszlakók történetét s a Plútóról jött megszállókét. A Neptunusz egészén valaha nagy civilizáció alakult ki. A kemény bolygófelszínt vastag metánréteg borította. Voltak rajta erdők, állatok és értelmes lények. Nem lélegeztek, de élelmüket is s a gázokat is azokon
a gyökérszerű érzékelőkön át vették magukhoz, ezeken álltak és mozogtak. Azután egy napon, vagy harminc éve, súlyzó formájú hajókon érkezett lények leigázták őket, elpusztították városaikat, és meg akarták hódítani a bolygót. Úgy tudják, ezek az űrhajók a Tritonról jöttek, arról a különös új holdról, amelyet a Neptunusz ezer évvel ezelőtt szerzett, valamint a Plútóról, az új bolygóról, amelyet csillagászaik akkoriban észleltek. A Neptunusz-lakók harminc éven át küzdöttek a behatolók ellen. Egy darabig ez majdnem sikerült, de azután valami új jelenség alakult ki. Világuk forrósodni kezdett. Nagy épületek épültek a sarkokon, azokon a területeken, amelyeket a plútóbeliek először foglaltak el, és még mindig a birtokukban volt. Ezekről a pontokról hatalmas mennyiségű hő áradt szét, és megváltoztatta a bolygót. A forróság halált és kárhozatot jelentett a Neptunusz minden élő frigi-plazmikus lényére. Kétségbeesetten igyekeztek fokozni harci erejüket, de a forróság kiszívta belőlük az erőt, tönkretette őket, mind mostanáig úgy tudták: csak idő kérdése, mikor tűnik el teljesen a Neptunusz lakossága, állat- és növényvilága, - Tehát erről volt szó - lehelte halkan Burl. – Tehát erre kellett a napcsapdák energiája! A plútóbelieknek azért kell a Neptunusz, mert régi holdjuk közelében van, és mert föl kell melegíteniük ahhoz, hogy élhessenek rajta. Hát persze! És a Neptunusz ahhoz elég messze van a Naptól, hogy föl ne robbanjon, ha abból nova lesz, csak még kényelmesebbé válik a plútóbeliek számára! S a Neptunusz-lakók folytatták különös meséjüket. Építettek egy egyszerű űrhajót, s egy öngyilkos csapat szállt fel rá, fajtájuk legelszántabb harcosai. Abban a reményben utaztak a Tritonra, hogy megszerzik és elűzik onnan az ellenséget. A pálcikaemberek támadtak és visszaverték őket. Most már csak néhány tucatnyi maradt belőlük - inváziójuk utolsó katonái, az ellenség már nem törődött velük. Most pedig itt vannak, és mesélik mindezt Burl-nek, akiben nyomban felismerték a szövetségest. Hirtelen Russ hangja tört be Burl gondolatai közé. - Valamiféle ünnepség kezdődik Itt. Aranyruhába öltözött Plútó-lakók vonulnak fel a csarnok közepén, rudakon képeket hoznak, rajta holdábrák... Kórusban énekelnek, bár inkább ugatásnak hangzik. Hallod? Burl hallotta. Fejhallgatójában úgy hangzott, akár egy kutyafalka. - Most körbevonulnak. Kinyitják az egyik tárlót. Leveszik az üvegfedelet... Te! A kiállított tárgyak nem holtak. Mozog valami... ez... egy ember! Russ hangja elakadt. Burl halványan hallotta az ugatást, majd Russ rémült hangját. - Ez csakugyan ember, Burl. Sötét bőrű, fehér vászonnadrág van rajta, és háziszőttes ing. Indiánnak látszik, talán dél-amerikai indián. Mikor kinyitották az üvegszekrényt, egyszerűen kilépett és megállt, mint aki összezavarodott. Azután rémülten futni kezdett. Elhallgatott egy pillanatra.
- Megfogták, Burl. Föláldozták! És most énértem jönnek. - Akadályozd meg őket! - kiáltotta eszeveszetten Burl. – Csinálj valamit! - Nem tudom megakadályozni őket - szólt lemondóan Russ. Bevisznek az üres üvegtárlóba. Azt hiszem, engem választottak ki a következő kiállítási darabnak. Beleraknak! Odakinn a pálcaemberkék megérezték valami szokatlant Burl feszült viselkedéséből. Bámulták, s ő továbbra is izgatottan figyelt. Most újra hallatszott Russ hangja. - Le akarják venni a sisakomat és a levegőtartalékomat, Burl! Isten veled. Még látom őket. Jaj... Jaj de furcsán érzem magam, elernyedtem, elájulok.., már.. . itt... itt is van... Hangja elvékonyult, elhalkult, elhalt. Azután már csak csend volt újra. Burl rávetette magát burabörtöne átlátszó falára, és öklével verni kezdte. A bura nem engedett. Kétségbeesetten nézett körül, mindenáron elmenekül, nem tudta, miféle meglepetést tartogatnak számára a Plútó-lakók. Gyanította, hogy ő lesz a következő áldozat. Biztos volt benne, hogy hamarosan érte jönnek. Kiutat keresett kalitkájából. A pálcikaemberekre nézett, hátha azok tudják, hol a kiút. Egyikük, aki a vezetőjüknek látszott, integetett neki. Karjával egy pontra mutogatott a padlón. És csakugyan, vékony körvonal látszott, egy kis aknafedélé. Ujjaival végigtapogatta, rálelt a reteszére, eltolta. A fedél megnyílt. Alatta néhány centi mély üreg volt, benne a jellegzetes plútói kapcsolók. Vajon magában hordozza-e még azt a töltést, amely ezekre a kapcsolókra van ráhangolva, tűnődött Burl. Hátha kioltotta a Plútón elszenvedett sokk. Kesztyűs kezével meghúzta a karokat. Nem engedelmeskedtek neki. Kétségbeesésében levette egyik kezéről a kesztyűt. Szörnyen hideg volt a kis kalickában, de volt némi légkör. Ujjai csaknem ráfagytak a karokra, de újra elfordította őket. És ezúttal sikerült. A bura teteje lassan kinyílt, oldalai széthúzódtak. Burl visszahúzta a kesztyűjét, és kirohant a Triton fagyos szabadságába. S már ott is volt a Neptunusz-lakó pálcaemberkék közt, azok a hátát veregették, az épület felé integettek, siettették. Készek voltak rá, hogy meghaljanak az ellenség elleni utolsó, kétségbeesett rohamban. Burl sem tehetett mást.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A galaktikus élet múzeuma A Neptunusz kéklő fénye alatt elterülő síkságon épületek sorakoztak. Burl látta, hogy ezek közül csak az egyik igazi épület, régi plútói templom; sokkal, sokkal nagyobb, mint a Plútón látott romos épületek bármelyike. A többi építményről kiderült, hogy egy központi épület köré rendezett falak és pillérek, nyilván vallási jelentőségük van. A díszes főépületen
nem voltak ablakok, és a zárt ajtók fémes és tiltó sorompóul szolgáltak. Hatalmas területet foglalt el, falai mintegy tíz-méteresek voltak. Burl magánkívül vizsgálgatta a falakat, a pálcaemberkék vele tartottak. A falakra mutogattak, azt jelezték neki, hogy ők képtelenek kinyitni. Nyilván úgy gondolták, hogy Burlnek sikerül majd, ami nekik nem. Burl nem volt biztos benne, sikerül-e neki. Föltételezte, hogy itt is lesznek kapcsolók, olyasfélék, mint amelyek révén kiszabadult a burából, de úgy gondolta, jobb lesz, ha előbb megtervezi az akciót. Russ valahol odabenn be van zárva - kiállítási tárgy a többi bolygó élő halottal közt. Sikerült közölni ezt a gondolatot a három pálcaemberkével. Azok egyértelműen jelezték: egyetértenek, s egy ágszerű kar intett, hogy jöjjön utána. Sebesen átvágtak a területen, a frigi-plazmikus erdő távoli széle felé. Itt kristályos tömegek domborodtak ki a sötét talajból. Törött üvegcseréphalomnak látszott - négy-öt méter magas üvegtörmelékek halmának! A Neptunusz-lakók egy keskeny ösvényen át vezették Burlt ezen a döbbenetes tájon át. Mögöttük haladt, az ő törékeny testükhöz képest súlyosnak és vaskosnak érezte magát. Ám azok, a látszat ellenére, nem voltak törékenyek, mint ahogy azok a növények se, amelyek a Triton fantasztikus, Neptunuszról átplántált növényzetét alkották. Egy tisztásra érkeztek a kék, zöld és narancssárga kristályok erdejében - s itt voltak a többi életben maradt Neptunusz-lakók. Burl vagy negyvenet számolt meg belőlük, folyékony gázok tavacskáiban gyökereztek, itt újították fel energiájukat, míg parancsra vártak. Mihelyt Burl a tisztásra ért, legtöbbjük fölemelte gyökérnyúlványait, és körébe sereglett. Ugyanannyira különös lény volt az ő szemükben sisakban, plasztikból-gumiból-fémből készült öltözékében -, akárcsak azok az ő szemében. - Burl észrevette, hogy sokuk megsebesült - hiányzó karok, elégett gyökerek vallottak erre, néhányuk kerek, kék feje pedig be volt kötözve. A Neptunusz-lakók parancsnoka megmutatta fegyverraktárukat. Fénylő, áttetsző anyagból készült lándzsáik voltak, egy gránátvető, amely ugyanilyen anyagú nyilakat lőtt ki, és néhány plútóbeli gömbrúd szerszám, nyilvánvalóan hadizsákmány. Burl megvizsgálta a lándzsákat és nyilakat, és megerősödött a gyanúja, amely első látásra ébredt benne. Ezek jégből készültek! A Neptunuszon könnyű volt jégre szert tenni - és elég kemény volt ahhoz, hogy úgy munkálják meg, akár a fémet. Olvadáspontjuk messze volt, messze a fölött a hő fölött, amely a neptunuszbéli laboratóriumon túl várt rájuk, az ő szükségleteikhez a jég éppoly tartós volt, akár a vas! Burl megvizsgálta a Plútó-lakóktól zsákmányolt kézifegyvereket, s az egyik Neptunusz-katona megmutatta neki, hogyan lehet tüzelni ezekkel. Láthatólag egyszerűbb volt kezelni, mint a legtöbb plútóbeli terméket, könnyedén kilőtte elektronikus tüzet, amely háromfelé hasított egy magas, kristályos fát. A Neptunusz-lakók vezére újra mutogatni kezdett, és tudatta vele, hogy mihelyt lehet, támadni szeretnének. Burl megtudta, hogy számukra
nem a legjobbak a létfeltételek itt a Tritonon, s hogy már nem sokáig tudnak kitartani, az a vágyuk, hogy haladéktalanul megindítsák első rohamukat. Most azt akarták tudni, részt akar-e venni ebben Burl. Burl tisztában volt vele, hogy ami őt illeti, maga sincs sokkal jobb formában, mint kis szövetségesei. Oxigéntartályai lassan, de biztosan kimerülőben vannak. Megvizsgálta a tartály csapjait, és döbbenten látta, hogy még két órája van hátra, azután beáll a fulladás. Az űrruhát elemek melegítik, amelyek néhány nappal tovább kitartanak, de addigra már késő. Valahol az öltönye belsejében volt egy zsebkése, de itt kinn a fagyos majdnem levegőtlenségben nem tudott hozzáférni. Pisztolytáskája még ott lógott az oldalán, de üresen. Nem tehetett mást, mint hogy részt vesz a Neptunusz-lakók rohamában. Megpróbálja majd a testében még megmaradt töltés segítségével kinyitni az ajtót. Ha sikerül, betörhet, és megteszi, ami telik tőle. Ha nem, ki tudja, mi történik. Burl fogta az egyik Plútó-fegyvert, és intett a többieknek, készüljenek a támadásra. Azok nyomban harci rendbe sorakoztak. Csakugyan katonák, gondolta Burl, bolygójuk hadseregének legjobbjai - a szó földi értelmében is. Azután a Neptunusz-lakók kapitányát követve kivonultak az erdőből. Míg a síkságon átvágtak, Burl sejtette, hogy az ellenfél látja őket. De aztán arra gondolt, hogy hiszen nem történt semmi, amikor ő kiszabadult. Tehát alighanem téved, Talán nincsenek sokan a plútóbeliek, talán még őrséget se állítottak. Így hát csak a Plútó-lakók űrhajóitól kellett tartani. Burl sietve pásztázta végig az eget, és két fénylő pontot vett észre - valójában négyet -, nem vitás: két kettős gömbűrhajó. Megállt. A mögötte lévő Neptunusz-lakók beleütköztek, azután az egész harci oszlop megállt. Burl a hajókra mutatott. A parancsnok tehetetlenül intett. Burl megtudta tőle, hogy ezek a hajók végig itt voltak. Mit tudna tenni ellenük? Újabb mutogatás. Igen, veszedelmesek ezek a hajók. Tulajdonképpen ezek verték le a Neptunusz-lakók fő támadását, rájuk lőttek a magasból, és szétrombolták azt a hajót, amellyel a pálcikaemberek érkeztek. Mindegy, a Neptunusz-lakók támadni akarnak. Burl ismét fölismerte: ezeket öngyilkos hangulat vezeti. Esélytelenül támadnak, még mielőtt teljesen tehetetlenekké válnak. Burl a Plútó-lakók hajójának távoli fényeire meredt, észrevette, hogy azok elmozdulnak a láthatár felé. Egy pillanatra úgy vélte, mintha valami más is fölragyogna csillag módra a messzi távolban. Hirtelen gondolat hasított belé, és bekapcsolta sisakrádióját: - Burl Denning hívja a Magetlánt - szólt bele maximális hangerővel gégemikrofonjába. - A Magellánt hívom! Ha hallotok engem, válaszoljatok! S mintha kő esett volna le a szívéről. Halvány, távoli hang válaszát hallotta meg: - Burl Denning! Itt Lockhart. Add meg a tartózkodási helyedet. - Lockhart! Két Plútó-hajó közeledik felétek abból az irányból, ahonnan most a hangomat hallod. Vigyázz! Ismét gyöngén jött a hang.
- Látjuk őket. Gondunk lesz rájuk. Haines visszaért a hajóra. A Plútón lévő bázis elpusztult. Már csak ez a két űrhajó maradt meg. Követtük őket ide, amilyen gyorsan csak tudtuk. Ki tudsz tartani, amíg kicsaljuk és tönkretesszük őket? Időbe telik. Burl visszaszólt: - Miattam ne aggódj! Láss hozzá! Lehet, hogy Russ még életben van, itt, az épületünkben. Ne bombázzátok! Megpróbálok bejutni. - Oké! - kiáltotta vissza Lockhart hangja, s máris elhalkult; a Magellán és két üldöző ellenfele eltávolodott. Burl a Neptunusz-lakók kapitányához fordult. Az ég felé mutatott, jelezve, hogy a hajók elmentek, elcsalták őket, s most már nem őrzik a templomot. Az épület falára mutatott, s ezt jelezte: - Gyerünk! Megfigyelte, hogy noha a Neptunusz-lakoknak látszólag nincsenek arcvonásaik, érezhető, mint feszülnek neki az akciónak. Elszántak voltak, végső csatára készek. A templom főkapujához meneteltek. A kapitány elektronikus tüzet eresztett rá, de az nem hagyott nyomot. Belülről nem hallatszott nesz. A Plútó-lakók nyilván vagy a maguk dolgával voltak elfoglalva, vagy úgy vélték, a Neptunusz-lakókra nem is érdemes odafigyelni. Burl elfedett kapcsolótáblát talált az ajtó közvetlen közelében, a jellegzetes napcsapda-kapcsolókkal. Megpróbálkozott velük, de nem engedelmeskedtek kesztyűs kezének. Tétovázott, mert tudta: most nagyon kockázatos dolog levenni a kesztyűjét. Azután sietve mégis lehúzta bal kezéről a kesztyűt s a belső védelmet szolgáló nylonkesztyűt. Rátette kezét a kapcsolóra. A jeges hideg szinte harapta. Megcsavarta a kapcsolót, az engedelmeskedett, s ő elkapta a kezét, és visszahúzta rá a kesztyűt. Az ajtó kinyílt. Burl berohant, nyomában féltucat Neptunusz-lakó. Kis előtérben voltak, nyilván egy légzsiliphelyiségben. A Neptunusz-lakók izgalmukban ugrálva nem is törték magukat a belső ajtó elmozdításával, amelytől a külső ajtó becsukódott volna. Inkább rátámadtak jégből készült kemény csákányaikkal. A különös szerszámok, amelyeket a Földön elképzelhetetlen keménységűre fagyasztottak, belemartak a törékeny plasztikba. Néhány kemény csapás után a plasztik meghasadt, kisebb durranás jelezte a belső levegő kizúdulását. Kiszökő gázok szélrohama mennydörgött át a kis helyiségen, ripityára törte az ajtó maradványait, és jobbra-balra döntötte a Neptunusz-lakókat. Az áramlat odakinn oszladozni kezdett, folyékony levegő könnyű hava szállt. Néhány perc múlva, amikor a kitörés elcsitult, a Neptunusz-lakók fölugrottak, lerázták magukról a gázhavat, s az ajtónyíláson át benyomultak magába a templomba. Burl készenlétben tartotta plútói gyártmányú villanófegyverét. Káoszt és fölfordulást találtak odabenn. A Plútó-lakók a nagy termek és csarnokok padlóján vonaglottak. A fulladás és fagyás végső jegyeit mutatták, hiszen a levegő fokozatosan eltávozott erődítményükből. A falakat csillogó festmények és szobrok díszítették. Burl a pálcaemberkék oszlopával a háta mögött közeledett, s közben a
képeken távoli bolygókról, meg olyan tájakról festett képeket látott, amelyek valaha a Plútón lehettek, egy kettős nap mellett - ez lehetett eredeti szülőföldjük. Burl zörgést hallott valahonnan. Nyilván nem minden levegő távozott el, gondolta; most, hogy a nyomás csökkent, alighanem kisebb mennyiségben távozik. Valahol megszólalt egy riasztócsengő. A Neptunusz-lakók tántorogtak mögötte; most vette csak észre, hogy ezek számára még mindig túlságosan meleg a templom padlózata és fala. Megkezdték visszavonulásukat, újra hadrendbe tömörültek, s jéglándzsáikkal és nyilaikkal mentek neki azoknak a Plútó-lakóknak, akik hirtelen magukra kapott űrruhákban bukkantak elő. Burl tüzelt, majd továbbrohant. Be kell jutnia abba a csarnokba, amelyben Russt fogva tartják. Végül elszabadult a Neptunusz-lakók tekintetétől és hangjától. Egy ajtó csukódott mögötte. Közeledett az épület szíve felé. A megmaradt Plútó-lakók lezárták, itt gyülekeztek végső védekezésre. Most el volt szakítva szövetségeseitől. De még mindig számított rá, hogy a zűrzavar és a meglepetés az ő javára szolgál. Végigfutott egy hosszú csarnokon, egy irdatlan központi helyiségbe jutott, s egy tizedmásodperccel előbb ért oda, mielőtt az ajtó becsapódott a háta mögött. A galaktikus élet múzeumában volt! Hatalmas, tojásdad csarnok volt ez. Közepén oltárnak látszó tömb. A falak mentén körös-körül, a túlsó oldalon lévő nagy ajtótól addig az éppoly díszes ajtóig, amelyen át bejött ide, padlótól a mennyezetig érő falmélyedések sorakoztak, finoman faragott, átlátszó előrésszel. E kiállítási tárlókban mozdulatlanul álló alakok körvonalai látszottak. Húsz-egynéhány Plútó-lakó is volt a csarnokban, legtöbbjük a középen lévő oltár körül. Cifra szíjakat viseltek, és éles, kardszerű pálcák voltak náluk. Ketten közülük rárontottak Burlre, ő felemelte fegyverét, és tüzelt. Fény villant föl, és az egyik Plútó-lény eszméletlenül esett össze. A másik megfordult, és ugatásszerű kiáltások kíséretében elcsoszogott. Burl sietve körülpillantott. A többi Plútó-lakó - papok vagy őrök vagy hóhérok, ki tudja - lassan közeledett feléje. Mindet nem találhatja el, de nem adta föl. Újra tüzelt. A fegyver ezúttal csütörtököt mondott. Töltése elhasználódott. A Plútó-lakók csaholtak örömükben, s kardjukkal hadonászva előrenyomultak. Burl kétségbeesésében odalökött feléjük egy gömb-rúd szerkentyűt, s közben újabb fegyvert keresett. De nem látott mást, mint a tárlók fénylő üveglapját. A legközelebbi rekeszben emberszerű lény állt, színe bíborvörös, beesett, sárga szemének pillantása merev, de értelmes. Két nagy füle, széles mellkasa volt, és kunkorodó farka, övet viselt tölténytáskákkal, és rövid ágyékkötőt, amely félig fedte el hosszú, szőrös lábszárát. Burl sarkon fordult, megragadta a hatott Plútó-lakó kezéből kiesett botot, visszanyargalt a tárlóhoz, s minden erejével belecsapta az átlátszó lapba. Az üvegszerű anyag megrepedt. Még egy csapás Földön nőtt izmaival a könnyű gravitációjú világban, s a fedőlap széttört.
Csörömpölt a zöldes üveg. A bennlévő lény hirtelen pislogni kezdett, és megmozdította a szemét. Burl nem várt, nekirontott a következő tárlónak, és újra nekilendítette fémkardját. A Plútó-lakók ugató kiáltásai őrjöngéssé erősödtek, és ordítva támadtak rá. Mihelyt a második tárló üveglapja is összetört, Burl kardját lengetve megfordult, hogy megvívjon támadóival. Kardja a hozzá legközelebb lévő őr vagy pap kardjának csapódott, az elcsúszott és visszagurult társaihoz. Burl elérte a harmadik tárlót, és azt is széttörte. Megfordult, hogy kivédje a megújuló támadást, és a szeme sarkából látta, hogy a bíborvörös, emberszabású lény is harcba állt mögötte. A bíborszínű - látható könnyedséggel ~ fölkapott egy Plútó-lakót, és annak testét használta husángnak. Valami bolyhos és zöld röppent a magasba, és esett le a Plútó-lakók közé. Vad, nem emberi sikoltással ért földet, ki tudja, mely csillagról származó, a kettes számú kiállítási tárgy, és ő is beszállt a csetepatéba. Burl látta, hogy pillanatnyilag nem akadályozzák, s sebesen nyitogatta egyik tárlót a másik után. A csata mind hevesebbé vált; egyik csillaglény a másik után szállt be a harcba. A Plútó-lakók botjaikkal együtt szétspricceltek. Ugató hangjukat másféle hangok erősödő kórusa nyomta el. Hörgő, nem emberi hangok, melyek sok fényévnyire lévő világok átkait zengték; szárnyas lények csirpelő kiáltozása; értelmes szemük és széles homlokuk meghazudtolta csőrös-karmos támadásuk hevességét. Csörömpölő-csengő hang hallatszott: harcba szállt az egyik kiállított lény, részben egymásba illesztett fémlemezek fedték puha, bársonyos fehér húsát, borotvaéles karja kaszabolta az ellenséget. És előjött valami, akár egy rovarraj; parányi, szárnyas sejtek egyetlen nagy kaptárának látszott, s úgy mozgott, csípett, állt talpra, mintha egyetlen lénnyé egyesült volna. Volt azután egy Mars-lakó, aki kezdetben bután állt, mint aki nem fogja fel, mi zajlik, majd nyomban nekivadult, mihelyt az első Plútó-lakót észrevette. A következő tárlóban pedig ott volt Russ. Még mindig űrruhában bámult ki az üvegen át. Burl diadalmas csattanással vágta be a vitrin zárólapját. Russ megmozdult, szeme tágra nyílt, amint Burlt meglátta. Gyorsan a sisakjáért nyúlt, amelyet előzőleg levettek a fejéről. Mihelyt fölerősítette, újra működésbe helyezte a telefonját. -Tyűha! - hallotta Burl hangosan és érthetően. - Gyerünk! Leugrott, belekapaszkodott Burlbe. Vad örömtáncot jártak együtt. Azután eszükbe jutottak a Plútó-lakók, és megfordultak, mert csak most vették észre, hogy átmenetileg szabadon megtámadhatókká váltak. De nem volt mitől félni. A Plútó-lakók élettelenül, leütve, leszúrva hevertek. Eddigi áldozataik agyabugyálták őket - az emberi csillagász számára eddig elképzelhetetlen világokból összegyűjtött példányok. Micsoda bosszúvágyak gyülemlettek föl e nem emberi szívekben, e szülőföldjüktől elszakított lényekben, akiket tehetetlen bénultságban tartottak, és mérföldek trillióin át hurcoltak ide nyomtalanul az űrből, élő vadászzsákmányokként!
Bár sokféle és különös volt a formájuk, egymástól nem féltek. Az, amin keresztülmentek, mindörökre egyesítette őket. Egymás után sereglettek Burl és Russ köré, felismerték bennük megmentőiket. Hálásak voltak kiszabadulásukért. Burl sisakrádiója megszólalt: - Magellán hívja Burl Denninget! Megsemmisítettük az utolsó két ellenséges űrhajót. Adjátok meg a tartózkodási helyeteket. Mihelyt fölveszünk benneteket, atommal föl akarjuk robbantani a Tritonon lévő berendezést! Burl szólt a mikrofonba: - Tartsa meg a robbanóanyagát, ezredes. Harcképtelenné tettük ezt a helyet. A főtemplom előtt landolhatnak a Magellánnal, és maguk is láthatják, bőven vannak szövetségeseink. - Igen - szólt bele Russ is a maga mikrofonjába -, megtudtuk a Plútó titkát, a Neptunuszon barátok, társak élnek, és van egy egész csapat furcsa száműzöttünk, sosem láttatok még érdekesebbeket. Hozzatok magatokkal pótűrruhákat. Barátságot és szövetséget kötöttünk seregnyi távoli csillag lakóival - ez már maga olyan kincs, ami megér tucatnyi utazást a Naprendszeren át. Burl körülnézett, elgondolkodtatták ezek a szavak. Lelki szemei előtt megjelentek azok a csodák, amelyekre jövőbeli antigravitációs űrhajók lelnek majd, ha földi legénységgel visszaviszik valamennyi csillaglényt a maga galaktikus világába. Minden bolygón más vívmányok, más tudomány, más művészet tárul majd elébük. Észrevette, hogy a nagy, bíborszínű, emberszabású lény sárga szemébe bámul. Kezét a másik lény különös formájú keze fogta; egy sárga, porszerű teremtmény, amely nagy molyra hasonlított, kedvesen meg akarta érinteni. Burl szája széles mosolyra húzódott, s sorra megfogta a kinyújtott csápokat, karokat és karmokat. - Isten hozott! - mondta mindegyiküknek. - Isten hozott benneteket a Naprendszerben! Bőven lesz beszélgetnivalónk.
Fencsik Flóra fordítása Csala Károly rajzai
ISAAC ASIMOV
ÉN, A ROBOT A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba. A robotika kézikönyve, 56. kiadás, 2058
BEVEZETÉS Elégedetlenül lapozgattam jegyzeteimet. Három napot töltöttem az Amerikai Robot és Gépember Rt.-nél, de ezért a pénzért akár odahaza csücsülve az Enciklopédia Telluricát is böngészhettem volna. Susan Calvin, ez állt a feljegyzésekben, 1982-ben született, tehát most hetvenöt esztendős. Ez köztudomású. És ezzel illő összhangban maga az Amerikai Robot is hetvenöt esztendős, mert Lazurence Robertson Calvin doktor születésének évében jegyeztette be a céget, amely azután az emberi történelem legkülönösebb óriásvállalatává fejlődött. Ez is köztudomású. Susan Calvin húszéves korában egy speciális pszicho-matematikai egyetemi szemináriumot hallgatott. Itt mutatta be dr. Alfred Lanning, az Amerikai Robot tudományos munkatársa az első nemcsak járni, de beszélni is tudó robotot. Az otromba, behemót alkotmány, amelyet a Merkúron megnyitandó bányába szántak, csak úgy bűzlött az olajtól. De beszélni tudott és értelmes volt. Susan ki se nyitotta száját a szemináriumon, s nem vett részt a bemutatót követő szenvedélyes vitában. Zárkózott lány volt, sápadt, csúnyácska, nem szerette a környező világot, s ezért álarcszerű ábrázattal, túlburjánzó értelemmel védekezett ellene. De ahogy most figyelte az előadást, valamilyen hűvös lelkesedés borzongatta meg. 2003-ban a Columbia egyetemen szerzett diplomát, és ezt követően kibernetikai továbbképző tanfolyamon vett részt. Mindazt, amit a huszadik század közepén a számítógépek területén elértek, egyszeriben jelentéktelenné zsugorították Robertson pozitron agypályái. A mérföldes jelfogókat és fotocellákat immár kiszorította a körülbelül emberi agyvelő nagyságú, szivacsos platinidrium gömb. Susan megtanulta, hogyan kell kiszámítani a "pozitronagy" variánsainak meghatározásához szükséges paramétereket, miképpen lehet papíron úgy megszerkeszteni egy "agyvelőt", hogy az adott ingerek által kiváltott reakciók abszolút biztonsággal előre megállapíthatók legyenek.
2008-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett, majd elszegődött robotpszichológusnak az Amerikai Robothoz. Susan Calvin lett az új tudományág első jelentős képviselője. Lazurence Robertson akkor még mindig a részvénytársaság elnöke volt, Alfred Lanninget pedig időközben a vállalat kutatási osztályának igazgatójává nevezték ki. Susan Calvin ötven esztendőn keresztül figyelte, hogyan változtat irányt az emberi fejlődés - hogyan szökell egy nagyot előre. És most nyugalomba készült vonulni, már amennyire Susan Calvinnél nyugalomba vonulásról beszélni lehetett. De legalább azt megengedte, hogy régi irodájának ajtajára az övé helyett utódja névtábláját szögezzék fel. Nagyjában-egészében ezt tudtam meg. Ezenkívül megszereztem a tudományos folyóiratokban közzétett cikkeinek és bejegyzett szabadalmainak mérföldes jegyzékét. Megkaptam továbbá előléptetéseinek időrendi adatait, egyszóval összeszedtem mindazt, ami a szakmai életrajzához tartozott. De én többet akartam. Mert az Interplanetáris Lapkiadó számára készülő nagy riportomhoz többre volt szükségem. Sokkal többre. És ezt meg is mondtam neki. - Dr. Calvin - hízelegtem, ahogy csak tőlem telt -, az olvasók szemében ön és az Amerikai Robot összeforrtak egymással. Nyugalomba vonulása egy korszak végét jelenti, és… - Az emberi vonatkozások érdeklik? - kérdezte mosolytalanul. Nem hinném, hogy dr. Calvin valaha is mosolyogna. Éles pillantást vetett rám, de nem volt mérges. Éreztem, ahogy tekintete szinte keresztülhasít rajtam, még a nyakszirtemen is áthatolt. Tudtam, hogy teljesen átlát rajtam, átlátott ő mindenkin. - Úgy van - feleltem. - A robotok emberi vonatkozásai? Micsoda ellentmondás! - Nem a robotokéról van szó, dr. Calvin. Hanem az önéről. - Ami azt illeti, engem is robotnak neveznek. Bizonyára elmondták már magának is, hogy én nem vagyok ember. Valóban mondták, de mi értelme leit volna bevallanom? Dr. Calvin fölkelt a székéből. Kis termetű, törékeny nő volt. Követtem őt az ablakhoz. Kinéztünk. Az Amerikai Robot irodái, gyárépületei egész kis várost alkottak, mértanilag megszerkesztett várost. Innét az ablakból olyan volt, mintha egy légifelvételt nézegettünk volna. - Amikor beléptem ide - tűnődött dr. Calvin -, egy kicsinyke szobát kaptam az egyik épületben. Pontosan ott állt, ahol most a kazánház. Odamutatott. - Lebontották, mielőtt még maga született. Három kollégámmal osztottam meg a szobát. Egy fél íróasztal jutott rám. Egyetlen épületben gyártottuk a robotokat. Hármat egy héten. És most nézzen itt végig. - Ötven esztendő - buggyant ki számon a közhely - hosszú idő. - Visszatekintve nem hosszú - helyesbítette megjegyzésemet. - Sőt egyenesen csoda, hogy milyen gyorsan elmúlik. Visszament az íróasztalához, és leült. Arca kifejezéstelen volt, de valahogy mégis szomorú.
- Maga mennyi idős? - tudakolta. - Harminckettő - feleltem. - Akkor nem is emi ékezhetik arra a világra, amikor még nem voltak robotok. Akkoriban az emberiség még egyedül, társtalanul nézett szembe a világegyetemmel. Most viszont vannak segítőtársai, nála erősebb, hűségesebb, hasznosabb teremtmények, akik feltétlenül odaadó hívei. Az emberiség immár nincs egyedül. Gondolt már erre valaha? - Az igazat megvallva, nem. Szabad ezt majd idéznem a cikkemben? - Tessék. - Majd így folytatta: - Magának a robot csak robot. Fémszerkezet. Elektromosság és pozitronok. Elme és vas! Amelyet az ember teremt, és ha a szükség úgy kívánja, elpusztít. De sose dolgozott velük, s így nem is ismerheti őket. Tisztább, jobb fajta, mint mi. - Szeretném, ha erről többet is mondana - noszogattam óvatosan. Ha kifejtené véleményét a robotokról. Az Interplanetáris Lapkiadó lapjai az egész naprendszerhez eljutnak, olvasóközönségünk elvben hárommilliárd, dr. Calvin. Hadd ismerjék meg a gondolatait a robotokról. Noszogatásom szükségtelennek bizonyult. Szavaimat ugyan nem hallotta, de gondolatai mégis a kívánt irányba indultak el. - Mindent előre lehetett volna látni. Kezdetben, mielőtt még idejöttem, földi használatra adtunk el robotokat. Persze ezek még nem tudtak beszélni. Később mind több emberi vonást vettek fel, s ekkor felütötte fejét az ellenzék. A szakszervezetek természetesen rossz szemmel nézték, hogy a robotok konkurenciát csinálnak az emberi munkaerőnek, a különféle vallásos nézetek szószólói pedig a maguk babonáival hozakodtak elő. Nevetséges és hiábavaló volt az egész, de mégis szembe kellett nézni vele. Zsebmagnómmal szóról szóra jegyeztem, amit mondott, csak arra próbáltam ügyelni, hogy ne vegye észre a csuklóm mozgását. Némi gyakorlattal jó felvételt tud az ember készíteni anélkül, hogy a kis szerkezetet ki kelljen vennie a zsebéből. - Itt van például Robbie esete - kezdte dr. Calvin. - Nem ismertem őt, szétszerelték egy évvel azelőtt, hogy beléptem a vállalathoz. Nagyonnagyon-nagyon ósdi volt már. De találkoztam azzal a kislánnyal a múzeumban… Elhallgatott, s én hagytam. Láttam, hogy elködösül a szeme, és gondolatai visszakóborolnak a múltba. Nagy távolságot kellett megtenniük. - Csak később hallottam a történetét, s amikor istenkáromi ónak és ördögcsinálónak szidalmaznak bennünket, mindig eszembe jut. Robbie még néma robot volt, nem tudott beszélni. 1996-ban készült. Akkoriban még nem a mai specializált robotokat gyártották, s így Robbie-t nörsznek adták el… - Minek ? - Nörsznek…
1.
Robbie - Kilencvennyolc… kilencvenkilenc… száz! Gloria elvette dundi kis karját a szeme elől, egy pillanatig mozdulatlanul állt, és fintorogva hunyorgott a napfényben. Előbb megpróbált egyszerre mind a négy égtáj felé szétkémi elni, majd néhány óvatos lépéssel eltávolodott a fától, amelynél hunyt. Nyakát nyújtogatta, a jobb oldali bokorcsoport felé bámult, aztán még hátrább húzódott, hogy kedvezőbb szögből vizsgálhassa meg a bokor sötét rejtekeit. Körös-körül teljes csönd honolt, csupán a bogarak zümmögtek kitartóan, meg néha-néha csipogott föl egy hetyke madár, dacolva a déli napsütéssel. - Fogadni mernék, hogy a házban bújt el - biggyesztette ajkát Gloria -, pedig már hányszor megmondtam neki, hogy az nem ér. Kicsiny ajkait összeszorította, szigorú ráncokba vonta homlokát, és határozott lépésekkel elindult a kocsifeljáró mellett az emeletes ház felé. Így aztán csak későn hallotta meg a háta mögött az ágak zizzenését és Robbie fémi ábának félreismerhetetlen, ütemes döngését. Gloria megpenderült. Látta, amint diadalmas játszótársa előbújik rejtekéből, és teljes sebességgel vágtat a fa felé. - Várj, Robbie! - visongott kétségbeesetten Gloria. - Ez nem ér, Robbie! Nem megígérted, hogy vársz, amíg meg nem talállak? Apró lába nem tudott versenyre kelni Robbie hatalmas lépteivel. De alig tízlépésnyire a cél előtt a robot hirtelen cammogásig lassította tempóját, s így Gloria minden erejét összeszedve, zihálva, vad futásban elrobogott mellette, és elsőnek érintette meg a fa kérgét. Örömtől repesve fordult a hűséges Robbie-hoz, de jóságáért menten rút hálátlansággal fizetett. Csúfondárosan az orra alá dörgölte, hogy milyen gyatrán fut. - Robbie nem tud futni! - kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak nyolcéves tüdejétől kitelt. - Mindig legyőzöm, mindig legyőzöm! kántálta vékony hangon, ütemesen. Robbie persze nem szavakkal válaszolt. Ehelyett futást mímelt, lépésről lépésre távolodott el Gloriától, s ezzel a kislányt is futásra kényszerítette. Az utolsó pillanatban azután megugrott előle. Gloria tehetetlenül forgolódott, kitárt karocskái legyezők módjára paskolták a levegőt. - Robbie! - visongta. - Állj meg! - Apró fuvallatokban, zihálva buggyant ki belőle a kacagás. Robbie erre hirtelen megfordult, fölkapta a kislányt, megpörgette a levegőben, úgyhogy Gloria egy pillanatig az egész világból csupán kék pusztaságot látott, maga alatt meg a zöld fákat, amint vágyakozva nyújtózkodnak a semmi felé. Aztán egyszerre megint lent állt a zöld füvön, Robbie lábának támaszkodva. És keze még mindig a kemény fémujjba kapaszkodott. Hamarosan újból lélegzethez jutott. Sikertelenül igazgatta összeborzolódott haját, anyjára emlékeztető mozdulattal, aztán hátrapillantott, hogy nem szakadt-e el a ruhája. Majd Robbie oldalára csapott.
- Rossz fiú vagy! Mindjárt megverlek. Robbie összekuporodott, arcát tenyerébe temette, mire Gloria tüstént helyesbített: - Ne félj, Robbie, nem verlek meg. Különben is most én bújok. De ne feledd el, hogy neked hosszabb lábad van, és ezért megígérted, hogy nem kezdesz el szaladni, amíg meg nem talállak. Robbie bólintott. Feje egy kis paralelepipedon volt, legömbölyített szélekkel és sarkokkal. Rövid, hajlítható nyéllel kapcsolódott egy hasonló alakú, de jóval nagyobb paralelepipedonhoz, amely törzséül szolgált. Most engedelmesen a fa felé fordult, csillogó szemére vékony fémhártya ereszkedett, testéből pedig állandó, zengő ketyegés hallatszott. - De ne kukucskálj - intette őt Gloria. - És egyetlen számot se hagyj ki. - Ezzel szaladt bújni. Robbie megszakítás nélküli, szabályos ketyegéssel mérte a másodpercek múlását. A századiknál szemhéja fölszaladt, vörösben izzó szeme körbekémi elt, majd megpihent az egyik szikla mögül kikandikáló tarka szövetdarabkán. Robbie néhány lépést tett előre, hogy meggyőződjék, valóban Gloria guggol-e a szikla mögött. Aztán lassan elindult a rejtekhely felé, úgy irányítva lépéseit, hogy mindig a kislány és a fa között maradjon. Amikor már jól látta Glóriát, s a kislány többé nem áltathatta magát azzal, hogy rejtve van, Robbie egyik karjával rámutatott, a másikkal lábszárára csapott, úgy, hogy az nagyot csendült. Gloria morcosan előmászott a szikla mögül. - Kukucskáltál! - rágalmazta Robbie-t. - És különben is unom már a bújócskázást. Játsszunk repülősdit. De Robbie-nak rosszulesett az igazságtalan vád. Óvatosan leült a földre, és jelentőségteljesen megrázta fejét. Gloria azonnal gyengéd, hízelgő hangra váltott át: - Ugyan, Robbie, nem gondoltam komolyan, hogy kukucskáltál. Na gyere, repüljünk. De Robbie-t nem lehetett ilyen könnyen kiengesztelni. Makacsul bámult az égre, s még határozottabban rázta a fejét. - Kérlek Robbie, nagyon szépen kérlek, játsszunk repülősdit. Gloria rózsás karjaival átölelte Robbie nyakát, és magához húzta a robotot. Aztán szeszélyesen más hangulatba csapott át. - Ha nem jössz - mondta elhúzódva -, sírni fogok. - És máris megtette az ijesztő előkészületeket, ajka sírásra görbült. De a kőszívű Robbie fittyet hányt e szörnyű lehetőségnek, harmadszor is megrázta a fejét. Gloria erre kénytelen volt kijátszani utolsó aduját. - Ha nem jössz - fenyegetőzött -, soha többet nem mesélek neked. Egyetlen mesét se mondok és kész! Az ultimátum megtette hatását, Robbie azonnal, minden feltétel nélkül beadta a derekát. Élénken bólogatott, fémnyaka csak úgy zengett. Aztán óvatosan fölemelte a kislányt, és széles, lapos vállára ültette. A fenyegető könnyek menten felszáradtak, Gloria boldogan sikongott. A robot fémbőre, amelyet nagy ellenállású tekercsekkel 21
Celsius fokos állandó hőmérsékleten tartottak, kellemes tapintású volt, és a kislány sarka, ahogy ütemesen dobolt Robbie mellén, csodaszép, szinte már varázslatos hangokat csalt ki belőle. - Most repülőgép vagy, Robbie. Nagy, ezüstös repcsi. Tartsd egyenesen a karod. Szép egyenesen kell tartanod, így illik a repcsihez. Ami cáfolhatatlan igazság volt. A robotkarok szárnyakká alakultak, elkapták a légárami atokat - Robbie egyszeriben ezüstös repülőgép lett. Gloria félrecsavarta a robot fejét, és jobb felé dőlt. A repülőgép éles kanyart vett. Gloria előbb berregő motorral szerelte föl a gépet, majd meg búgó, kattogó fegyverekkel. És ekkor kalózrepülők vették üldözőbe őket, tehát a lőmestereknek is porondra kellett lépniök. A kalózrepülőgépek egymás után zuhantak alá. - Még egyet elkaptam! - visított Gloria. - Meg még kettőt. Gyorsabban, emberek - tette hozzá fontoskodó hangon -, fogytán a lőszer. - Rettenthetetlen bátorsággal lődözött hátrafelé, a válla fölött, míg Robbie, immár mint tompa orrú űrhajó, maximális gyorsasággal zúgott át a világűrön. Egyenesen keresztülvágott a réten, a túlsó oldalon zöldellő magas fűsávhoz. Odaérve olyan hirtelen torpant meg, hogy kipirult utasából sikoltás tört ki, s aztán lepottyantotta a kislányt a vastag, puha fűszőnyegre. Gloria lihegett, zihált, de közbe-közbe elégedetten suttogva ismételgette: - Ez aztán pompás volt! Robbie türelmesen kivárta, amíg a kislány lélegzethez jut, s ekkor gyengéden húzogatni kezdte az egyik hajfürtjét. - Mit akarsz? - kérdezte Gloria. Tágra nyílt szemében színlelt csodálkozás tükröződött, ezzel azonban nem tudta becsapni behemót nörszét. Robbie még erősebben ráncigálta a kislány hajfürtjét. - Aha, tudom már. Meséljek, ugye? Robbie hevesen bólogatott. - Melyik mesét akarod? Robbie az ujjával H betűt rajzolt a levegőbe. - Megint a Hamupipőkét? - csodálkozott a kislány. - Hisz azt már milliószor elmondtam neked. Nem unod még? Pólyásoknak való. De Robbie kitartott a H betűnél. - Na jó! - Gloria nekikészülődött, átgondolta a mesét (azt a sok-sok apró részletet is, amelyet maga költött hozzá), aztán nekikezdett: - Figyelsz? Hát egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép kislány, akit Ellának hívtak. És ennek az Ellának szörnyen gonosz mostohája volt, meg két nagyon-nagyon csúf és nagyon-nagyon gonosz mostohanővére… Gloria épp a történet legizgalmasabb részéhez ért - a mesebeli óra éjfélt ütött, és minden villámgyorsan visszaváltozott eredeti szürke alakjába, Robbie pedig izgalomtól csillogó szemmel figyelt -, amikor megzavarták a mesemondásban. - Gloria! Éles női hang szólítgatta, egymás után többször is. Olyan idegesen csengett, mintha a kiáltozót már nem is a türelmetlenség, hanem az aggodalom hajtaná.
- Mama hív - szontyolodott el Gloria. - Jobb volna, ha visszavinnél a házba, Robbie. Robbie tüstént felállt, mert valahogy úgy gondolta, okosabb, ha a vonakodás legcsekélyebb jele nélkül engedelmeskedik Mrs. Westonnak. Gloria édesapja napközben ritkán tartózkodott odahaza, kivéve a vasárnapot - mint például ma. Kedves, megértő ember volt, nem úgy, mint a felesége, aki minduntalan rossz érzéseket keltett Robbie-ban. Ha meglátta, legszívesebben elbújt volna. Mihelyt felbukkantak a magas fűcsomók rejtekéből, Mrs. Weston máris észrevette őket, és visszament a házba. - Már rekedtre kiabáltam magam, Gloria - korholta a kislányt. Hol voltál? - Robbie-val voltam - nyögte ki Gloria. - A Hamupipőkét meséltem neki, s nem vettem észre, hogy már ebédidő van. - Az a baj, hogy Robbie se vette észre - mondta Mrs. Weston. Aztán, mintha ez juttatta volna eszébe, hogy a robot is ott van, hirtelen felé fordult: - Mehetsz, Robbie. Gloriának most nincs rád szüksége. - És még könyörtelenül hozzátette: - És csak akkor gyere, ha hívlak. Robbie már indulóban volt, de habozva megállt, amikor meghallotta, hogy Gloria a védelmére kel. - Kérlek, mama, engedd, hogy itt maradjon. Még nem fejeztem be a mesét. Megígértem, hogy elmondom neki a Hamupipőkét, és még nem jutottam el a végéig. - Gloria! - Becsszóra, mama, olyan csöndben lesz, hogy észre sem veszed. Leül a sarokban egy székbe, és egyetlen szót se fog szólni… jobban mondva, meg se moccan. Igaz, Robbie? Robbie válaszképpen föl-le lóbálta tömör fejét. - Gloria, ha nem hagyod azonnal abba, egy hétig a közelébe se engedlek Robbie-nak. - Na jól van. - A kislány lesütötte a szemét. - De a Hamupipőke a kedvenc meséje, és nem fejeztem be. Pedig annyira szereti. A robot szomorúan távozott. Gloria meg alig bírta visszafojtani könnyeit. George Weston kényelembe helyezte magát. Vasárnap délutánonként szokása szerint mindig kényelembe helyezte magát. Bőséges, jó ebéddel teli bendő, kellemes, puha, ütött-kopott pami ag, amelyen végignyújtózhat az ember, a Times legfrissebb száma, papucsba bújtatott láb, fedetlen mell - van-e ennél nagyobb kényelem?! Így azután nem is nagyon örült, amikor a felesége benyitott a szobába. Mr. Weston tízesztendei házasság után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. Nem vitás: mindig örült, ha vele lehetett - mégis ezek a kora vasárnap délutánok, mondhatni, szentek és sérthetetlenek voltak a szemben, s a teljes kényelemhez az is hozzátartozott, hogy két-három órát egyedül tölthetett el. Ezért aztán szemét kitartóan a Lefébre-Yoshida-féle Marsexpedíció legfrissebb híreire függesztette (ezt az expedíciót holdbeli támaszpontról szándékoztak elindítani, és nagy reményeket fűztek hozzá), és úgy tett, mintha a felesége ott se volna.
Mrs. Weston két percig türelmesen, majd újabb két percig türelmetlenül várakozott, aztán végül is megtörte a csendet: - George! - Hmm? - George, hallod? Letennéd, kérlek, egy percre azt az újságot? Az újság zizegve a padlóra hullt, és Weston elgyötört arcát a felesége felé fordította. - Mi baj, szívem? - Tudod te nagyon jól, George. Gloriáról meg arról a szörnyű masináról van szó. - Miféle szörnyű masináról? - Ne tettesd magad, mintha nem tudnád, miről beszélek. Arról a robotról, amelyet Gloria Robbie-nak hív. Egy percre se hagyja magára azt a kislányt. - Miért is hagyná? Hisz az a feladata, hogy vigyázzon rá. És különben is nem szörnyű masina, hanem a legeslegtökéletesebb robot, amit csak kapni lehet. Hogy a csudába ne, hisz vagy félévi jövedelmem ráment. De megéri, az alkalmazottaim közt se igen találok okosabbat nála. És már nyúlt is az újságért, de a felesége fürgébb volt, elkapta előle. - Most rám figyelj, George. Nem bízom a lányomat egy masinára, akármilyen okos is. Nincs lelke, és az ember sohase tudhatja, mi jár a fejében. Ki hallott még olyat, hogy egy gyereket egy fémszerkezet őrizetére bízzanak? - Hát ez meg miféle új mánia? - fortyant fel Weston a homi okát ráncolva. - Már két éve van Gloria mellett, és eddig még nem láttalak aggódni miatta. - Eleinte más szemmel néztem rá. Újdonságnak tekintettem, sok terhet levett a vállamról… amellett akkoriban ez amolyan divatos dolog volt. De most magam se tudom, hogy vagyok vele. A szomszédok - Mi közük ehhez a szomszédoknak? Ide figyelj. A robotok sokkal, de sokkal megbízhatóbbak, mint a hús és vér nörszök. Robbie-t kimondottan arra a célra szerkesztették, hogy kisgyerekekre vigyázzon. Az egész gondolkodásmódját ennek megfelelően állították be. Tehát szükségképpen hűséges, kedves, csupa szeretet. Masina, amelyet ilyennek készítettek. És ezt az emberekről bizony nem mondhatod el. - De egyszer elromolhat. Valamilyen… - Mrs. Weston nem nagyon ismerte ki magát a robotok szerkezetében. - Valamilyen kis csavar meglazul benne, az egész szörnyű szerkezet az egyik pillanatról a másikra megőrül… és… és akkor… - Mrs. Weston nem tudta rászánni magát, hogy befejezze a nyilvánvaló gondolatot. - Ugyan, miket beszélsz! - tiltakozott Weston, de akarva, nem akarva idegesen megborzongott. - Nevetséges. Mikor Robbie-t megvásároltuk, hosszasan megtárgyaltuk a robotika első törvényét. Nagyon jól tudod, hogy a robot egyszerűen nem okozhat kárt emberi lényben. Mert ahhoz, hogy az első törvény érvénye megszűnjön, annyi sok mindennek kell elromi ania a szerkezetben, hogy addigra az egész robot működésképtelenné válik. Feltevésed tehát matematikai képtelenség. Amellett évente kétszer is eljön ide az Amerikai Robot egyik mérnöke, és tetőtől talpig végigvizsgálja szegény jószágot.
Annak, hogy Robbie-val valami baj történjék, nem nagyobb a valószínűsége, mint hogy én vagy te egyik pillanatról a másikra megőrülünk. Sőt a valóságban jóval kisebb. De ettől eltekintve, hogyan akarod őt elválasztani Gloriától? Újabb hiábavaló kísérletet tett, hogy megkaparintsa az újságot. Mrs. Weston dühösen kihajította a szomszéd szobába - Hisz éppen erről van szó, George! Gloria senki mással nem akar játszani. Tucatjával vannak kisfiúk és kislányok, akikkel összebarátkozhatna, de rájuk se hederít. És nem is fog, ha nem kényszerítem. Hát ez miféle nevelés egy kislány számára? Vagy talán nem akarod, hogy normális ember legyen belőle? Hogy megtalálja a helyét a társadalomban? - Rémeket látsz, Grace. Gondold, hogy Robbie kutya. Százával láttam már olyan gyerekeket, akik szívesebben vannak a kutyájukkal, mint az apjukkal. - A kutya az más, George. Meg kell szabadulnunk ettől a szörnyű szerkezettől. Visszaadhatod a vállalatnak. Megérdeklődtem, s azt mondták, hogy visszaveszik. - Megérdeklődted? Hát ide figyelj, Grace, hagyd ezt a hisztizést. Igenis, megtartjuk a robotot, amíg Gloria nagyobb nem lesz, és kérlek, többé ne hozd szóba ezt a dolgot. És nagy mérgesen kiment a szobából. Mrs. Weston két nappal később az ajtóban várta férjét. - Ezt meg kell hallgatnod, George. A faluban nagyon rossz szemmel néznek ránk. - Úgy? És miért? - kérdezte Weston. Bement a fürdőszobába, és a víz csobogásával eleve elnémított minden választ. De Mrs. Weston kivárta az alkalmas pillanatot, és csak akkor szólalt meg: - Robbie-ról van szó. Weston törülközővel a kezében kijött a fürdőszobából, arca pulykavörös volt a méregtől. - Miről beszélsz? - Ó, már régóta folyik ez a dolog. Eleinte igyekeztem nem észrevenni, de most már nekem is elegem van belőle. A falubeliek zöme veszélyesnek tartja Robbie-t. Este még a házunk közelébe se engedik a gyerekeket. - Mi a magunk gyerekét bízzuk Robbie-ra, nem az övéket. Ilyesmiben nem várhatsz józanságot az emberektől. - Akkor menjenek a fenébe. - Kár az ilyen beszédért, ezzel semmi sincs elintézve. Én a faluba járok bevásárolni, naponta találkozom az ottaniakkal. Egyébként, ami a robotokat illeti, a városban még rosszabb a helyzet. New Yorkban épp most rendelték el, hogy napnyugta és napkelte közt nem szabad az utcán tartózkodniuk. - Csak rendeljék el, de azt nem tilthatják meg, hogy az otthonunkban robotot tarthassunk. Ide figyelj, Grace, ez az egész csak a te robotellenes hajszád egyik manővere. Engem nem csapsz be, hiába erőlködsz. A válaszom változatlanul nem és nem! Robbie marad.
De Weston szerette feleségét, és tetejébe a felesége is tudta, hogy szereti. George Weston végül is csak férfi volt - szegény teremtés -, és a felesége fölvonultatta ellene mindazokat a harci eszközöket, amelyektől az ügyetlenebb és kötelességtudóbb nem jogosan tanult meg óvakodni. Jogosan, de a siker minden reménye nélkül. - Robbie marad és kész! - harsogta tízszer is a következő héten, de hangja egyre halkabb lett, a szavait kísérő sóhajok viszont egyre hangosabbak és gyötrelmesebbek. Végül eljött a nap, amikor Weston bűntudattól eltelve felajánlotta kislányának, hogy elviszi egy "csudaszép" videovox előadásra a faluba. - Robbie is jöhet? - tapsolt boldogan Gloria. - Nem, drágám - felelte Weston, és saját hangját hallva megborzongott. - Robotokat nem engednek be az előadásra, de majd ha hazajössz, elmeséled neki, hogy mit láttál. - Az utolsó szavakon már csak úgy átbotladozott, s közben nem is mert a kislányára nézni. Gloria a lelkesedéstől felhevülve jött haza, mert a videovox valóban pompás élmény volt. Mialatt Mr. Weston bemanőverezte a lökhajtásos autóját a süllyesztett garázsba, a kislányból ömi ött a szó: - Figyeld csak, apu, amikor majd elmesélem Robbie-nak. Ó, hogy tetszett volna neki! Különösen az a jelenet, amikor Francis Fran olyan na-a-gyon óvatosan hátrál, és egyenesen beletalpal az egyik leopárdemberbe, s akkor aztán uccu! - Felkacagott, ahogy újból végigélte a jelenetet. - Mondd, apu, tényleg vannak a Holdon leopárdemberek? - Nem hinném - válaszolta szórakozottan Weston. - Ez csak olyan tréfás kitalálás. - Tovább már nem tudott vacakolni a kocsival, hát jöjjön; gondolta, aminek jönni kell. - Robbie! Robbie! - kiáltozott Gloria futtában a zöld gyepen át. De hirtelen megtorpant, mert a ház tornácáról egy gyönyörű juhászkutya bámult rá komoly, barna szemével, s a farkát csóválta. - Jaj, de szép kutyus! - Gloria felment a lépcsőn, a kutyához lépett, és óvatosan megsimogatta. - Ez az enyém, apu? Most az anyja is odajött. - A tied, Gloria. Ugye, szép? És milyen puha, bolyhos szőre van. Nagyon szelíd állat, és nagyon szereti a kislányokat. - Játszani is tud? - Hát hogyne. Rengeteg mókát tud. Akarod látni? - Igen. Csak azt szeretném, ha Robbie is látná. Robbie! - Elhallgatott, tétován álldogált, és a homi okát ráncolta, - Fogadni mernék, azért maradt a szobájában, mert neheztel rám, hogy nem vittem el az előadásra. Majd meg kell magyaráznod neki, apu, hogy miért nem vihettük el. Nekem talán nem hinné el, de ha te mondod, elhiszi. Weston összeszorította ajkait. Feleségére nézett, de nem sikerült elkapni pillantását. Gloria villámgyorsan megfordult, s lerohant az alagsor lépcsőjén. Robbie! - visongott futás közben. - Robbie! Gyere csak! Nézd, mit kaptam aputól meg anyutól. Egy kutyust, Robbie. Egy perc múlva már újból a tornácon volt, de szemében most ijedtség tükröződött.
- Mama, Robbie nincs a szobájában. Hol van? Nem kapott választ. George Weston köhintett egyet, s hirtelenében feszült figyelemmel kezdett vizsgálgatni egy céltalanul kóborló felhőt. - Mama, hol van Robbie? - Reszkető hangja jelezte, hogy közel áll a síráshoz. Mrs. Weston leült, és gyengéden magához húzta kislányát. - Ne szomorkodj, drágám. Robbie, úgy látszik, elment. - Elment?! Hová ment, mama? - Nem tudjuk, kedvesem. Egyszerűen elment. Kerestük, kerestük mindenfelé, de nem találjuk. - Azt akarod mondani, hogy nem is jön vissza? - Gloria szeme tágra nyílt a rémülettől. - Remélem, hamarosan megtaláljuk. Mindenesetre folytatjuk a keresést. Addig játsszál ezzel a szép kis kutyussal. Nézd csak, milyen kedves. Villámnak hívják, és… Gloria szemét most már elöntötték a könnyek. - Nekem nem kell ez a csúnya kutya. Nekem Robbie kell! Keressétek meg nekem Robbie-t! - És mivel nem tudta szavakba önteni elkeseredését, hangos zokogásba tört ki. Mrs. Weston segélykérően férjére pillantott, de az csak rosszkedvűen téblábolt, s le nem vette volna fürkésző szemét az égről. Így hát a vigasztalás feladata Mrs. Westonra hárult. - Miért sírsz, Gloria? Hisz Robbie csak egy masina volt, csúnya, öreg masina. Nem élő. - Nem volt masina! - kiáltotta hevesen a kislány, belebotolva a szóba. - Ugyanolyan lény volt, mint te vagy én. És nekem a barátom volt. Szerezd vissza. Ó, mama, szerezd vissza! Mrs. Weston belátta, hogy itt minden szó hiábavaló, felsóhajtott, és magára hagyta a bánatba merült kislányt. - Hadd sírja csak ki magát - magyarázta férjének. - A gyerekek egykettőre felejtenek. Meglátod, néhány nap múlva már nem is fog emi ékezni arra a rémséges robotra. Mrs. Weston jóslata azonban túlságosan derűlátónak bizonyult. Gloria persze abbahagyta a sírást, de abbahagyta a mosolygást is, s ahogy teltek-múltak a napok, egyre szótlanabb, komorabb lett. Néma boldogtalansága apránként kikezdte Mrs. Weston idegeit, s az asszony már csak azért nem visszakozott, mert sehogy se tudta rászánni magát, hogy férje előtt beismerje vereségét. Aztán egy este berontott a nappali szobába, leült, összefonta a karját. Látszott rajta, hogy csak úgy forr benne a méreg. Férje felemelte a fejét, és az újság fölött rápillantott. - No, mi a baj, Grace? - A gyerek, George. Ma vissza kellett küldenem a kutyát. Gloria azt mondta, látni se bírja. Már egészen kikészíti az idegeimet. Weston letette az újságot, szemében reménysugár csillant. - Talán… talán jobb volna, ha visszahoznánk Robbie-t. Nincs semmi akadálya. Érintkezésbe lépek a…, - Nem! - vágta rá komoran az asszony. - Szó se lehet róla. Ilyen könnyen nem adjuk be a derekunkat. Az én gyerekemet nem fogja egy
robot fölnevelni, még ha esztendőkbe telik is, amíg Gloria beletörődik az elvesztésébe. Weston csalódottan újból felvette az újságját. - Egyetlen ilyen év - mondta -, és minden hajam szála ősz lesz. - Hát a te segítségedre nemigen lehet számítani - hangzott a fagyos válasz. Gloriának környezetváltozásra van szüksége. Itt persze hogy nem tudja elfelejteni Robbie-t. Hogyan is felejthetné, amikor minden fa, minden szikla rá emi ékezteti. Ilyen bolondságot még életemben nem hallottam. Hogy egy gyerek egy robot miatt így eméssze magát. - Maradj a tárgynál. Miféle környezetváltozásra gondolsz? - New Yorkba visszük Gloriát. - Augusztusban?! Te, úgy látszik, nem tudod, milyen ott augusztusban. Egyszerűen kibírhatatlan. - Milliók kibírják. - Azoknak nincs nyaralójuk. Ha nem kellene New Yorkban maradniuk, nem maradnának. - Nekünk meg épp oda kell mennünk. Azonnal indulunk… vagyis mihelyt megtettük a szükséges előkészületeket. Gloria ott majd talál elég szórakozást, lesznek barátai, akik jobb kedvre hangolják. Akkor majd elfelejti azt a masinát. - Úristen - sóhajtozott a szegény papucsférj -, ha arra a hőségtől olvadozó aszfaltra gondolok! - Sajnálom. - Mrs. Weston elhatározása rendíthetetlen volt. Gloria az utolsó hónapban több mint két kilót fogyott, és a kislányom egészsége fontosabb nekem, mint a te kényelmed. - Miért nem akkor gondoltál a kislányod egészségére, amikor elszakítottad tőle a kedves robotját? - mormolta Weston, de persze csak magának. Mihelyt megmondták Gloriának, hogy New Yorkba készülődnek, máris valamivel jobb kedvre derült. Nemigen beszélt az utazásról, de ha mégis, olyankor mindig élénk várakozás csengett a hangjában. Arcára újból kiült a mosoly, és a régi étvágya is visszatérőben volt. Mrs. Weston legszívesebben táncra perdült volna örömében, és egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy diadalát a még mindig tamáskodó férje orra alá dörgölje. - Hallod-e, George? Úgy segít a pakolásnál, akár egy kis angyal, s egész nap be nem áll a szája, mint akinek az égvilágon semmi gondjabaja. Úgy van, ahogy előre megmondtam. Csak valami új szórakozása legyen, ennyi az egész. - Remélem - dünnyögte a hitetlen Weston. Az előkészületeknek gyorsan végére jártak. A városi lakást rendbe tétették, a nyaraló őrizetére pedig egy házaspárt fogadtak. Amikor végre eljött az utazás napja, Gloria megint a régi, vidám kislány volt, s még véletlenül se ejtette ki Robbie nevét. A család derűs hangulatban, légitaxival ment ki a repülőtérre, és beszállt a már ott várakozó gépbe. Weston ugyan szívesebben ment volna saját girójával, ez azonban csak kétüléses volt, s a csomagok sem fértek volna el benne.
- Gyere, Gloria - szólította kislányát Mrs. Weston. - Nézd csak, az ablak mellett foglaltam neked helyet, gyönyörködhetsz a szép kilátásban. Gloria jókedvűen trappolt végig a sorok között, s orrát egészen laposra nyomta a vastag, tiszta üvegen. Nagy érdeklődéssel kukucskált kifelé, s ez még csak fokozódott, midőn a hirtelen felköhögő motor hangja végighullámzott a fülkén. Gloria túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy megijedjen, amikor alattuk a Föld olyan gyorsan kezdett távolodni, mintha süllyesztőn ejtették volna le, saját testsúlya pedig az egyik pillanatról a másikra megkétszereződött. Ahhoz azonban már nem volt túl fiatal, hogy mindez a csoda le ne nyűgözze. Nem is vette el orrát az üvegtől, csak midőn a Föld már parányi színes takaróvá zsugorodott. - Mama - fordult az anyjához -, ugye, nemsokára meg is érkezünk a városba? - Dermedt orrát dörgölgette, és érdeklődéssel figyelte, hogyan zsugorodik össze és tűnik el apránként az a kis párafolt, amelyet lélegzete rajzolt az ablaküvegre. - Körülbelül félóra múlva ott leszünk, drágám - válaszolta Mrs. Weston, s aztán egy árnyalatnyi aggodalommal hangjában hozzátette: Ugye, örülsz az utazásnak? New Yorkban annyi épület, ember meg érdekes látnivaló van, biztosan remekül fogod érezni magad. Mindennap megyünk majd videovoxot nézni, meg színházba, cirkuszba, a tengerpartra, és… - Igen, mama - felelte Gloria minden lelkesedés nélkül. A repülőgép épp ekkor egy felhőpad fölött húzott el, és Gloria figyelmét lekötötte az alattuk lebegő felhők nem mindennapi látványa. De midőn újból tiszta égen suhantak végig, a kislány hírtelen anyjához fordult. - Tudom, miért megyünk a városba, mama - mondta, mint aki valamilyen rejtélyes titkot őriz. - Tényleg? - kérdezte Mrs. Weston zavartan. - Hát miért, drágám? - Nem árultad el nekem, mert azt akartad, hogy meglepetés legyen. De én azért tudom. - Egy pillanatig saját éleslátásának csodálatába merült, aztán vidáman felkacagott. - Azért megyünk New Yorkba, hogy megkerestessük Robbie-t, ugye, anyu? Detektívekkel! Ez a kijelentés George Westont épp ivás közben érte, és így ijesztő következményekkel járt. Gloria apja félrenyelt, szájából vízsugár lövellt ki, aztán meg fuldokló köhögés fogta el. Amikor mindezen túljutott, vörös képpel, csuromvizes ruhában, nagyon-nagyon mérgesen állt ott. Mrs. Weston megőrizte ugyan nyugalmát, de amikor Gloria még izgatottabb hangon megismételte a kérdését, úgy érezte, türelme végéhez közeledik. - Lehet - fortyant föl. - De most az ég szerelmére ülj nyugodtan, és hallgass! 1998-ban New York City olyan turistaparadicsom volt, mint még soha. Ez a tény Gloria szüleinek figyelmét se kerülte el. Igyekeztek is a lehetőségeket minét jobban kihasználni. George Weston, feleségének egyenes utasítására, úgy rendezte ügyeit, hogy vállalata körülbelül egy hónapig nélkülözni tudja. Szabaddá kellett tennie magát, hogy - amint ő fogalmazta - "agyonszórakoztassa Gloriát". Weston, mint mindent, ezt is kitűnően, lelkiismeretesen,
megbízható üzletember módjára intézte. Mielőtt letelt volna a hónap, már végignézték az összes létező látványosságokat. Fölvitték Gloriát a fél mérföld magas Roosevelt Building tetejére, ahonnét megilletődött ámulatban végigtekinthetett a Long Island-i mezőkbe és a New Jersey-i síkságokba vesző csipkézett házrengetegen. Ellátogattak az állatkertekbe, ahol a kislány gyönyörteljes félelemmel megbámulta a "valódi, eleven oroszlánt" (de kissé kiábrándultan vette tudomásul, hogy az őrök nyers hússal etetik, nem pedig eleven emberekkel, ahogyan képzelte), s határozott hangon, kitartóan követelte, hogy a "bálnát" is megnézhesse. Programjukba iktatták a különféle múzeumokat is, no meg a parkokat, a tengerpartot és az akváriumot. Félútig fölhajókáztak a Hudson folyón, méghozzá egy olyan kiránduló gőzösön, amelyet az őrült húszas évek avult stílusában építettek. Részt vettek egy tanulmányi kiránduláson a sztratoszférában, ahol az égbolt mély bíborba vált át, fölbukkannak a csillagok, és odalent a ködbe borult Föld olyan, mint valami óriási homorú tál. És a Long Islandszorosban Gloria egy üvegfalú mélytengeri járművel lemerült abba a zöld, villódzó világba, ahol furcsa, ismeretlen állatok meresztették rá szemüket, majd meg hirtelen odébb kígyóztak. De voltak ennél prózaibb kirándulásaik is: Mrs. Weston elvitte magával kislányát a nagy áruházakba, s itt Gloria egy másfajta tündérországban gyönyörködhetett. A hónap vége felé Westonék szentül hitték, minden emberileg lehetőt elkövettek, hogy Gloriával egyszer s mindenkorra elfelejtessék Robbie-t - de hogy ez valóban sikerült-e nekik, abban már korántsem voltak olyan biztosak. A valóság ugyanis az volt, hogy bárhová mentek, Gloria a legnagyobb, leghevesebb érdeklődést mindenütt a robotok iránt mutatta. A legizgalmasabb, a számára legújszerűbb látványról is menten elfordította tekintetét, ha valahol egy fémtest moccant. Mrs. Weston mindent elkövetett, hogy távol tartsa Gloriát a robotoktól. A válság a Természettudományi és Ipari Múzeumban érte el tetőpontját. A múzeum különleges kiállítást rendezett gyermekeknek, amelynek keretében a tudomány varázseszközeit egyszerűsített formában mutatták be. Ez a kiállítás Westonék listáján természetesen a "feltétlenül megnézendő" programpontok közt szerepelt. Itt történt, hogy mialatt Westonék lenyűgözve, magukról megfeledkezve bámulták egy hatalmas elektromágnes csodás teljesítményeit, Mrs. Weston egyszerre rádöbbent, hogy Gloria nincs mellette. Kezdeti ijedelmüket azonban csakhamar józan határozottság váltotta fel, és három teremőrrel együtt azonnal Gloria felkutatására indultak. Gloria persze nem az a fajta kislány volt, aki csak úgy vaktában elkóborol. Korához képest mindig igen határozott és céltudatos volt, ebben a tekintetben anyjára ütött. A második emeleten meglátott egy hatalmas táblát ezzel a felirattal: "A beszélő robothoz". Midőn ezt kibetűzte, és látta, hogy szülei nem a kívánt irányba indulnak, magától értetődő elhatározásra jutott. Kivárta
az alkalmas pillanatot, amikor apja, anyja ébersége alábbhagy, s csendben odábbállva megindult a tábla jelezte irányba. A beszélő robot minden gyakorlati jelentőség nélküli "csodabábu" volt, pusztán reklámcélokat szolgált. Óránként egyszer elébe vezettek egy-egy látogatócsoportot, s ott aztán az érdeklődők óvatos, halk hangon kérdéseket tettek fel az ügyeletes mérnöknek. A mérnök pedig a szerkezet szempontjából elfogadható kérdéseket a beszélő robothoz továbbította. Meglehetősen unalmas produkció volt. Mert nem árt ugyan tudni, hogy a pillanatnyi hőmérséklet 22 Celsius fok, a légnyomás 762 milliméter, hogy a nátrium atomsúlya 23, de mindehhez alapjában véve nincs szükség robotra. Legkevésbé pedig egy huszonöt négyzetméter nagyságú, otromba, teljességgel mozdulatlan huzal- és tekercstömegre. Kevesen akadtak, akik másodszor is kértek volna ebből a sületlenségből, és így csak egy tizenöt év körüli kislány üldögélt az egyik padon, hogy harmadszor is meghallgassa a robotot. Egyedül volt az egész teremben, amikor Gloria belépett. Gloria rá se hederített a kislányra. E pillanatban az emberi lények egyáltalában nem érdekelték. Minden figyelmét az a nagy, kerekes fémszerkezet kötötte le. Egy másodpercig habozva, ijedten álldogált előtte, ilyen robotot még soha életében nem látott. Óvatosan, bizonytalanul, reszkető hangon tette fel első kérdését: Kérlek szépen, robot bácsi, volnál szíves megmondani nekem, te vagy az a beszélő robot? Nem volt egészen biztos a dolgában, de mindenesetre úgy gondolta, nem árt, ha az ember udvarias egy valódi beszélő robottal. (A tizenöt év körüli kislány, keskeny, csúnyácska arcára feszült érdeklődés ült ki. Egy kis noteszt kapott elő a zsebéből, és lázas gyorsasággal firkálni kezdett.) Gloria kérdésére a szerkezet olajozottan fölberregett, majd a belsejéből gépszerű, színtelen, hangsúly nélküli szavak törtek elő: - Én… beszélő… robot… vagyok. Gloria elszontyolodva nézte a robotot. Valóban beszélt, de a hangok valahonnét belülről jöttek. És nem volt arca, amelyhez szólni lehetett volna. - Robot bácsi, tudsz nekem segíteni? - firtatta tovább Gloria. A beszélő robotot kérdések megválaszolására szerkesztették, s ez ideig csakis olyan kérdéseket tettek föl neki, amelyekre válaszolni tudott. Nem csoda, hogy teljesen megbízott önnön képességeiben. - Tudok… neked… segíteni. - Előre is köszönöm, robot bácsi. Ismered Robbie-t? - Ki… az… a… Robbie? - Egy robot. - Gloria lábujjhegyre állt. - Körülbelül ilyen magas, robot bácsi, csak valamivel magasabb. És nagyon kedves robot. Meg feje is van, tudod? Neked nincs, robot bácsi, de neki van. A beszélő robot ezt az iramot már nem bírta. - Egy… robot? - Igen, robot bácsi. Olyan, mint te, csak persze nem tud beszélni… és úgy néz ki, mint egy igazi ember. - Olyan… robot… mint… én?
- Igen, robot bácsi. A beszélő robot erre már csak sercegéssel, artikulálatlan hangon tudott válaszolni. Ez az általánosítás, hogy ő, a robot, nem önmagában álló létező, hanem valamilyen csoport egyik tagja, meghaladta képességeit. És amikor a legjobb szándéktól vezérelve mégis igyekezett magáévá tenni ezt az új fogalmat, fél tucat tekercse kiégett. Mire rövid, zümmögő vészjeleket adott. (A tizenöt év körüli lány felállt, és kiment a teremből. Mindent följegyzett, amire szüksége volt, most már megírhatta fizikadolgozatát a "Robotika gyakorlati alapelveiről". Ez volt az első tanulmánya a sok közül, amelyet Susan Calvin e tárgykörnek szentelt.) Gloria jól leplezett türelmetlenséggel várta a robot válaszát, amikor háta mögött hirtelen kiáltás hangzott: - Itt van! Gloria anyja hangjára ismert. - Mit keresel itt, te rosszaság?! - Mrs. Weston aggodalma egyszeribe haraggá változott át. - Halálra ijesztetted anyut és aput! Hogy jutott eszedbe otthagyni minket? Közben a robotmérnök is berohant, és haját tépve tudakolta, hogy ki merészelte babrálni a robotot. - Hát nem tudnak olvasni? - üvöltötte. - Nem látják, hogy ide csak kísérővel lehet bejönni? Gloria bánatos hangja alig volt hallható a nagy ricsajozásban. - Csak azért jöttem ide, mama, hogy megkeressem a beszélő robotot. Gondoltam, ő is robot, és talán tudja, hol van Robbie. - És most, amikor minden gondolata Robbie felé szállt, egyszerre csak patakzani kezdtek a könnyei. - Ó, mama, meg kell Robbie-t találnom. Meg kell találnom! - Jóságos ég! - Mrs. Weston alig tudta megállni, hogy föl ne sikítson. - Gyerünk haza, George. Ezt én nem bírom tovább. Azon az estén George Weston huzamosabb időre eltávozott hazulról, másnap reggel pedig gyanús elégedettséggel állt a felesége elé. - Ide figyelj, Grace. Támadt egy ötletem. - Miféle ötleted? - kérdezte az asszony mogorván, minden érdeklődés nélkül. - Gloriával kapcsolatban. - Csak nem akarod visszavásárolni a robotot? - Eszem ágában sincs. - Akkor rukkolj ki az ötleteddel. Én, úgy látszik, akármit próbáltam, nem lett foganatja. - Ide hallgass, Grace. Szerintem az a baj, hogy Gloria élőlényt lát Robbie-ban és nem gépet. Így aztán érthető, hogy nem tudja elfelejteni. Mármost ha meg tudnánk győzni arról, hogy Robbie csak egy kupac acél meg sárgaréz, különféle lapok és huzalok alakjában, s hogy az egész szerkezetbe pusztán az elektromosság lehel életet, tüstént kigyógyulna a sóvárgásból. Ez pszichológia, érted? - És hogy akarod erről meggyőzni? - Egyszerűen. Mit gondolsz, hol jártam tegnap este? Megkértem Robertsont, az Amerikai Robot és Gépember Rt. elnökét, hogy holnap végignézhessük az egész gyárat. Hármasban elmegyünk, s mire a
látogatás végére érünk, Gloria tisztán fogja látni, hogy a robot nem élőlény. Mrs. Weston apránként táguló szemében hirtelen a csodálat fénye villant. - Te George, ez valóban remek ötlet! - Nekem csak remek ötleteim vannak - válaszolta George Weston dagadó mellel. Mr. Struthers, az Amerikai Robot vezérigazgatója lelkiismeretes ember volt, s természettől fogva kissé hajlamos a bőbeszédűségre. Ez az egymással párosult két tulajdonság azt eredményezte, hogy Westonék látogatásuk során egyetlen lépést se tehettek a gyárban részletes, néha talán túlságosan is részletes magyarázat nélkül. Mrs. Weston azonban nem unta el a dolgot. Sőt több ízben félbeszakította Mr. Strutherst, és megkérte, ismételje el a magyarázatát, de egyszerűbb szavakkal, hogy Gloria is megérthesse. Előadói képességeinek ilyen nagyra becsülése arra indította Mr. Strutherst, hogy - ha lehetséges - még szívélyesebb és terjengősebb legyen. George Weston viszont egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta a szóáradatot. - Bocsásson meg, hogy félbeszakítom - Struthers épp a fotocellákról szóló eszmefuttatásának kellős közepén tartott -, nincs a gyárban olyan részleg, ahol csak robotok dolgoznak? - Mi? Dehogy nincs! - A vezérigazgató Mrs. Westonra mosolygott. Ez afféle circulus vitiosus, robot gyárt robotot. Természetesen ez nem az általános gyakorlat. A szakszervezetek se tűrnék. De azért előállítunk néhány, igen kisszámú robotot kizárólag robotmunkával. Kísérletképpen. A szakszervezetek - folytatta, és a nagyobb nyomaték kedvéért cvikkerével a tenyerét verdeste - nem akarják belátni, s ezt én mondom, aki mindig a legmélyebb rokonszenvvel viseltettem a munkásmozgalom iránt, egyszóval a szakszervezetek nem akarják belátni, hogy a robotmunka bekapcsolása a termelés folyamatába eleinte szükségessé tesz ugyan némi átcsoportosítást, de végeredményben elkerülhetetlenül… - Ez mind igaz, Mr. Struthers - vágott közbe Weston -, de mi van azzal a gyárrészleggel, amelyet emi ített? Megnézhetnénk? Biztos vagyok benne, hogy ott sok érdekeset láthatunk. - Persze, persze! - Mr. Struthers görcsös mozdulattal orrára biggyesztette cvikkerét, és elégedetlenségének halk köhintéssel adott kifejezést. - Jöjjenek utánam, kérem. Végigballagtak egy hosszú folyosón, majd lementek egy lépcsőn, s eközben vezetőjük viszonylag hallgatag volt. De mihelyt beléptek egy jól megvilágított, tágas terembe, amelyet fémcsörömpölés zaja töltött be, a zsilipek átszakadtak, és újból mindent elöntött a magyarázatok szűnni nem akaró áradata. - Íme! - szavalta büszkén Mr. Struthers. - Itt kizárólag robotok dolgoznak! Öt ember felügyel rájuk, de nem is kell állandóan a teremben tartózkodniuk. Öt esztendeje, amióta bevezettük ezt a munkát, még egyetlen baleset se fordult elő. Persze az itt beállított robotok viszonylag egyszerűek, azonban…
A vezérigazgató hangja már jó ideje csak álmosító duruzsolásként hatolt el Gloria fülébe. Az egész kirándulást meglehetősen unalmasnak és céltalannak tartotta, jóllehet sok-sok robotot látott. Ám az itteni robotok és Robbie között a leghalványabb hasonlatosság se volt, s ezért Gloria leplezetlen megvetéssel vizsgálgatta őket. Ebben a teremben, látta, egyetlenegy ember se dolgozik. Mikor alaposabban körülnézett, pillantása hat-hét robotra esett, a terem közepe táján, egy kerek asztalnál szorgoskodtak. Gloria szeme egyszerre tágra nyílt a hitetlenkedő meglepetéstől. Ebben a nagy teremben nem lehetett biztos, hogy jól látja, de az egyik robot… igen… az egyik robot… - Robbie! - Gloria sikoltása szinte belehasított a levegőbe. Az asztal mellett az egyik robot megremegett, és kiejtette kezéből a szerszámot. Gloria majd eszét vesztette az örömtől. Mielőtt szülei megakadályozhatták volna, átfurakodott a korláton, könnyedén leugrott a néhány lábbal mélyebben fekvő padlózatra, és lobogó hajjal, karját lengetve rohant Robbie felé. Izgalmában észre se vette, hogy egy hatalmas traktor közeledik feléje, vakon, dübörögve halad előre kijelölt pályáján. A három felnőtt kővé dermedt a rémülettől. Weston a következő pillanatban már észbe kapott, de ez az egy pillanat is sok volt: Gloriát nem érhette utol. Vad erőfeszítéssel mégis átdobta magát a korláton, igyekezete azonban eleve kudarcra volt ítélve. Mr. Struthers eszeveszetten integetett a felügyelőknek, hogy állítsák meg a traktort, de a felügyelők csak emberek voltak, és a cselekvéshez időre volt szükségük. Csak Robbie cselekedett azonnal és tökéletes pontossággal. Az ellenkező irányból indulva fémi ába szinte fölfalta a közte és Gloria közötti távolságot. Az egész jelenet másodpercek töredéke alatt játszódott le. Robbie karjának egyetlen mozdulatával fölkapta a kislányt, és már ment is tovább változatlan sebességgel. Gloriának persze elállt a lélegzete. Weston, aki fel se foghatta, mi történik, inkább csak érezte, mint látta a mellette tovasuhanó Robbie-t, s erre zavarodottan megtorpant. A traktor mindössze fél másodperccel Robbie után ért el arra a helyre, ahol az imént Gloria állt, még néhány métert gurult, majd lassan nyikorogva lefékezett. A kislány újból lélegzethez jutott, ellenkezés nélkül tűrte apja, anyja szenvedélyes öleléseit, aztán mohón Robbie felé fordult. Mert Gloria szemével nézve az eseményeket, csak az történt, hogy megtalálta elveszett barátját. Mrs. Weston arcán a megkönnyebbülés fényét a sötét gyanú árnyéka váltotta föl. Zilált, földúlt külseje ellenére is félelmetes határozottsággal fordult férjéhez. - Ezt te rendezted így, ugye? George Weston zsebkendőjével izzadt homi okát törölgette. Keze remegett, ajkán félénk, igen-igen halvány mosoly játszadozott. - Robbie-t nem műszaki vagy konstrukciós munkákra szánták fűzte tovább a gondolatot Mrs. Weston. - Ebben az üzemben semmi keresnivalója. Te helyeztetted ide, csak azért, hogy Gloria rátaláljon. Ne is tagadd.
- Nem tagadom - felelte Weston. - De ki gondolta volna, hogy a találkozásuk ilyen életveszélyes körülmények között játszódik majd le? Gloria az életét köszönheti Robbie-nak, ezt meg te nem tagadhatod. Most már nálunk kell maradnia. Grace Weston elgondolkodva, szórakozottan figyelte az egymásra talált barátokat. Robbie-t szerencséjére fémből készítették, másként megfulladt volna a kislány szenvedélyes ölelésétől. És miközben Gloria már-már hisztérikus önkívületben csak karattyolt összevissza, Robbie krómacél karja, amely egy karvastagságú acélrudat is játszva meghajlított volna, gyöngéd szeretettel fogta át a kislány derekát, robotszeme pedig hihetetlenül mély vörösben izzott. - Igen - mondta végül Mrs. Weston. - Most már magam is azt hiszem, legjobb, ha nálunk marad, míg csak meg nem eszi a rozsda. - Persze nem ette meg a rozsda - vonta fel a vállát Susan Calvin. Ez az eset 1998-ban történt. 2002-ben pedig már kijöttünk a járni, beszélni tudó robottal, s így az összes nem beszélő típusok egyszeriben elavultak. A robotellenesek úgy érezték, hogy ezzel betelt a pohár, 2003 és 2007 között a legtöbb kormány elrendelte, hogy a Földön robotot kizárólag tudományos kutatás céljaira szabad használni. - Gloriának tehát végül is le kellett mondania Robbie-ról? - Sajnos, igen. De akkor már tizenöt éves volt és nem nyolc, s így bizonyára könnyebben elviselte. Ami azonban mit se változtat azon a tényen, hogy ez a rendelet ostoba és fölösleges volt. Az Amerikai Robot anyagilag épp a mélyponton állt, amikor 2007-ben beléptem a céghez. Az első hónapokban mindennap vártam, hogy fölmondanak. De aztán sikerült kiépítenünk a Földön kívüli felvevőpiacokat. - Akkor már persze biztosan ült a nyeregben, ugye? - Azért még nem egészen. Először a raktáron levő modelleket iparkodtunk az új adottságokhoz igazítani. Mintegy tizenkét láb magas, nagyon otromba és nem is túlságosan használható szerkezetek voltak. A Merkúrra küldtük ki őket, hogy az ottani bányafeltárási munkálatokban segédkezzenek, de ez a vállalkozás megbukott. - Hogyhogy? - néztem rá csodálkozva. - Hisz a Merkúr Bányák soksok milliárd dollár tőkével rendelkező vállalkozás. - Ma már igen, mert a második kísérlet aztán sikerrel járt. Ha többet akar erről tudni; fiatalember, azt tanácsolom, forduljon Gregory Powellhez. A tízes és a húszas években a vállalat legnehezebb feladatait Michael Donovannel kettesben ők oldották meg. Donovanről már évek óta nem hallottam, de Powell itt él New Yorkban. Elképzelni is nehéz, hogy már nagypapa. Én még mindig mint ifjú legényt látom magam előtt. Persze akkor még magam is valamivel fiatalabb voltam. - Csak nagy vonalakban mondja el, kérem, amit tud - nógattam. A részleteket majd kiszedem Mr. Powellből. (Amit később aztán meg is tettem.) - Két-három kalandjukról tudok egy keveset. - Susan Calvin elmerülve bámulta az íróasztalon heverő vékony kezét, - Kezdje a Merkurral - javasoltam. - A második Merkur-expedíciót, emi ékezetem szerint, 2015-ben indították útnak, helyszíni szemi ére. A vállalkozást az Amerikai Robot és a Szoláris Ásvány Rt. közösen finanszírozta. Az expedícióban egy
újfajta, még kísérleti fázisban levő robot vett részt, meg Gregory Powell, Michael Donovan…
Vámosi Pál fordítása Ámon László rajzai FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
