ROBUR 11.
Szerkesztő: Kuczka Péter és Rigó Béla Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Budapest, 1985 A BORÍTÓ GADÓ JÁNOS MUNKÁJA
TARTALOM A. ÉS B. SZTRUGACKIJ: A BÍBORSZÍNŰ FELHŐK BOLYGÓJA - A Vénusz kimutatja foga fehérjét - A füsttenger partján - Születésnap A Golkonda utolsó szava - Százötvenezer lépés - „Hiusz versus venus" – Epilógus - Üdv neked! Földeák Iván fordítása. Tóth Tamás rajzai Dunai Imre: Pillangók Laczkó Géza: Akárki János úr a jégkorszakban Jenkovszky Iván: Autóstop képregény Szántó György Tibor: „Ez a gyerek gügye" V. Nagy Zsuzsanna: Aggteleki emlék Vass Mihály rajzai Mihail Puhov: „Port Perpetuum" Veperdi Gábor fordítása. Tábori Csaba rajzai Hegedűs István: Robotok (karikatúrák) ISAAC ASIMOV: ÉN, A ROBOT / Az elt űnt robot - Sok mindent tudok... Most ő azt fogja gondolni... lám, mégis megtaláltak... Micsoda szégyen!... Pedig... én... én értelmes vagyok... Hogyan foghatna ki rajtam egy ember... egy gyenge... lassú... A csillagokba - Igen. Úgy, ahogy mondod. Elszöktünk a Naptól. Elszöktünk a Tejútról. Mike, ezzel a hajóval az emberiség szabadon bejárhatja, benépesítheti az összes csillagot, a csillagok millióit, billióit, trillióit. - Aztán hirtelen magához tért álmodozásaiból. - Igen, de hogyan kerülünk vissza, Mike? Vámosi Pál fordítása. Ámon László rajzai
ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ - BORISZ SZTRUGACKIJ A bíborszínű felhők bolygója
A Vénusz kimutatja foga fehérét Bikov kés őbb képtelen volt az elejét ől a végéig visszaidézni, mi is történt néhány perccel a parancsnok szavai után. Még kevésbé tudtak volna erről beszámolni társai, akiknek idejük vagy talán kedvük nem volt, hogy odaszíjazzák magukat üléseikhez. A Golkonda fekete viharja nem száguld, és nem támad messziről süvöltő hurrikánként az emberre - egy szemvillanás alatt jelenik meg, mint a tükörkép, s egyszerre rohamoz jobbról, balról, elölről és hátulról, felülr ől és alulról. Bikov az infraképernyőre pillantva csak egy hatalmas, tintafekete falat vett észre úgy száz méterre a Fiútól, és máris beköszöntött a sötétség. Itt véget értek a kézzelfogható emlékek, s maradtak csupán az érzések. A terepjárót gyorsvonati sebességgel taszította hátra a szélroham, s Bikov a lendülettől sisakjával a hoMiokfalnak ütközött. Csillagokat látott maga előtt. A fájdalomtól sziszegve érezte, hogyrecsegett, a Fiú felkapja az orrát, és felágaskodik. A biztonsági öv testébe vágott, de kitartott. Körötte a vaksötétben minden sivított és dübörgött; Bikov süketen és vakon kapaszkodott az irányítópultba, az izgalomtól majd megfulladva teljes gázra kapcsolt előre, s kiengedte mind a négy támaszkodókart. A jobb oldali hátsó kar egy másodpercen belül eltört. A sötétség vad körhintaként forgott körötte. A Fiú oldalt fordult, néhány métert kúszott a homokban, majd felfordult. Épen maradt támasztókarjai felemelték, s a vihar elvégezte a többit - a terepjáró ismét lánctalpára fordult. Mint halálos veszélyhelyzetben mindig, Bikov agya most is gyorsan, hidegen és határozottan m űködött. A nagyszer ű géppel szinte eggyéolvadva ellenállt, minden izmát megfeszítette, kimeredt szemmel nézte, hogyan jelennek meg az erny őn a feneketlen sötétb ől előbukkanó, remeg ő, kék gomolyagok. „Megkapaszkodni, megkapaszkodni!" Vakító gömbök ugráltak a képerny őn, tüzet fröcskölve, némán robbantak szét, a robajló és süvít ő viharban a több tonnás járm ű lánctalpai őrült sebességgel forogtak, a szuperkemény titán lánctalpszemek belevájtak a talajba, a Fiú mégis hátrált. A vihar újból felborította és elsodorta. „Megkapaszkodni, megkapaszkodni!" U-uú, u-u-ú... üvöltött és bömbölt, dübörgött a vihar, Bikov dobhártyája majd beszakadt. Ajkán lapadós nedvesség... Vér? Aj-jaj! Bikov fejjel lefelé lógott a biztonsági övön, s majdnem önkívületben nyomkodta a billentyűket... Bozontos, lángoló gombolyagok száguldanak a képerny őn... Gömbvillámok? Aha! Megkapaszkodni, bármi is történjen!" S a Fiú ismét felágaskodik... Majd minden ugyanolyan hirtelen véget ért; ahogy kezd ődött, Bikov kikapcsolta a hajtóm űvet, s nagy nehezen levette kezét az irányítópultról. A kéMiel őnyíláson ismét bekukucskált a külvilág piros fénye, mely most gyönyörűnek t űnt. A beköszöntött csendben sietve és határozottan kattogni kezdett a radioaktív sugárzásmér ő. Bikov
hátrapillantott. Jermakov béna ujjaival az övekkel bajlódott. Bogdan Szpicin sisak nélkül a padlón ült, a rádió mellett, s mint aki eszét vesztette, a fejét forgatta. Az arca olyannyira fekete volt, hogy Bikov megrémült - alig ismert rá a rádiós űrhajósra. Jermakov végül kicsatolta biztonsági övét, s felállt. Lába rogyadozott. - Nos, tudjátok, szép kis élet ez... - dünnyögte Bogdan. Fehér fogsora nyugtalan mosolyra villant. - Ilyen viharos lett volna a mi Földünk fiatalsága A falis?melletti asztal alól kimászott Dauge, négykézláb állt, megpróbált felállni, de azután nyilván meggondolta magát, lettül káromkodott egyet, a zsákoknak támaszkodva ismét visszaült a padlóra, s lehúzta sisakját. Hányinger környékezte. Jurkovszkijt sokáig nem találták a széthullott ládák kupaca alatt. Eszméletét vesztette, de rögtön magához tért, s szemét kinyitva érdeklődött: - Hol vagyok? Bikov megkönnyebbülten elmosolyodott, Bogdan pedig komolyan válaszolt: - A Fiúban, s a Fiú egy terepjáró... - A pokolba a részletekkel! Melyik bolygón? - Fura egy alak - epéskedett gonoszul Dauge -, bármely körülmények között képes szakállas vicceket idézgetni! - Továbbra is a padlón ült, s a térdén fekvő sisakjával babrált. Jurkovszkij nyomban felállt, s figyelmesen szeMiélgetni kezdte társát. - Cher Dauge! Tudod, milyen színed van most? - Feltételezem, hogy sárga. - Bíborszínű vagy, barátocskám, sötét bíborszín ű! Hasonulsz a bolygóhoz, ez aztán a mimikri!... Elméskedését hirtelen Jermakov éles hangja szakította félbe. - Legénység! Azonnal fel a sisakkal! Riadó! Bikov. aki éppen levenni készült sisakját, csodálkozva megfordult. - Por! Radioaktív korom! - Jermakov idegesen hajolt a padlóhoz, a fal mellett. - Sisakot fel! Szpicin, nyomban mosdjon meg! Felkészülni a dezaktíválásra! Bikov megértette, mir ől van szó. A falakat, a padlót, a ládákat, zsákokat, műszereket, ruhákat, Szpicin arcát vékony, fekete púder borította, mely a vihar fantasztikus nyomására hatolt be a lezárt nyílások mikroszkopikus, szinte kapilláris résein. A jelz őberendezés poros fedele zöldes fényben villogott, s mindnyájan tüstént meghallották a sugárzásmérők zümmögését. Jurkovszkij sietve tapogatni kezdte védőöltözékének kapcsait. Bogdan rohant a mosdóba. Dauge egy másodpercig habozott, azonban a parancsnok nyomatékos pillantására határozottan visszadugta fejét a sisakba. - Alekszej Petrovics, vizsgálja meg kívülről a Fiút! - adta ki röviden az utasítást Jermakov, s nyomban felvette sisakját. Kint meglep ő nagy csend volt. A Golkonda fel ől korábban megszakítás nélkül fújó szél lecsendesült. Elt űntek a gigászi méret ű légtölcsérek is, melyek félórával korábban még ott kóboroltak a látóhatár peremén. Bikov leugrott a Fiú páncéljáról, s térdig süppedt a puha, fekete porba. A talaj oly er ősen remegett, hogy a fogai is
összekoccantak tőle. A fülhallgatóba percenként tompa dübörgés szűrődött be. - A Golkonda! - Bikov a dombokban végződő látóhatárra meredt. Bíborszínű délibábként hol kirajzolódott, hol pedig eltűnt el őttük egy távoli, nagyon távoli hegygerinc, s ott rebegett az izzó gáz magasba szökő áradatában. Bu-bu-bu-bu - zúgott onnan. A Fiú felágaskodva, enyhén jobb oldalára d őlve állt, óriási, megnyomorított, feketea vihar, pókra ízelt emlékeztetett. A terepjáró alatt lankás dombot hordott össze támaszkodókarjai belesüppedtek a porba. Mikor Bikov elölr ől is megkerülte a terepjárót, széles, félig-meddig beszórt barázdákat pillantott meg, néhány méteren át húzódtak - a visszavonulás nyomai voltak. Nem tűntek mélynek, de amikor belelépett az egyikbe, derékig süppedt. A jobb oldali, hátsó támasztókart már csak a „lélegzet" tartotta. A vihar nyomása kifordította izületéb ől a titánötvözet „csontot", s az tehetetlenül, hamuval félig betakarva hevert. Meg lehetett ugyan javítani, de korábbi szilárdságát sohasem érik el. Bikov sóhajtott, s munkához látott. A javítás már a vége felé járt, amikor a munkába belemerült Bikov a feje fölött meghallotta Jermakov hangját. - Hogy áll? Mi már készen vagyunk... A parancsnok leugrott a terepjáróról, s melléje guggolt. - Könnyen megúsztuk. Látom, maga is végez. - lge-e-en... - szuszogta Bikov. - Kár a Fiúért, megnyomorították szegénykének a lábát. Feltérdelt, s bíráló pillantást vetett munkájának eredményére. - Vidám sétakirándulásra jó lesz... Baj van, AnatoIij Boriszovics, maga is látja... - Sóhajtott, s nekifogott, hogy összeszedje a szerszámokat. – Hátrálnom kellett volna. Akkor minden épen marad... A parancsnok elnevette magát. - Tudja, meddig tartott a hurrikán? - kérdezte váratlanul. - Hát... úgy húsz percig... Nehéz lenne megmondani, nem néztem az órámat. - Én viszont néztem: három és fél percig. - Hogya-a-an? - Három és fél percig, Alekszej Petrovics. S ez alatt az id ő alatt ezer métert lökött vissza bennünket. Ha maga meghátrál, a Fiú most innen száz kilométerre lenne... S ráadásul ripityára törve heverne. El sem tudja képzelni, milyen remek munkát végzett, Alekszej Petrovics. - Gyengéden megsimogatta az acélkart. - Most pedig el őre! - Szabad az út, a Golkonda itt van a közelben. Hallgassa csak, bu-bu-bu... legfeljebb, ha ötven kilométer lehet. Már látni, ott azok a fekete foltok... Nem, nem hegyek azok, a Golkonda gomolyog. Bikov, miel őtt követte volna parancsnokát, s bemászott volna a terepjáróba, körbepillantott. S ekkor, a különös ködben elmosódott, széles, lilás csíkok jelentek meg a látóhatár peremén. A szeme káprázott. Bikov hunyorgott, a fejét rázta. A csíkok eltűntek. - Még csak ez hiányzott! - dünnyögte, miközben felfelé kapaszkodott a jármű páncélján. - Hallucinálok... Szép dolog!
A Fiú fülkéje belül tisztára volt mosva, fém és m űanyag egyaránt csillogott. A rakományt gondosan összerakták és rögzítették. Bogdan a fürdés után nedves és borzas hajjal a rádió mellett tüsténkedett. A geológusok megszokott szögletükben üldögéltek, a lehajtható asztalnál. Jurkovszkij sebesen lapozgatott egy kézikönyvet, s közben a foga között fütyörészett. Otthonos csend és békesség... Bikovra hirtelen rátört az álmosság - előjött az utóbbi órák emberfeletti feszültsége. A szeme majd leragadt. - Anatolij Boriszovics... - Aludni, menjen aludni! - szakította gyorsan félbe Bikovot Jermakov. - Menjen tüstént aludni! - Értettem! - mondta vidáman Bikov, lekapta sisakját, s a zsákokra ült. Dauge ajkán baráti mosollyal figyelte. Amikor Bikov levette a sisakot, Dauge felpattant, s furcsa hang hagyta el a torkát, ez meglepte Alekszej Petrovicsot, s a többiek is mind odafordultak. - Mi van? - kérdezte zavarodottan Bikov s nézegetni kezdte magát. - Várj, várj csak, Alekszej, mi ez? - kérdezte dadogva Dauge. - Miről van hát szó? - Csupa vér az arca, Alekszej Petrovics - mondta Jermakov. - Nyilván beverte a hoMiokát az első lökésnél. - Semmi, kicsit bevertem - mormogta a vezető, orrát tapogatva. - Ne nyúljon hozzá! Mindjárt lemosom a horzsolást... Ne nyúljon hozzá, ha mondom! Vlagyimir Szergejevics, nyújtson oda neki egy tükröt. Óriási, kék folt sötétlett Bikov hoMiokán, orra megdagadt, alsó ajka szokatlan formájúvá torzult, és még szivárgott bel őle a vér. Arcát kacskaringós véraláfutások díszítették. Bikov haragosan eltolta magától a tükröt. - Nem veszélyes. - Jermakov gyorsan és ügyesen kimosta a sebeit. Mutatós sebek, de nem veszélyesek... Hogy lehet, hogy nem vette észre, és semmit nem érzett? - -Egy belém persze ki gondolta volna? Én kicsit magam egyhasított... csöppet sem csodálkozom ezen - szólalt meg Dauge. - Min? - Azon, hogy semmit nem éreztél. Én például csak annyit éreztem, hogy állandóan égnek áll a lábam, s a nyelvemmel tartom vissza a gyomromat... - Nem állhattál állandóan tótágast... Köszönöm, Anatolij Boriszovics. Minden rendben. Bikov felakasztotta a sisakját egy kampóra, s a gyönyör űségtől nyögve néhányat, felmászott a zsákokra. Jurkovszkij még mondott neki valamit, de Bikov már aludt. Nagy, fehér hajó vitte magával, finoman himbálódzott egy széles, kék folyón. Ragyogott a nap, a távolban kékes ködbe veszve rajzolódott ki a part, a víz felett vakítóan fehér madár száguldott szélsebesen. A himbálódzás egyre er ősebb lett, a fedélzet kicsúszott a lába alól. Valaki felkiáltott: „Bu-bu-bu! Micsoda út!" Bikov átrepült a fedélzeten, rúgott egyet, s felébredt. A terepjáró rázkódott és ugrált. Jermakov vezette, míg a
többiek egymásba kapaszkodva ott tolongtak mögötte, s a képerny őre meredtek. - Mintha agyarakon járnánk - jegyezte meg Bogdan Szpicin. Szépség agg istennője, a fogaid között vagyunk! Bikov lemászott kemény fekhelyéről, s társaihoz közelebb húzódva betolakodott Bogdan és Dauge közé. A sivatag véget ért. Szürke kövek garmadáit elkerülve a Fiú sima, egyenes oszlopok erdején hatolt át. A őhalmok felett több méter magas, hegyes vég ű, fekete sziklák ktornyosultak - a távolban még több százat látott bel őlük. A talajt repedések és tölcsérek szabdalták, durva moha n őtte be őket. Szúrós ágak fonódtak az alacsony égboltba fúródó sziklatornyok köré. A kőrengeteg körbefogta a terepjárót. Bogdannak igaza volt - a sziklák meglepően hasonlítottak öreg, ritkás fogakra. A rázkódás egyre elviselhetetlenebb lett. Jurkovszkij hirtelen felnyögött, megrázta a fejét - megharapta a nyelvét. Bikov megérintette Jermakov vállát. - Meg kell állni, Anatolij Boriszovics, így könnyen felhasíthatjuk a Fiú alját. Jermakov bólintott. Odakormányozta a járm űvet a legközelebbi oszlophoz, s kikapcsolta a hajtóművet. - Fel kell deríteni az utat - mondta Bikov, s a kéMiel őnyíláshoz hajolt. - Lehet, hogy érdemes visszatérni s megkerülni ezt a helyet. - Nem - sóhajtott Jermakov. - A sziklás szakasz bizonyára messzire nyúlik. Nincs rá időnk… - Fel kell robbantani a sziklákat. Néhány akna, ennyi az egész -javasolta Bogdan Szpicin. Jermakov töprengett egy ideig, majd határozottan felállt. - Felderítő útra indulunk. Négyesben. A vezető a járműnél marad. - Értettem. - Felderít ő út, ez remek! - énekelte vidáman Dauge, s geológuskalapácsát lóbálta. - A kalapácsot itt hagyjuk - utasította Jermakov. - Csak fegyvert viszünk magunkkal. - Anatolij Boriszovics, hiszen eddig egyetlenegyszer sem… - Nincs id ő. Jurkovszkij, Szpicin, gyorsabban! Bikov, a járm űvet nem hagyhatja el! Még akkor sem, ha lövéseket hall... Készen vannak? Indulás! Bikov a többiekkel együtt kimászott, s leült a terepjáró páncéljára. A Fiú enyhén kiemelked ő parancsnoki tornyán ült, s nézte az egymástól eltávolodó úton haladó, apró emberi alakokat - picik voltak, akár a legyek a hatalmas, repedt sziklák között. Jurkovszkij Bogdannal jobbra ment. Jermakov Daugéval egyenesen. Egy ideig még hallotta Jurkovszkij hangját, aki azt bizonygatta, hogy itt van a világ legjobb geológiai mintaterepe, hallotta Bogdan vidám kacagását, Johanics kedélyes basszusát, aki egyre az argonautákról szóló dalocskát dúdolta, majd minden elcsendesült. Bikov magára maradt. Az égbolton egyre felh ők vágtattak, szél süvített a magasban a kőoszlopok csúcsánál, s néhányszor szaggatott recsegés hallatszott Bikov azt hitte, hogy jelz őlövések, felpattant helyér ől, és körülnézett. Azután rájött, hogy csupán a szél veri egymáshoz a köveket, de azért
visszamászott a járműbe, el ővett egy géppisztolyt, és vállára akasztotta. Nehéz lökések rázták meg a talajt. Mégiscsak fantasztikusan komor hely! Elől-hátul mogorva, meztelen sziklák, mint egy hatalmas, szétrombolt épület oszlopai. Bikov maga elé képzelte: egykor csodás antik palota állt itt. Nem voltak benne szobák, csupán fekete k őből faragott, díszes oszlopok. Az oszlopok között hófehér öltözékű emberek lépdeltek méltóságteljesen, tisztes, szakállas bölcsek, kecses asszonyok, rézsisakos, harcosok... Mint azon a rajzon, amit egykor egy Atlantiszról szólópajzsos történelmi regényben látott… „Majd kitört a fekete vihar, és szétrombolta a boltozatot, a mennyezet lezuhant, az oszlopok közé szakadt. Minden elpusztult, s a sivatagban csupán a néma, sima, fekete oszloperdő maradt... Bikov hirtelen felpattant, géppisztolyához kapott. Úgy réMiett neki, hogy hatalmas, ház nagyságú, fekete alak surrant el ő a közeli oszlop mögül, megállt s leskel ődött. Nem, csak egy k őszikla. A sziklák meglepték különös alakjukkal. Amikor kissé megnyugodott, bámulni kezdte a legközelebb állókat, ismerős formákat keresett bennük. Tessék: egy alvó oroszlán; nevet ő arc sapkában; hatalmas varangy; ismeretlen állat, szarvakkal és kimered ő szemmel... A k őrengeteg élte a maga mozdulatlan, szendergő életét. Csendben, észrevétlen lélegeztek a k őbe dermedt különös állatok, oldaluk meg-megremegett, s nehéz, lehunyt szemhéjuk alól titokban figyelték a másik világ jövevényeit. Tigrisek, gyíkok, sárkányok - a vénuszi kőerdő dermedt öröksége. Bikov arra gondolt, hogy ennek a vidéknek mégiscsak rendkívül szegényes az él ővilága. A Földön a sivatagban találhatsz kígyót, skorpiót, rovarpókot, a sivatag szélén tatárantilopot... Itt viszont? Igaz, a mocsárban nyüzsgött sok élőlény, talán túlságosan is sok, a hegyekben és a sivatagban viszont csak kemény, sz űrös, egyenest a kövekb ől előbújó cserje volt... Amikor a Fiú a mocsár környékén kitört a hegyek gyűrűjéből, Bikov úgy érezte, fürge árny suhant el a k őfal mentén, s az árny elrejt őzött a szúrós bokrok között. Nyilván csak érzéki csalódás volt... Isten háta mögötti hely... K ő, kő mindenütt. Halott, mozdulatlan, fekete kő... eszébe jutott a tavaszi f ű zöld sz őnyege, a mezei szil Bikovnak lehajló ágai, a külváros fehér vályogházai, az öntöz őcsatornában csobogó víz, s szomorúan fel-sóhajtott: ó, a Föld, a Föld... Messze, az egyik nagy k ő mögül fekete alak ugrott ki - tehát visszatérnek! Bikov teljes magasságában felegyenesedett, s kéMielni kezdett. Valaki kényelmesen lépdelt, s kezével hadonászott, hogy megőrizze egyensúlyát. Most megbotlott, majdnem elesett, s Bikov fülhallgatója halkan megreccsent. Jurkovszkij hangja volt! Pokoli kellemes érzés embert látni ebben a k őtemetőben. Megy, nem siet, a hangja viszont dühös - bizonyára tovább nincs út... Rosszul áll a szénájuk, robbantani kell a sziklákat... mennyi vesződség... Bikov ismét sóhajtott, majd önkéntelenül elnevette magát: ej, hogy cifrázza! A geológus esetlenül meglendítette lábát, leguggolt, s lecsúszott egy nagy szikláról, nyilván azért mászott fel rá, hogy megrövidítse az útját. A fülhallgatóban elégedetlen morgás. Alekszej Petrovics mosolygott - de jó, milyen jó embert látni itt! Jurkovszkij végül is nem rossz fiú, és egyáltalán nem olyan piperkőc. Szereti viszont felhúzni az orrát, meg...
olyan költ őféle. Bikov nem nagyon értett a versekhez, s szkeptikusan viszonyult a romantikához. Jurkovszkij nagyokat fújtatva megérkezett. Lekapta a nyakából a géppisztolyt, undorral a terepjáró páncéljára hajította, s letelepedett egy kőre. Bikov rövid várakozás után megkérdezte: - Van út? Jurkovszkij legyintett. őket! Úgy - Hömpölykövek, mindenféle gödrök, az ördög vinné másfél méteres darabok ágaskodnak ki a homokból, élesek, mint a borotva, arra pedig – abba az irányba mutatott, ahonnan jött -, vagy kétszáz méterre, a Vénusz fogai falként tornyosulnak, ember azon át nem mászik. Egy szó mint száz, zsákutca. Sof őr barátom, nem maradt más hátra, mint hogy visszafordítsa a páncélozott szekérrudat. Egy nagyokos azt javasolta, vegyenek fel a Hiuszra helikoptert! Itt az a kis gép három másodperc alatt forgáccsá válna... - Lehet, hogy Jermakov és Dauge találnak utat... - Lehet, bár kétlem, bizonyára kerülőutat kell keresni. Hiszen sorban nem robbanthatjuk fel az összes sziklát! Én a maga helyében már fűteném a kazánt. Jurkovszkij felmászott a járm ű páncéljára, leült Bikov mellé, kinyújtotta lábát, s egymáshoz ütötte bakancsa talpát. - Hallja a Golkondát? Érzi, Alekszej Petrovics? A rejtélyek és titkok csodás vidéke... Vad, ősi természet. Emberi lélegzet által még nem szennyezett levegő s úttalan, emberi láb nem érintette tér, á?... Bikov érthetetlenül nyögött valamit. Ingerelte Jurkovszkij beszédmodora. Nagyszerű, romantikus szárnyalását értelmetlennek, mímeltnek érezte. Úgy gondolta, hogy a Hiusz azoknak tör utat, akik a nyomában haladva végeznek a „járatlan vidékkel", megváltoztatják a klímát, csodás városokat emelnek... s akkor majd éppen ezen a helyen ihatnak egy korsó hideg sört, mint Ashabadban, a Proletár sugárút és a Dzerzsinszkij utca sarkán... - Tessék, újabb rejtély... - A „szépfiú" kinyújtotta kezét. A sziklák csúcsa felett az előbbi Iilás csíkok tűntek fel hangtalanul, s elnyúltak az égen. Bikov felpattant. - Aha! Maga is látja? - Mit jelent, hogy „is"? - csodálkozott Jurkovszkij. - Nehéz lenne nem észrevenni őket... A csíkok lassan kihunytak, mintha felolvadtak volna a bíborszín ű fényben. A messzeségben még két alak jelent meg, felmásztak egy sziklára, egyikőjük intett. Bikov visszaintett neki. - Tessék, megjött Jermakov és Dauge. Mi van Bogdannal? Talán elkerülték egymást, Vlagyimir Szergejevics? - Igen, bizonyára elkerült engem - felelte szórakozottan Jurkovszkij, s közeledő társait figyelte. – Itt könny ű elkerülni egymást, tízlépésnyire sem látsz a kövekt ől, én pedig egy másik úton tértem vissza. Régen elment? - Hogyhogy elment? Magával együtt... - Micsoda? - kérdezte Jurkovszkij, mint aki rosszul érti, amit mondanak neki.
Bikov töprengve hallgatott. Mi az, talán kinevet ez a csudabogár? - Valami apró baleset érte, eresztett az oxigénpalackja. Nem zárt rendesen... - Mi ez? - Különös nyugtalanság futott végig Bikovon. Nem értette, mit mond Jurkovszkij. Társa szintén csodálkozott. - Valami történt Bogdan oxigénpalackjával. Azt mondta, ne maradjak el, egyedül vissza a Fiúhoz, hozzon egy újat... Biztos, ami biztos. Mi az,tért talán elhagyta a jármhogy űvet, Alekszej Petrovics? - Bogdan visszatért a Fiúhoz? - Visszatért. Egy új oxigénpalackért... - Bogdan nem tért vissza a Fiúhoz - nyögte ki nagy nehezen Bikov, s a rossz előérzet dermesztő szele végigsuhant egész testén. - Nem tért vissza? Mindketten egyszerre ugrottak fel s meredtek egymásra, még nem jutott el teljes súlyával tudatukig a közelgő tragédia. Bikov nem látta Jurkovszkij arcát, s egyszer csak nem hallotta lélegzését sem. - Óvatosabban, óvatosabban, Anatolij Boriszovics... Úgy, úgy! harsant Dauge hangja. Bikov megfordult. Dauge és Jermakov a terepjáró felé közeledtek. A geológus nyakában két géppisztoly lógott, s kézen fogva támogatta parancsnokát. Jermakov lassan lépdelt, erősen sántított a jobb lábára. Mielőtt odaért volna hozzájuk, összeszorított fogai között ezt sziszegte: - Készüljön fel, vezető! Át lehet jutni. Mindnyájan fel a gépre! Jurkovszkij váratlanul a földre ugrott, felkapta géppisztolyát, s egy szót sem szólva visszarohant a kőrengetegbe, csúszkált és botladozott a sziklák felületén. Bikov alig egy másodpercre maradt le mögötte. - Dauge! - kiáltott rá olyan hangosan, hogy társa megrezzent és kihúzta magát. - Adj egy géppisztolyt a parancsnoknak, s indulj szaporán Jurkovszkij után!... Anatolij Boriszovics, bizonyára valami baj történt Bogdannal. Megengedi, hogy menjek? -Dauge Menjen! - kiáltotta Jermakov. már el őtte rohant, lába állandóan belegabalyodott a moha szúrós szárába. Bikov Dauge után vetette magát. Lába megcsúszott, lesiklott a sima kövekről. A talaj - nagy szem ű murva, felerészt kockakő nagyságú zúzalékkal s az egész megszórva homokkal és porral minduntalan kicsúszott a lába alól, éles szilánkok borzolódtak fel. Bikovot rögtön elborította a veríték. „Gyorsabban, gyorsabban!" lüktetett az ér a halántékában. Agya villámgyorsan és pontosan működött. Bogdant vagy megtámadták („Aligha lehetséges, hiszen a sziklák halottak"), vagy elcsúszott, összetörte magát, s eszméletlenül hever valahol („Akkor megtaláljuk, feltétlenül megtaláljuk"), vagy eltévedt („Akkor viszont miért nem l ő, nem hív minket?"). Hangos géppisztolysorozat csattant. Bogdan!... Nem, Jurkovszkij volt. Helyes, derék fiú, betöltötte az irányjelzőt, felmászott egy sziklára, arra, amelyik varangyosbékára hasonlít, s géppisztolyából fülsiketít őn fell őtt az alacsony égbe. Most abbahagyja, hallgatózik... Nincs felelet, nincs... A kövek bonyolult visszhangja válaszol csak, meg a szél süvölt a hegyes végű sziklák csúcsai között...
Bikov hátát a zsákoknak vetve ült, lassan rágta a préselt sonkát, s mohón gyümölcslevet kortyolgatott hozzá egy m űanyag pohárból. Nehézkesen, rekedten hortyogott álmában Dauge. Ott roskadt le, ahol ült, egyenest a padlóra. Sötét b őre még feketébb lett, borostás arca beesett. Időről időre sietve, összefüggéstelenül dünnyögött valamit lettül, s görcsösen mozgatta ajkát. Mozdulatlanul hajolt a rádió fölé Jermakov. Szemét lehunyta, csak sovány, száraz, fehér ujjat forgatták lassan a csillogó Az étertBogdan tapogatta végig,volt. próbált kapcsolatba a Hiusszal.fogaslécet. Eddig ez mindig feladata Bogdané... Fejüklépni felett, a terepjáró tetején lassú, fáradt léptek kopogtak. Jurkovszkij az. Jurkovszkij b űnösnek érzi magát azért, mert Bogdannal baleset történt. Dauge és Bikov próbálták vigasztalni, de eredménytelenül. - Nem lett volna szabad elengednem egyedül - mondogatta Jurkovszkij, s üres tekintettel meredt társaira. Szegény Bogdan... Szegény Jurkovszkij... Tizenkét órát bolyongtak a k őrengetegben. Lövéseikre tompa visszhang válaszolt, a távolban egyenletesen morajlott a Golkonda, nagy csattanással váltak ketté a görbe hátú sziklák, a dörrenésekre összerezzentek és körbepillantottak. Bogdan nem válaszolt. Kil őtt hüvelyekre találtak - ott, ahol már ők is megfordultak. Félig elmosódott lábnyomok - saját lábuk nyoma. Bogdan nem felelt... Szinte nem szóltak egymáshoz, csak akkor, amikor Dauge vagy Jurkovszkij megpróbáltak elválni a kis csapattól; Bikov ekkor rájuk parancsolt, hogy térjenek vissza, hangját azonban sem társai, sem ő maga nem ismerte meg. Néhányszor úgy érezték, hogy lövések zaját hallják valahonnét a távolból, hanyatt-homlok rohantak oda, menet közben lövöldöztek, de mindig bebizonyosodott, hogy tévedtek. A veríték szemükbe csorgott, lábuk rogyadozott és reszketett. Egyre gyakrabban botlottak meg és estek el, s mind nehezebb volt feltápászkodniuk. Végül Jurkovszkij a földre zuhant, s Dauge, miközben igyekezett segíteni neki, maga is mellé rogyott. Bikov odalépett hozzájuk, s leereszkedett a kavicsra, nagy nehezen tudta csak behajlítani dermedt lábát. Egy ideig nézte, hogyan próbál lihegve karja már alig mozgott, képtelenJurkovszkij volt felemelni nehéz feltápászkodni, fejét, majd kijelentette: - Menjünk a Fiúhoz... Pihenni kell egy kicsit. - Ne-e-em! - nyögte rekedten Jurkovszkij. Mégis visszatértek, Bikov cipelte mind a három géppisztolyt, s vezette a vállánál fogva Jurkovszkijt. Dauge imbolyogva előttük lépdelt, nem kereste az utat, s amikor egy sziklának d őlve megállt, Bikov odalépett hozzá, és hátulról meglökte. A geológus nagy nehezen elszakadt a sziklától, s botladozva továbbvánszorgott. Úgy t űnt, hogy a fáradtságtól vakon vonszolja magát, és mégis ő volt az els ő, aki észrevette a széles, fekete hasadékot s peremén Bogdan tompán csillogó géppisztolyát. Dauge felkiáltott, és térdre zuhant, érthetetlenül dünnyögött, s erőtlen kezével a mélyedés felé bökdösött... Amikor a Fiú a köveken nehézkesen átbukdácsolva a hasadékhoz kúszott, Bikov a derekára kötött egy acélhuzalt, s leereszkedett. Hallotta, ahogy rekedten ismételgeti fent Jurkovszkij: „Bogdan! Bogdan!..." A hasadék mélyén, a lámpa fényében Bikov egy halom k őre, homokra, a
szűrös cserje ágaira és kavicsra talált. Félórát bolyongott a sötétben, végigtapogatott minden követ, bekukkantott minden repedésbe... Bogdan sehol nem volt. Arra még volt ereje, hogy kimásszon a hasadékból, s beszálljon a terepjáróba. Ott azután elzuhant, s elnyomta az álom... Bikov kiitta a gyümölcslevet, összegy űjtötte a morzsákat, s lehajította a szeméttárolóba. Jermakov nem mozdult, Dauge zavaros szemét meresztgetve felállt, s odaugrottdrága hozzá. - Bogdan! Bogdanics! Megkerültél, barátom! - Hangja azonban elcsüggedt, rögtön összeroskadt, leült, mindkét kezével az arcát dörzsölte. Rövid hallgatás után megszólalt: - Bocsásson meg, Anatolij Boriszovics... Úgy rémlett, hogy... - megpróbálta remeg ő kézzel felvenni sisakját. Jermakov futó pillantást vetett rá, s elfordult. -Talán még egyszer megpróbáljuk, Anatolij Boriszovics - mondta határozatlanul Bikov. - Igen. - Jermakov ajka némán mozdult. Eltelt még negyvennyolc óra, tele hihetetlen feszültséggel, reménnyel és keserű csalódással. A kutatás eredménytelen volt. Semmi! Egyetlen nyom sincs. A Fiú körül egy kilométeres körzetben az űrhajósok felkutattak minden apró repedést. Négyszer ereszkedtek le a hasadékba, amely mellett a géppisztolyt találták. Többet nem tehettek, Jurkovszkij tompán zokogott, s er őtlen dühvel szorította ökölbe nagy kezét. Ha Bogdan a szeme láttára pusztult volna el, harcban vagy kőomlás alatt, ha legalább a testét megtalálták volna, könnyebb lett volna a szíve. Jermakov hallgatott. Valahányszor társai kutatóútra indultak, kificamodott lábát nagy nehezen vonszolva kimászott a terepjáróból, s órákig ült mellette, a géppisztolyt a térdére helyezte - a jelet várta. S amíg társai a többórás gyaloglástól elcsigázottan pihentek, fent őrségben volt, s igyekezett kapcsolatot létesíteni a Hiusszal. Jermakov várta, de ugyanakkor félt is a beszélgetést ől a távoli navigátorral, de amikor a légkört zavarokörömteli ingerl őhangja, recsegése közepettenyugodt, végre eljutott hozzá Mihail Antonovics a parancsnok s őt kissé tréfás hangnemben szólalt meg. Azt mondta, hogy közel a cél, minden rendben, hangulatuk remek. A rossz út miatt egy kissé elid őztek a sziklák között, de ez nem vészes. Az expedíció minden tagja üdvözletét küldi. Beszélgetésüket hallva a geológusok egyetért őn hallgattak - semmi értelme, hogy Mihail tudjon mindenr ől. Amúgy sincs ott egymagában könnyű dolga. Jurkovszkij ezen a napon tette utolsó őrült próbálkozását, hogy megfejtse Bogdan elt űnésének titkát. Tapasztalt hegymászó lévén, felmászott az egyik legmagasabb oszlop tetejére, mely úgy száz méterre magaslott a Fiútól. A harmincméteres, fekete szikladarab hosszában kettéhasadt, s a geológus a repedés peremébe kapaszkodva, emberfeletti ügyességgel kapaszkodott fel rá, hogy körbepillantson a vidéken. Bikov és a levert Dauge türelmesen álltak a szikla lábánál. Később, amikor Jurkovszkij leereszkedett, és hátát a k ő sima falának vetve pihent, ugyanilyen türelmesen várták, hogy megszólaljon.
Jurkovszkij azonban csak ennyit mondott: - A Golkonda közel van... Mintha a tenyerünkön lenne... Jermakov a Fiúnál várta, előreengedte őket, majd ő maga is utánuk mászott a terepjáróba. Amikor mindnyájan levették sisakjukat, halkan ennyit mondott: - Egy óra múlva indulunk. Bikov nem csodálkozott, már várta ezeket a szavakat. Még ha jó is lett volna Szpicin már régen elfogyott volnaől, benne, amit pedigoxigénpalackja, az oxigénsz űrőakitartalék tudott venni a Vénusz légköréb az alig harminc-negyven órára hosszabbította volna csak meg agóniáját. Bogdan Szpicin halott volt. Amikor Jermakov bejelentette, hogy a Fiú elindul, Jurkovszkij összeszorította öklét, Dauge pedig felemelte sötét arcát, fáradt, beesett szemét. - Nincs id őnk, hogy tovább id őzzünk itt, ezt nem tartom sem lehetségesnek... sem célszerűnek. Jurkovszkij imbolyogva felállt. - Anatolij Boriszovics! Jermakov hallgatott. Jurkovszkij ajka némán mozgott, reszkető kezét melléhez szorította. Dauge ismét lehorgasztotta fejét. A néma csend sokáig húzódott, s Bikov nem bírta tovább. Felállt, s az irányítópulthoz lépett. Ekkor erőltetett hangon megszólalt Jurkovszkij: - Én nem megyek innen el! Szeme tétován járt ide-oda, fehér arcán vörös foltok ütköztek ki. - Valahol itt van a közelben… lehet, hogy még… Nem megyek el... Hangja elakadt. - Anatolij Boriszovics! Jermakov gyöngéd, meggyőző hangon szólt hozzá: - Vlagyimir Szergejevics, mennünk kell. Bogdan meghalt. Nincsen több leveg ője. Teljesítenünk kell kötelességünket! Nincs jogunk... Azt gondolja, az els ő antarktiszi expedícióknak könnyebb volt? És Barents, Szedov, Scott, Amundsen?... S dédapjuk Sztálingrád alatt?... Egyik őnk halála sem állíthatja meg a továbbnyomulást. Jermakov még ilyen sokat nem beszélt. Jurkovszkijsoha a falba kapaszkodva Jermakov felé indult. - Köpök az egészre!... Köpök a Golkondára! Ez aljasság, Jermakov elvtárs! Nem megyek el! Az ördögbe! Egyedül maradok... Bikov látta, ahogy Jermakov arca szürkébe vált át. Az űrhajó parancsnoka nem mozdult, hangjából azonban baráti együttérzés csengett: - Jurkovszkij elvtárs, félre a hisztériával, hozza rendbe magát! Megparancsolom, hogy vegye fel a sisakot, s készüljön az útra! Határozottan megfordult, s a vezérlőpulthoz ült. Jurkovszkij elborulva visszazuhant az ülésbe. Válla rázkódott. Szánalomra méltóan s egyszersmind borzasztóan nézett ki. - Vologya, meg kell tenni, meg kell tenni! - Dauge állt fölötte, s az ingadozó faiakba kapaszkodott. Földszínű arca eltorzult. Szeme fénye kihunyt. Halott, idegen hangon ismételte: - Meg kell tenni, Vologya, kell... Ez elkerülhetetlen! Ilyen a harc!
A füsttenger partján - Itt menjünk ki. - Értettem, Anatolij Boriszovics. Engedje, hadd segítsek... így... Johanics, tartsd... Bikov kinézett a nyíláson, akaratlanul is hunyorgott, majd kimászott a terepjáró páncéljára, s kezét nyújtotta Jermakovnak. A parancsnok után, orra alatt dünnyögve, a komor kimászott, s csupán Jurkovszkij maradt a járműben, arccal aDauge fal feléisfordulva feküdt. Íme, ilyen a Golkonda!... A Fiútól egy kilométerre, a föld felelt szürke füst és porfüggöny gomolygott, s jobbról és balról egészen a látóhatárig húzódott. Imbolygott, feldagadt, hatalmas hullámokban lebegett. A távolban pedig, az égbolt felét eltakarva, gigászi, sziklás hegy emelkedett a magasba, szénfekete volt, s a sokszín ű láng vakító fellobbanásai világították meg. Csúcsa elt űnt a rohanó, bíborszín ű felhőkben. Ennek a fantasztikus, örökké fortyogó katlannak a mélyéb ől fülsiketítő dübörgést hozott feléjük a szél, a talaj remegett, s minduntalan ki akart csúszni a lábuk alól, mintha él őlény lenne. Bikov ajkát beharapva, sietve kikapcsolta a külvilág zajait a járm ű utasai számára. - Kapcsold ki a külső telefont!... Hallod, Alekszej?! - üvöltötte Dauge, bele közvetlenül Bikov fülébe, s a vezető összerezzent. - Aljoska-a-a!... - Mit üvöltesz! Már rég kikapcsoltam. - Kikapcsoltad - folytatta csendesebben Dauge. - Én pedig tele torokból üvöltök, mint az erdőben... Bu-bu-bu... A füstölgő függönyből lángoló gömb tört ki, felröppent, s fülsiketítő dörrenéssel szétrobbant. - Gyönyörű! - ámuldozott lelkesen Dauge. - Megyek, s hívom Vlagyimirt... - em kell zavarni - mormolta a foga között Jermakov kelletlenül. Bikov képtelen volt levenni tekintetét a látóhatáron kirajzolódó, hihetetlenül óriási hegyr ől. Végül rájött - üstoszlop emelkedik el őtte a magasba. Nem hitte, hogy ez a komor képz ődmény párából, felizzott ől áll. gázokból Ha figyelmesebben akkor vette ebbés ől porszemekb a távolságból észre, hogy a simanézte, falak csak lassan és szakadatlanul mozognak felfelé az, alacsony égboltig. Egy pillanatra rosszullét fogta el. Az óriási cs ő belefúródott a bolygó testébe, s több ezer tonna homokot, port és követ szívott magába, hogy kés őbb kilövellje ezt a légkörbe. Ott, a fekete „hegy" lejt őin őrült gyorsasággal száguldanak az ég fele a hihetetlen h őmérsékletre felizzott k őzúzalék felhők. Bikov magához tért. - Hogyan tovább, Anatolij Boriszovics? Milyen útvonalat válasszunk? Jermakov leült a kis toronyra, s távcsővel vizsgálgatta a Golkondát. - Ezt majd a geológusok megmondják. Valószín űleg a Golkonda partjai mentén haladunk, hogy anyagot gyűjtsünk... S közben elkészítjük a térképét is. Helyet kell keresni egy rakéta-repülőtér számára. A nyílásból előbújtak a geológusok. Dauge izgatottan hadonászott. - Nézd csak, Vlagyimir! Hiszen ez geológiai katasztrófa! Természeti csapás! Csípj meg! Az ördög tudja, milyen csodálatos dolog!
Jurkovszkij csüggedten leült a parancsnok mellé. Látszott rajta, hogy neki már minden mindegy. Dauge leugrott, sisakjával egészen a talajhoz hajolt. Egy percig vizsgálódott, majd keszty űs kezét mélyen a s űrű, fekete porrétegbe eresztette, egy marékra valót kiszedett bel őle, s közvetlenül Jurkovszkij sisakjához emelte. - Szurokérc homok! Nézd!... Anatolij Boriszovics, kezdjük azonnal itt... Nem! ű páncéljára. Ismét felkapaszkodott a jármoda! - Nem, menjünk tovább, - s összepiszkolt keszty űjével a füstfüggöny felé mutatott. - Valóságos kincsesbánya! Érted? Mi is az arany ehhez képest! Soha nem látott lel őhelyek lehetnek ott! Gyorsan oda, előre! - Veszélyes lesz, Johanics - jegyezte meg Bikov. - Az ördög tudja, mi játszódik le ott... - Veszélyes?! - kiáltotta Dauge. - Akkor mi a fenének jöttünk Ide! S hogyan fognak dolgozni majd az utánunk jövők? Veszélyes! A felderítés mindig veszélyes! - Kockáztatni... - kezdte Bikov, és nyelt egy nagyot. Másfél kilométerre a Fiú el őtt szürke füstoszlop n őtt ki a földb ől, melyet fényes, fehér láng világított át. A fekete hegy hátteréb ől rajzolódott ki, vakító fényben ragyogott, s a hegy csúcsánál bozontos, kékes gombolyaggá változott. Újból dörej tört át az egyenletes zúgáson. A Fiú megingott. Bikov elveszítette egyensúlyát, Dauge vállához kapott, s esés közben még észrevette, hogy a nehéz, kékes gomolyag elvált a füstoszloptól, az ég felé röppent, majd ismét belemerült a gomolygó örvénybe. - Láttad?! - kiáltotta Bikov, s próbált talpra állni. - Micsoda veszélyes dolog... - Feltétlenül el kell jutnunk oda! - Dauge megrázta ökölbe szorított kezét. - Feltétlenül! Bármi áron! Így kezdődött az expedíció „hétköznapi" munkája. Jermakov kereken elutasította Dauge kérését: a Fiú távolabb ment a füstfal szélét-őfelelte l, úgy háromszáz távolságot-, tartva követte azt. fel a - Addig a geológusméter erősködésére amíg nem szerelik rakéta-repülőteret az irányjelz őkkel, nem engedhetem, Grigorij Johanovics, hogy kockára tegye a gépeket s az emberek életét. Még egyetlenegy feladatunkat sem teljesítettük. Érje be azzal, hogy geológiai felderítést végez a Golkondától nagyobb távolságra, s keressen leszállóhelyet. Amikor az űrrepülőtér kész lesz, és a Hiusz átrepül ide, akkor majd meglátjuk. Ez minden. A Fiú két-három kilométerenként megállt, s a felderít ők kiszálltak. Jermakov a járműben maradt, míg a többiek munkához láttak. Dauge és Jurkovszkij haladtak elöl, kőzetmintákat gyűjtöttek, a terepet vizsgálták, geofizikai műszereket állítottak fel, amelyeket Bikov hozott, s amelyeket visszaúton ismét felszedtek. Bikov rendszerint a hátuk mögött cipekedett, borzasztóan unta az egészet és a geológusokat, akik felpakolták, mint egy „málhás lovat". S ez a „málha" hihetetlenül súlyos volt. A különleges csomagokat és a k őzetminták konténereit szintén a szerencsétlen járművezetőre aggatták. Ráadásul kutatómunkájuk
közben a geológusok kizárólag egymás között társalogtak, s Bikovhoz csupán azért fordultak olykor-olykor, hogy utasítsák. Mindegyikőjüknél volt géppisztoly. A geológusokat zavarták a fegyverek, s Dauge egyszer megpróbálta átadni géppisztolyát Bikovnak. A vezet ő azonban tiltakozva visszautasította. Mindenkinél kell, hogy legyen fegyver. Ha pedig ő két géppisztolyt cipel, akkor, ha szükséges, képtelen lesz védekezni, s egyszerre ketten kerülnek veszélyhelyzetbe. Könnyen lehetséges, hogy a géppisztoly a geológusokat munkájukban, de mi mást tehetnének? Nehéz?zavarja Akkor minek jöttünk el idáig? - Alekszej, galambocskám! - próbálta meggy őzni őt Johanics. Ugyan ki támadna itt ránk? Micsoda badarságokat beszélsz! Túlbiztosítasz! Nyisd ki a szemed, hiszen köröttünk minden halott! Ilyen radioaktivitás mellett egyetlen él őlény sem marad meg rajtad kívül, te keményfejű! Bikov azonban hajthatatlan volt. Dauge végül kijött a sodrából, s a lehetséges legepésebb hangnemben megtudakolta, mit tenne Bikov, ha ő, Dauge mégiscsak megtagadná, hogy magával hurcolja „ezt az ócska piszkavasat". Bikov gúnyosan hunyorogva nézett rá, s megvet ően lebiggyesztette alsó ajkát. Dauge erre csak köpni tudott bosszúsan. Így azután Bikov hagyta el gy őztesen a csatamezőt. A hegyes végű sziklák, a „Vénusz fogainak" erdeje egészen a „Füsttengerig" húzódott. Így nevezte el Dauge az Urán Golkonda katlanának torkát beborító szürke ködfüggönyt. Gyakran kerültek útjukba csoportosan vagy magányosan álló sziklák, a talajt tölcsérek tarkították, repedések szabdalták, hömpölykövek kupacai borították. Egy igazi űrrepülőtér számára itt helyet kialakítani lehetetlen volt. Tíz nukleáris akna állt az expedíció rendelkezésére, és vagy húsz kézigránát, ez azonban kevés volt. Egész hadsereg épít őre lett volna szükség, felszerelve a legújabb robbantó-eszközökkel és útépít ő gépekkel, hogy a siker reményében támadhassák a Golkondához közelebb es ő őteret irányjelz területeket. Egyszer majd hatalmas rakéta-repül létesítenek itt, felszerelik nagy hatósugarú, pontos leszállást biztosító őkkel, nukleáris üzemanyagot el őállító, föld alatti üzemeket építenek, széles autóutat raknak le, mely átszeli a sziklás hegygerincei és a fekete sivatagot, egyelőre azonban... Egyel őre a Golkonda kráterének közelében, tőle húsz kilométerre találniuk kell egy megfelel ően széles, kellően sima térséget, amit felkészítenének az els ő földi űrhajók fogadására. Ezt megtehetnék tucatnyi középhatósugarú, atomtöltés ű akna segítségével. Ilyen helyet azonban nem találtak. Az egyik rövid megbeszélés után Jermakov így szólt: - A geológusok már alig bírják türt őztetni magukat, hogy belemerüljenek a Füst-tengerbe. Igazuk van, lehet, hogy a Golkonda titka éppen benne rejlik. Úgy bizony. Azonban most, mi vagyunk az elsők. A mi feladatunk a felderítés. Ásványi és növénytani mintakollekció gyűjtése. Fel kell mérnünk a Golkondát, igazolnunk kell, hogy érdemes hozzálátni a feltáráshoz. Szúrópróbaszerűen, hozzávetőlegesen meg kell határoznunk a Vénusz kérgének jellegét. Nagyon kérem magukat, értsék helyesen szavaimat. Mellesleg a Földön ezt megértették... Jól
tudom, hogy magukban tombol az „aranyláz"... Van azonban még egy feladatunk: fel kell szerelnünk egy leszállóhelyet, még ha primitív lesz, akkor is. Enélkül nem távozhatunk innen, történjen bármi. A repül őteret meg kell csinálnunk. A víz hiánya csökkenti az erre fordítható id őt. Ha kutatásaink közben tíz napon belül nem találunk leszállóhelyet, kivezetem a Fiút a sziklás hegygerinc túloldalára, s ott szereljük fel az űrrepülőteret. Igen, a vízjóval hiánya korlátozta tartózkodásuk Az el őzetes számításoknál többet használtak fel bel őle idejét. dezaktivizálásra. A felderítőknek, valahányszor visszatértek a járm űvükbe, gondosan le kellett mosakodniuk a zsilipkamrában. A finom radioaktív por, mely mindenütt ott volt, beletapadt szilikátöltözékük ráncaiba, s hogy megszabaduljanak tőle, gyakran negyedóráig is forgolódniuk kellett a dezaktivizáló tus er ős vízsugara alatt. Jermakov dózismér ővel a kezében, személyesen ellenőrizte a ruhák tisztaságát, s a gondatlanul tisztálkodókat visszaküldte a zsilipkamrába. Közben a dezaktivizáló folyadék tartalékai erősen lecsökkentek. A nagyszer ű szűrők és az ioncserén alapuló elnyeltők keveset segítettek. Bikov az elnyelet ők tucatnyi változatát végiggondolta, de egyetlen kombinácó sem járt kellő hatással. A felhasznált dezaktivizáló víz áttisztítása után is radioaktív maradt, s ezért ki kellett önteni. Bizonyára a Golkonda szurokércpora olyan radioaktív kolloidokat tartalmazott, melyekre nem hatottak az ismert ioncserés folyamatok. A dezaktivizáló vizet tartalmazó, negyven munkanapra számított tartály gyorsan ürült. Már a m űanyag tömlőkben tárolt ivóvíz volt soron... A Fiú tovább haladt nyugat felé, jobb fel ől elhagyta a Füst-tenger gomolygó hullámait. A talaj a távoli, súlyos lökésekt ől gyakran összeösszerezzent és remegett. A szélrohamok szürke ködfelh őket radioaktív port és párát hoztak magukkal. A látóhatáron túl, a bíborszín ű égboltba fúródva, félelmetesen bömbölt a tomboló uránkatlan torkolata felelt lebegő füstoszlop. Másodpercenként keletkeztek transzurán elemek ott; parányi fészkekként születtek, beindult bennük a villámgyors láncreakció - apró, trotilegyenértékre átszámítva csupán tonnás atombombák robbantak. A távcs őben látták, hogy anéhány gigászitucat felhőt százszámra járják át a felvillanások. A több száz kilométer átmér őjű, természetes uránkatlan ezernyi robbanástól forrt és zubogott. - Érdekes hely - jegyezte meg Dauge. - Nehéz lenne elképzelni, mi történne, ha nem lenne annyi különböz ő, neutronokat elnyel ő adalékanyag benne. Folyamatosan m űködő, százmillió tonna érték ű atombombával állnánk szemben! Valóban rémisztő hely volt. A füstfalban néha titokzatos, lila csíkok lobbantak tel, s vakítóan lüktettek, csillogó por szök őkút tört fel s emelkedett az alacsony égboltig. A nagy erej ű dübörgéstől még a különleges szkafander akusztikus védelme sem óvott meg. Egyszer nehéz, kékesfekete felhő kúszott elő a füstfalból, s a síkon egyenest a terepjáró felé gördült. Bikov, miközben beugrott a nyíláson, még észrevette, ahogy vakító, kékes fény villant a Golkonda felett. Jermakov a járm űvet távolabb kormányozta, a felh ő azonban utolérte őket, s rájuk zúdult. Súlyos csapások doboltak a járm ű páncélján, a felhő kődarabokat és homokdombokat sodort magával. A h őmérő mutatója
négyszáz fokig emelkedett. A képerny őn, mint akkor a sivatagban, gömbvillámok bozontos gomolyagjai ugráltak, a kép eltorzult. Azután elsötétült a képernyő. Jermakov megállította a terepjárót, s mindnyájan sokáig, mozdulatlanul ültek, hallgatták a kinti zajokat, a dózismér ő zümmögését, szívverésüket. A felh ő eltűnt. Amikor kiszálltak a Fiúból, látták, hogy a hegygerinc felett eltűnt a látóhatár. - Nos, így születik a fekete vihar - jegyezte meg Jurkovszkij, s tekintetével követte a felhőAt. Fiúra soha nem tapasztalt radioaktív viharok A Golkonda lélegzett. támadtak. Kigyúltak a m űszerek jelzőlámpái, a dózismérők egy pillanatra sem álltak le, ketyegésük egységes zümmögésbe olvadt. Szerencsére ezek a viharok gyorsan elmúltak s viszonylag ritkán keletkeztek. Betartottak minden el ővigyázatossági rendszabályt. Fokozták a szkafanderek véd őhatását, Jermakov naponta aradlatinpreparátuminjekciót adott be a legénységnek, ami megállítja a sugárbetegség kialakulását. A geológusok munkájuk közben nehéz sugárzásgátló pajzsokkal védekeztek. S mégis, a sugárbetegség veszélye továbbra is fenyegette a Fiú utasait. Vérszegénység lépett fel náluk, étvágyuk elt űnt. Bágyadtak és ingerlékenyek lettek. Jermakov némán vezette a járm űvet a Füst-tenger mentén. Nem sokkal azután, hogy kiértek a Füst-tengerhez, Bikov felfigyelt egy számára különösnek t űnő körülményre. Huszonnégy óránként, az űrhajó ideje szerint pontosan húsz órakor (a Vénusz örökös bíborszín ű félhomályában az űrhajósok a földi időszámítás szerint éltek) Jermakov, megnyomorodott lábát maga után vonszolva, felkapaszkodott a parancsnoki torony ülésére, s a széleslátószögű távolság mérőt dél felé fordítva, hosszasan nézelődött a sivatag felé, mintha jelet várna onnan. Bikov sehogyan sem értette, mire vár Jermakov, de nem szánta el magát, hogy megkérdezze tőle. A geológiai felderítés közben ragyogó eredményekkel szolgált. A Golkonda valóban megszámlálhatatlan és kimeríthetetlen gazdagság tárházának bizonyult. Urán, tórium, rádium... Transzurán elemek: plutónium, kalifornium, americium, cuerlum; olyan anyagok, melyeknek földi el őállítására hatalmas energiát és eszközöket pazaroltak. Olyan a anyagok, melyeket fölöttébb bonyolult berendezések segítségével jelentéktelen mennyiségben tudtak csak előállítani a Földön, itt egyenest a lábuk el őtt hevertek. Különösebb ráfordítás nélkül, iparilag hasznosítható mennyiségben, tonnákban lehetett bányászni őket. Dauge ordított örömében, s még Jurkovszkij is, aki pedig az utóbbi id őben állandóan mogorva volt, még ő is énekelt munka közben, látva, hogy felfedezés felfedezést követ. S a felfedezéseket egyszer űen nem lehetett túlértékelni. Páratlan haladást jelentettek az energetikában, technikában, az iparban és a gyógyászatban. A Föld, melyet egyik sarkától a másikig örökzöld erd ők borítanak, mely fények milliárdjában ragyog, a Föld, melyet egészséges, er ős, betegségeket nem ismer ő emberek népesítenek be, jólét, nagyszerű városok, hatalmas erőművek, derűs és boldog élet - képzeletükben mindezt már megvalósulni látták maguk előtt a Hiusz utasai. S ez az élet óriási támaszra szorult Innen, a Golkonda fekete sz űrökére homokjából. A komor, bíborszín ű égbolt alatt, a végtelen komor sivatagban maroknyi csapat lépdelt a
szenvedések, a kutatás fájdalmai, társaik halála közepette a nagy győzelem felé. A nagy cél érdekében nagy kockázatot kell vállalniuk. Daugénak hullni kezdett a haja. Reggel, amikor fésülködött, fekete hajtincsek maradtak fésűjében. A geológus lesoványodott és legyöngült, csupán a tekintetében lángolt állandóan makacs t űz. Hőmérséklete 39 fokra emelkedett. - Influenza! Ehhez kell tehetség, huzatot kapni, amikor ki sem bújsz a ő szkafanderb - csodálkozott miközben lázmér őt vizsgálgatta. -l!Tökéletes influenzás Johanics, lázállapot! Igaz, Anatolij aBoriszovics? Jermakov válaszul csupán a fejét csóválta, ő maga is rosszul érezte magát - kificamodott lába sajgott. Kínzóan kellemetlen volt ez. Jurkovszkij testén kelések jelentek meg, egyre hallgatagabb lett. Bikov a többieknél jobban érezte magát, de hirtelen észrevette, hogy valami van a szemével. Mind rosszabbul látott, rövidlátása egyre előrehaladottabb lett. Jermakov gondosan megvizsgálta, valamilyen olajos folyadékból egyet-egyet cseppentett a szemébe, s különleges diétára fogta. Bikovnak feltűnt, hogy ettől a naptól kezdve a parancsnok dupla adag aradiatininjekciót adott be neki. A talaj er ős radioaktivitása és a száz fokot Is elér ő hőmérséklet ellenére a vidék látszólag nem volt kihalt. Bikov az egyik kutatóút során elmaradt a geológusoktól, repedezett hömpölykövek ráncos oldalán szép, ezüstös fémzárványokat vizsgált, amikor távoli kiáltozásra lett figyelmes. Kikapcsolta a géppisztoly biztosítóját, s rohant a zaj felé; futás közben megtapogatta az övén a gránátokat. Vele szemben, a szikla mögül a geológusok ugrottak el ő. Jurkovszkij folyvást hátrapillantgatott, s közben fegyverének csövével hadonászott. Dauge az övénél fogva cibálta társát. Néhány másodperc múlva már Bikov mellett álltak, s Dauge percenként körbekémlelve, zavarosan mesélte: - Ez aztán az ocsmányság! Rémes szörnyeteg!... Láttad, Vologya? Képzeld, Alekszej, egyenest a sziklából kinyúlt egy ötméteres nyak, a végén cs őrös torokkal... A géppisztolyomhoz kaptam... Láttad, - Semmit nemVologya? láttam - felelte komoran Jurkovszkij, s a hátizsákot igazgatta a vállán. - Felüvöltöttél, kil őttél egy sorozatot, s húztad az irhádat, még engem is magaddal ráncigáltál... Semmit nem láttam... Egy ideig álltak, némán nézegették a fekete sziklákat, majd Dauge ismét hozzáfogott, hogy elmesélje, miként mentek, gy űjtötték az anyagot, hogyan hajolt le, hogy felvegyen egy „figyelemreméltó kövecskét", s hirtelen hosszú, kanyargó árnyékot vett észre. Felkapta tekintetét, s csak annyit látott, hogy a t őle oldalt álló Jurkovszkij feje felett, egyenest a sziklából egy állat hosszú és hajlékony nyaka nyúlt ki, hatalmas szája volt, és nem volt szeme. Teljesen gépiesen kapta fel géppisztolyát, s nyitott tüzet, amikor pedig a szörnyeteg a lövésekt ől majdhogynem a sziklák fölé vetette magát, elkapta Jurkovszkijt, s maga után cibálva rohanni kezdett. - Engem leginkább az lep meg, hogy az a rémes állat egyenest a kőből bújt elő - tette hozzá kissé megnyugodva.
- Rémeket látsz! - Jurkovszkij legyintett. - Egyszerűen ez a micsoda a szikla tövében ült, s látta, hogy Dauge barátunk nemes szórakozottságában a fejére akar lépni. Nos, elhatározta, hogy... - Félre a tréfával! - gurult dühbe Johanics. - Menjünk, inkább nézzük meg, mi volt ez! Van nálad gránát, Alekszej? - Van, de azt hiszem, nem érdemes odamennünk... - Miért ne lenne érdemes? Hármasban talán nem boldogulunk vele? Azután pedig, istenemre, biztos,állt, hogy eltaláltam. Igaz, Vologya? játszott. Jurkovszkiv határozatlanul s géppisztolya biztosítójával Bikov kérlelni kezdte őket: - Nem érdemes, barátaim! Nem tetszenek ezek a sziklák. Inkább jöjjünk vissza a terepjáróval... a Fiúval. - Menjünk - jelentette ki hirtelen Jurkovszkij. – Ha megölted, akkor borzasztóan érdekes lesz. A biológusaink ujjongani fognak. Bikov viszont, ha akar, visszatérhet tankjához. Bikov már meg akarta jegyezni, hogy itt ő parancsol, azonban úgy döntött, nem fog vitatkozni: lehet, hogy ez a lelet a tudomány számára valóban érdekes. Óvatosan lépdeltek, állandóan körbepillantgattak, nem távolodtak el egymástól. Bikov készenlétben tartott egy kézigránátot. - Itt - mondta Dauge. A szikla lábához lépett, nem tudni miért, megpaskolta k őtestét, lehajolt, fölszedett a földről egy követ, és a táskájába dugta. - Az egészb ől arra következtetek, hogy bakot l őttél! - jegyezte meg kajánul Jurkovszkij. - Menjünk haza, ideje ebédelni... Bikov megszemlélte a környéket: sziklák, nagy kövek, homok, kavics. A sziklán, három-négy méter magasan, kacskaringósan kiégetett csíkok, a lövések nyomai. Nagydarab szörny lehetett - világos, miért oldott oly sebesen kereket Dauge. - Igen, nem találtam el! - állapította meg sóhajtva Johanics. - De kár! Nagyszerű kiállítási tárgy lenne múzeumunk számára... Jurkovszkij visszaúton tréfálkozott Daugén, „sárkányszelidít ő"-nek nevezte Ebédnapok közben mindnyájan szokatlanul először azel.utóbbi során. Bikov, miközben hallotta,sokat milyenbeszéltek, vidáman hahotázik Johanics, akaratlanul is arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jó: a hangulat a terepjáróban az utóbbi id őben eléggé leromlott. A geológusok kalandja mintegy levezette a fájdalmas feszültséget, s ismét baráttá tette mindnyájukat. S jóllehet, Jurkovszkij evés közben kétszer is fölöttébb barátságosan eltréfálódzott Bikov külsején, s őt, még elkérte t őle a konzervnyitót is (amivel kimondhatatlanul meglepte Bikovot), Jermakov nem mulasztotta el, hogy ne jegyezze meg ebéd után, hogy a kis csapat a legutóbb történtekben nem volt körültekint ő. A parancsnok mereven Jurkovszkijra pillantott, s hangsúlyozta (a legenyhébben), hogy a Fiún kívül dolgozók biztonságáért az egész felelősség Bikovot terheli. Johanics válaszul, teli szájjal mosolyogva felelte: „Igenis." Jurkovszkij elkomorult. Egy óra múlva, amikor Bikov vezette a terepjárót, és óvatosan kerülgette a hatalmas h őmpölyköveket, Jermakov pedig jegyzetei fölé hajolt, Dauge hirtelen hangosan suttogni kezdett: - Nézz csak ide, Vologya! Ez aztán a lelet!
- Ige-e-en, Johanics! - szólalt meg rövid szünet után, a lelkesedést nem nélkülözve Jurkovszkij. – Ez aztán a szenzáció! Hol találtad? - Az alatt a szikla alatt, ahol a sárkány tanyát vert. Nézd csak, látszólag a kő nem túl szemrevaló, engem tüstént meglepett az alakja. - Trilobita... Valódi trilobita! Barátaink a Földön eszüket vesztik! - Trilobita a Vénuszon? - hallatszott Jermakov csodálkozó hangja. Biztos ebben, Vlagyimir Szergejevics? - No, legyünk pontosak: ez nemszemmel teljesen trilobita - kezdett Dauge magyarázkodáshoz. - Már szabad látni a különbséget, nohaa nem vagyok szakember. A hasonlóság azonban meglep ő, akár a tény, hogy kövületek találhatók a Vénuszon! Amennyire el őttem ismeretes, még sehol, más bolygón, nem találtak kövületre... A különös lelet kézr ől kézre járt. Bikovnak is odaadták, hadd gyönyörködje ki magát benne. Apró, szürke k ő volt, melyen jól kivehető minta díszelgett: nagy fej ű, hosszú test ű, töméntelen, hasított lábú élőlény. Dauge megmagyarázta, hogy ez a százlábú több millió éve hevert a talajban, megkövesedett, s hogy a Földben gyakran találnak hozzá hasonló, megkövesedett lényekre. Ezeket trilobitáknak nevezik. Százmillió évvel korábban ezek a parányi állatok népesítették be a földi óceánokat, majd ismeretlen okból szegénykék mind kihaltak. - Rejtélyek, rejtélyek! - folytatta csillogó szemmel. - A Golkonda: hatalmas rejtély; a „Vénusz fogai": rejtély, a vörös felhők: rejtély, a mocsár, ahol a Hiusz megrekedt: rejtély; a fekete viharok; a fényfellobbanások a Golkonda fölött... S most ez a trilobita... lehetséges, hogy itt valamikor tenger volt?... - Ez a te sárkányod, „Ophidius Dauge" – viccelődött Jurkovszkij. - A Tahmaszib-rejtély - emlékeztette Jermakov. - Rejtélyek és megint csak rejtélyek... Bikov egy szót sem szólt, Bogdanra gondolt. S bizonyára mindnyájan rá gondoltak, mert jókedvük egyszerre szertefoszlott, s a beszélgetés váratlanul félbeszakadt. Még egy nap eltelt. A Fiú sietve haladt nyugat felé, keresték a leszállóhelyet. S ismét jelentkeztek titokzatos Dauge, aki a következő kiszállásukkor els őnek amászott ki lények. a terepjáró kijáratán, kiáltozva azzal ugrott vissza, hogy a Fiú lánctalpa alól gigászi kígyó kúszott el ő. Bikov megfordította a járm űvet, s trepákot járva, hatalmas gödröt ásott lánctalpaival a gyanús helyen, a szörny azonban, úgy látszott, el tudott rejtőzni. Jermakov utasította Bikovot, hogy legyen óvatosabb, s az most egy lépésre sem tágított a geológusok mellől. Négy gránátot vitt magával, a géppisztolyt a hóna alatt tartotta, készen arra, hogy bármely pillanatban működtesse. A napok azonban múltak, „sárkányok" pedig nem jelentkeztek, s a feszültség fokozatosan csökkent. Bikov észrevette, hogy a geológusok megnyugodtak, kedvük derűsebb lett. Munka közben néha még év ődtek is, akár a gyerekek birkóztak egymással, teli torokból hahotáztak, jóindulatúan csúfolódtak Bikovon, megjátszottak, mintha Jermakov elöl titkolva, gyalog a füstfelhőhöz indulnának. Bikov dühöngött, vadul kiabált velük, lelke mélyén azonban óriási és örömteli megkönnyebbülést érzett. Bogdan halála óta először került vissza minden a maga kerékvágásába.
A tízórás munkanap után „esténként", vacsora közben Jurkovszkij és Dauge egymás szavába vágva, lelkesen ábrándozott a Golkonda torkolatához indítandó expedíciókról, vitatkoztak arról, hogyan keletkezett ez a hatalmas kráter a bolygó testén, majd váratlanul áttértek az új bolygóközi kutatások gondjaira. Jurkovszkij öklét melléhez szorítva esküdözött s fogadkozott; miután befejezik az egészet a Golkondával, kiharcolja, hogy küldjenek expedíciót a szörny ű Jupiterre, ahol Paul Dangoe elpusztult. Dauge haragosan hogy asemmi Jupiter mindössze egy hatalmas hidrogén-buborék, s egy felelte, geológusnak dolga rajta, a Jupiter egyelőre túl kemény dió az emberek számára, még foton rakétával is, s éppen ezekben az esetekben mondogatták a régi vietnamiak, hogy „ha egy orrszarvú a Holdat nézi, akkor hiába pazarolja vágyait". Jurkovszkij megvet ően prüszkölt, s ujjait behajtva igyekezett felsorolni érveit: „Először, másodszor…” Bikov félálomban hallgatta őket, s melegség járta át szívét, élvezte a baráti s derűs légkört. Mindnyájan igaz barátok voltak, tele energiával és vágyakkal, s az expedíció sikere közelinek és biztosnak tűnt. Egy váratlan eset azonban ismét mindent megváltoztatott. Bikov és Dauge felderít ő útra indultak. Jurkovszkij a terepjáróban maradt, hogy az anyagokat rendezze, s megírja a Golkonda környékének előzetes kutatásáról szóló jelentés vázlatát. Bikov kelletlenül beleegyezett, hogy kettesben induljanak el. A találkozó a sárkánnyal egyáltalán nem volt kedvére. Közel két óráig barangoltak, útjuk során azonban nem történt semmi rendkívüli. Amikor hazafelé Indultak, Bikov, aki végig zokszó nélkül elviselte Johanics f őnöki modorát, a konténerek elképeszt ő terhét s a súlyos gránátok kemény nyomát csíp őjén, hirtelen rosszul érezte magát. A fejfájástól fintorogva vánszorgott a hatalmasakat lépdel ő Dauge után, s bágyadtan azon igyekezett, hogy kényelmesebben helyezze el a terhet a vállán. („Vajon sokáig fogják még köveikkel telerakni a terepjárót? Már most sem lehet t őlük kényelmesen lefeküdni...") Szeme fájt. Körös-körül a fogfájásig ismer ős sziklák, k őhalmok s északon a füstfüggöny... gondolta közömbösen. legszívesebben„Bizonyára lefeküdt s megbetegszem" lehunyta volna a -szemét. Bu-bu-bu - zúgott A megszokott, álmosító hangján a Golkonda. - Már megint! - Dauge hangja magához térítette. - De utálom ezeket a képződményeket! Egy széles tölcsér peremén álltak. A mélyén feneketlen lyuk tátongott, s repedések szaladtak szét tőle. - Nézd csak, hogy megolvadt a tölcsér pereme - mondta Dauge - a szörnyű hőmérséklettől, bizonyára több ezer fok volt! - Föld alatti robbanás? - érdekl ődött közömbösen Bikov, s érezte, hogy nyelve nehezen forog. („Rosszul vagyok... Miel őbb vissza kell mennem a terepjáróba, aludnom kell...") - Föld alatti atomrobbanás... - Dauge még suttogva hozzátett valamit lettül. - Egyáltalán nem tetszenek az ilyen képződmények. Nem tetszik a talaj színe. Körös-körül mintha mindent vöröses patina borított volna be. - Itt minden vörös. Vörös és fekete... - Bikovnak eszébe jutott Bogdan. - Menjünk, Dauge. Nagyon elfáradtam.
Néhány lépést tettek, amikor Dauge vadul s váratlanul felüvöltött. Bikov magához tért, s dünnyögve forgolódni kezdett. - Mi az? Hol? - Gránátot! Gránátot, Alekszej! - kiabálta Dauge, s a vállát rázta. Gyorsabban, gyorsabban! Bikov előkapott egy gránátot, de még mindig fogalma sem volt, hogy hová hajítsa. Dauge pedig géppisztolyát a hasához szorítva l őni kezdett maga elé. még mindig sziklák voltak, s Bikov látta, ahogy a golyók Köröttük hosszú, fekete csíkokat hagytak a repedező kövön. - Sárkány! - kiabálta Dauge. - Gránátot! S csak nyomta, nyomta az elsüt ő billentyűt, géppisztolya csövét egy tőle tíz méterre levő, láthatatlan célra Irányozta. Bikov nem látott semmit. - Dauge - dünnyögte -, kedves Johanics... Mi van veled? Dauge végre leengedte géppisztolyát. - Elment - állapította meg különös hangon. - Elment... Miért nem vágtál oda egy gránátot? Bikov még egyszer körülnézett. Nagyon szeretett volna megpillantani valami gyanúsat, körös-körül azonban nem volt semmi; visszadugta hát az övébe a gránátot. - Johanics, menjünk... Menjünk, kedves barátom... Lassan tovább bandukoltak. Dauge járás közben szemmel láthatóan imbolygott, s orosz és lett szavakat keverve folyvást fecsegett. A Fiúnál már várták őket társaik. - Mi történt? - érdeklődött Jermakov. - Egészen furcsa állatok - kezdte zavarosan Dauge. - Hatalmas vadállatok... feketék, tíz méter hosszúak... A b őrük csillog, mintha nedves lenne. Miért nem vágtál oda egy gránátot, Alekszej? Segítettek neki, hogy felmásszon a terepjáróra, hogy levegye sisakját. A geológus arca verítékt ől volt nedves, gyulladt szeme ide-oda járt.- De vajon miért áttetsz őek? - kérdezte csüggedten, s arccal a párnájára zuhant. Kényelmesen lefektették, s abban a szempillantásban mély és tompa álomba merült. Jermakov meghallgatta Bikov jelentését, sokáig nem szólt egy szót sem, majd halkan megkérdezte: - Alekszej Petrovics, maga tökéletesen meg van győződve róla, hogy nem is volt ott semmilyen sárkány? - Semmilyen sárkány nem volt - felelte magabiztosan Bikov. - Ez baj... - dünnyögte Jurkovszkij, s az ajkát harapdálta. Jermakov föl s alá járkált az utasfülkében, felkapta a gyógyszeresdobozt, s leült az alvó mellé. Jurkovszkij melléje telepedett. Furcsa, halk recsegésre emlékeztető hangok hallatszottak, ózonillat terjengett, majd Johanics fájdalmasan felnyögött. - Bizony, bizony - jegyezte meg gyöngéden Jurkovszkij. Jermakov felállt. - Nagyon rosszul áll a szénánk - állapította meg. - Dauge beteg, és... Jurkovszkij várakozón felkapta fejét.
- ...s eszembe jut Tahmaszib - folytatta suttogva Jermakov. - A tünetek ugyanazok. Mintha hallucinálna… Amikor a Fiú ismét elindult, Dauge magához tért, felült, megsimogatta a feje búbját, és nyugodtan kérdezte: - Ha nem tévedek, most megyünk? Bikov, aki mellette szendergett, felemelkedett. Johanics mosolyogva nézett rá: - Jurkovszkij Feküdj csak,mozdulatlanul Ljoska! Elnézést, felébresztettelek... ült hogy asztalánál, s Dauge felé fordította csodálkozó, de vidám arcát. Jermakov megállította a terepjárót, tenyerével erősen megdörzsölte arcát, s megkönnyebbülten mondta: - Azt hiszem, elmúlt... Születésnap Bikov próbálta megtörölni izzadt homlokát, s bosszankodva kapta vissza kezét. Örökösen elfeledkezik a sisakról! Az ujjal néha akaratlanul is emelkednek a tarkójához, hogy a nehéz pillanatokban megvakarja, vagy szórakozottan már dugna a szájába egy tábla csokoládét, de akkor beleütközik a sima, áttetsz ő falba. Régebben, töprengés közben alsó ajkát babrálta - erről is le kellett szoknia. Dauge ezt észrevette, s tüstént rövid kisel őadást tartott „Az űrhajós szkafanderek hatása arra, hogyan szokott le az emberiség rossz beidegződéseiről" témából. Az alacsony égboltból már második napja fekete porpelyhek hullottak. A fekete hó kerengett az erőtlen szél rohamokban, betakarta a végtelen, lankás síkságot, melynek közepén a Fiú állt. Bikov körülpillantott. Szerencséjük volt, mekkora szerencséjük! Közel kétezer négyzetkilométeres, nagyszerű, természetes űrrepülőtér terült el el őttük, mely, ha néhány tucat szurokérc sziklát leszámítanak, sima volt, akár az asztallap. Délr ől, a sivatag fel ől félkörben Vénusz-fogak határolták. A távolban északon a Füst-tenger függönye mögött a Golkonda dübörgött. Közel negyven kilométer volt odáig - nem túlságosan nagy, de nemhogy is elhanyagolható távolság. A talaj éppen annyira volt csak radioaktív, táplálni tudta a szelén-cérium elemeket, a rádió-irányjelz ők energiaforrásait. Az irányjelz őket egy óriási, lehet őség szerint egyenl ő oldalú háromszög sarkaiban, a leszállóterep szélén, kiemelked ő helyen kellett elhelyezniük. Először azonban szét kellett robbantaniuk a zavaró sziklákat. Meglehetősen nagy volt annak veszélye, hogy az űrhajó rájuk ereszkedhet: két tömbben, majdnem a jövendő rakétarepülőtér közepén ágaskodtak. Ez a feladat nem haladta meg az erejüket. Bikov a geológusok segítségével két aknát helyezett el az északi csoport középpontjában, robbanásuk ki kellett hogy forgassa a földb ől a kőoszlopokat, s porrá kellett hogy őrölje őket. A másik, hat sziklából álló déli csoportot „felülr ől" szándékoztak szétrombolni. Az aknát az egyik oszlop tetejére helyezték, s a robbanás majd mind megsemmisíti; beleveri őket a földbe - Dauge szavaival. - Milyen hullámhosszra állítsam be?! - kiáltotta Jurkovszkij. A halálra ítélt szikla tetején trónolt, ahová épp az el őbb cipelték fel, nem kis erőfeszítéssel, az aknát.
- 8-as index! - kiáltotta fejét felkapva Bikov. - Aha... világos... - Jurkovszkij árnyéka megmozdult a vörös felh ők és a fekete szélvihar háttere előtt. - Kész! Akkor végeztünk, ugye? - Másszon le! - kiáltotta neki Alekszej Petrovics. - Érdekes, milyen képet vágsz majd, ha a sziklák mégis a helyükön maradnak - jegyezte meg Johanics, s Bikov melléje ült a terepjáró tornyára. - Semmifigyelte vész... anem maradnak egyben - felelte társa, s aggódva sima, függ őleges falon lefelészórakozottan mászó Jurkovszkij ügyes mozdulatait. - Mi az ördögnek nem vitt magával biztosítókötelet? Hiszen van... Persze miért is vitt volna? Legénykedés nélkül el sem tudja képzelni az életét... Most meg mi van vele, se le, se föl? Jurkovszkij a földt ől úgy hat-nyolc méterre megállt, s odatapadt a sziklához. Meg sem moccant, s csupán természetellenes testtartása, rekedt, szaggatott fújtatása utalt rá, mennyire feszült idegállapotban van. Dauge nyugtalanul felugrott. - Vlagyimir, mi van veled? Jurkovszkij nem felelt, hirtelen k őként csúszott lefelé. Bikov mintha maga is zuhanni kezdett volna, lehunyta szemét, amikor azonban ismét kinyitotta, látta, hogy a geológus három méterrel lejjebb, egy lentr ől nem látható kiszögellésbe kapaszkodva lóg. - Vologyka!... - Johanics leugrott a földre, s a sziklához rohant. - Nyugalom, Dauge! - Jurkovszkij hangjában alig éreztek izgalmat. Mennyi van a földig? - Úgy négy méter!... - nyögte Dauge. – összetöröd magad, te gazember!... - Menj el onnanl - mondta Jurkovszkij, s leugrott. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy ért földet, nyomban ruganyosan felpattant, s oldalt d őlt. Bikov leugrott a járm űről, a rettenthetetlen geológus azonban már a földön ült. A vezet őnek csak ekkor jött meg a hangja. - Mit legénykedik, Jurkovszkij elvtárs?! – förmedt rá. - Hogy mert ekkora jelentse...kockázatot vállalni? Tüstént menjen a parancsnokhoz, és - Ugyan már, Alekszej Petrovics! – Jurkovszkij ügyesen felpattant, megrázta magát, mintha azt ellenőrizné, minden rendben van-e; hangja már nyugodt volt. - Négy méter, hiszen ez semmiség! Lássa be... Bikov azonban már tombolt. - Nagyszer űen leereszkedhetett volna kötélen is! Úgy viselkedett, akár egy vásott kölyök! Épp a legjobbkor talált rá id őt, hogy tréningezzen... Az ördög tudja, mit művel! - Ugyan, hagyd, Alekszej! - Dauge barátságosan átölelte Jurkovszkij vállát. - Persze hogy olyan, akár egy kölyök! De mit tehetnél ellene, igazi bátor fickó! - „Bátor fickó"! Ha a nyakát töri, akkor bizony vesz ődhettél volna vele... - Hibás vagyok, elismerem, Alekszej Petrovics - szólalt meg hirtelen Jurkovszkij, s Bikov haragja egyszerre elpárolgott. - Jelentse vitézkedését a parancsnoknak! - dünnyögte, s a sziklához lépett, hogy letekerje róla a kötelet.
A geológusok segítettek neki. - Kár felrobbantani - mondta Dauge a sziklára mutatva, melyet körbefont a talaj menti forgószél, amikor munkájuk befejeztével összegyűltek a járm ű nyitott ajtajánál. - Barbárság megsemmisíteni Jurkovszkij hőstettének emlékművét... S akkorát csapott barátja hátára, aki éppen befelé mászott a kocsiba, hogy az egy pillanat alatt eltűnt a zsilipkamra sötétjében. Jermakov dél felé meg. irányította a terepjárót, s közvetlenül a Vénuszfogak soránál állította A halálra ítélt sziklák már eltűntek a szemük elől, elbújtak a látóhatár, a fekete porvihar mögött. - Kezdhetjük, Anatolij Boriszovics? - kérdezte Bikov. - Gyerünk... Bikov rátette kezét a rádió-távirányítású robbantószerkezet karjára, s megnyomta azt. Fényes, fehér villanás futott végig a képerny őn, majd minden elsötétült a távolban - három vérvörös, lángoló füstoszlop emelkedett imbolyogva a magasba, és ott lebegett, amíg gomba alakú felhővé nem változott. A távoli Golkonda zúgását elnyomva, mennydörgésszerű robaj úszott feléjük, elzúgott a Fiú felett, s dübörögve továbbvágtatott. A fekete hóes ő még aznap elállt, s hirtelen érthetetlen sötétség köszöntött be. Váratlanul kihunytak a bíborszín ű felhők. Süket éjszaka borult a pusztaságra. A szurokérc homok körös-körül egyszerre foszforeszkálni kezdett, kékes, világító füst bújt el ő a talaj réseib ől, s úszott a szélben. Megkezdték a rádió-irányjelzők felállítását. Sötétben, a sisakjukhoz erősített lámpák vagy a Fiú reflektorainak fényében dolgoztak. A rádióirányjelzőket nem volt nehéz összeszerelni és felállítani - nemhiába gyakorolták oly gondosan a hetes számú űrrepülőtéren. - A szeléncérium elemek hatalmas vásznainak a kiteregetése viszont sok id őt vett igénybe. Összességében több száz négyzetméter rugalmas, vékony hártyát kellett kicipelniük a járm űből, szétteríteniük a földön, s beszórniuk homokkal. Unalmas és fárasztó munka volt ez. A nap végére erejük valósággal belezuhantak ágyukba, s csak nagy nehezenelfogyott, tudtak magukba erőltetni egy csésze er őlevest kenyérrel. Csak a geológusok és Bikov dolgoztak. Jermakov képtelen volt mozogni, órákon keresztül a terepjáróban ült, tartotta a kapcsolatot a Hiusszal, próbált televíziós kapcsolatot teremteni; vezette a naplót, rögzítette a gyorslaboratóriumok eredményeit, rajzolta a Golkonda környékének térképét, egy m űanyag lapra színes és fekete tussal gondosan felrajzolta a terep körvonalait és az egyezményes jeleket; szürke ajkát beharapva tapogatta az üresed ő vizestömlőket, s vöröses szemhéját lehunyva, magában számolt valamit. S szokása szerint huszonnégy óránként, a Hiusz id őszámítása alapján öt perccel éjfél el őtt eloltotta a terepjáró összes lámpáját, felmászott a parancsnoki toronyba, a távolságmérő lencséjéhez tapadt, s hosszasan figyelt dél felé. Amikor a soron következ ő irányjelző körül letemették a „takaró"-t, Bikov segítségével kimászott a járműből, ellenőrizte az állomás felállítását, s ő maga hozta működésbe. A kapcsolat a Hiusszal id őnként nagyszerűen működött - a Vénusz légköre szeszélyeskedett. Ilyenkor Jermakov három-négy óránként is
beszélgetett Mihail Antonoviccsal. Krutyikov kérdezősködött, üdvözletét küldte. Elmondta hogy jól van, minden a legnagyobb rendben, hangjából azonban gyakran akkora honvágy csengett ki a Föld és társai után, hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Hiszen a navigátor még mit sem tudott Bogdan haláláról... Ennek ellenére felemelő, igazából boldog percek voltak ezek. Sajgó, fáradt testük elernyesztve, a zsákokon terpeszkedtek, és mint kellemes zenét hallgatták a navigátor távoli, hátra, rekedtdehangját. közben arra gondoltak, hogy már nem sok maradt jó, hogy Sa derék Mihail Antonovics él és egészséges, s a Hiusz nemsokára iderepül, az új űrrepülőtérre, hogy felvegye és elvigye innen őket. A legénység egészségi állapota tovább romlott. Igyekeztek ugyan gondosan leplezni bajaikat, de ez egyre nehezebben ment. Bikov, amikor éjszakánként arra ébredt fel, hogy fáj a szeme, gyakran látta, amint Jermakov, lábbelijét levéve, dagadt bokáját vizsgálgátja, s összeszorított foggal, halkan nyög. Jurkovszkij társai el őtt titkolva kötözgette a fekélyeket kezén és lábán. A legrosszabbul Dauge volt. Szinte teljesen egészségesnek tűnt, az érthetetlen s rejtett kór azonban lassan pusztította. Lefogyott, magas láza makacsul tartotta magát. Jermakov megtett mindent, ami t őle tellett - nyugtatókat adott be neki, elektroterápiát alkalmazott, mindez azonban alig segített. A betegség nem múlt el, s néha különös lázálmokat váltott ki, a geológus ilyenkor üvöltözve menekült a képzelt kígyók el ől. Szörnyű látvány volt, s egyikőjük sem tudta, hogy mit tegyen. Ezekben a percekben senkit nem látott maga el őtt, amikor viszont magához tért, nem emlékezett rá, mi történt vele... Vége felé közeledett a második rádió-irányjelző állomás felszerelése. Csupán néhány óra munka maradt hátra, amikor Bikov visszarohant a terepjáróhoz, hogy letörölje homlokáról a verítéket, s egy kicsit pihenjen. A geológusok a szabadban ügyködtek, éppen az utolsó százkilós szelén-cérium „takaró"-t terítettek le. Jermakov komor, elégedetlen arccal a rádióval bajlódott. egyhibák? percnyi várakozás után óvatosan megkérdezte: -Bikov Komoly Jermakov összerezzent, s megfordult. - Á, maga az, Alekszej Petrovics... Igen, az összeköttetés megszakadt. Váratlanul és elég különös módon... Kiegyenesedett, s egy szivaccsal megtörölte összepiszkolódott kezét. Bikov várakozón meredt rá. - Mihaillal beszéltem... és - a parancsnok habozott -, s egyszer csak megszakadt az összeköttetés. - Valami történt a berendezéssel? - Nem, a készülékkel minden rendben van. Nyilván balszerencsém volt. Eddig kivételesen jó volt a kapcsolat. A parancsnok szavaiban Bikov szokatlan dolgot fedezett fel. Egy ideig némán nézték egymást, majd Jermakov megkérdezte: - Sok van még hátra? - Nem. Úgy kétórányi munka. Nem több...
- Rendben. - A parancsnok a karórájára pillantott, s mintegy mellékesen megkérdezte: - Alekszej Petrovics, véletlenül nem vett észre felvillanást délről? - Délről? A Hiusz irányából? Nem, Anatolij Boriszovics. Hiszen délen, a mocsár körzetében nem szokott villámlani. Legalábbis eddig nem. - Igen-igen, Igaza van... - Jermakov már nyugodtan beszélt. Menjen, fejezzék be, s azután pihenjenek le. Nem sok maradt már hátra. Bikov érezte Ismét magát. feltetteMég sisakját, s felállt. Egyszerre kipihentnek és vidámnak elid őzött a kijáratnál. - Nemsokára visszajövök, s segítek magának kimászni, Anatolij Boriszovics. Jermakov felkapta fejét, ismét az órájára pillantott, s érthetetlenül annyit mondott: - Figyelni kell a látóhatárt, Alekszej Petrovics. - A látóhatárt? - Igen, igen, délről, a mocsár felől... - R-r-rendben. Bikov, amikor éjszaka felébredt, észrevette, hogy Jermakov a rádiókészüléknél ül. Összeköttetés most sem volt. A Hiusz egész éjjel hallgatott. Egész éjjel s másnap egész nap..., A harmadik, utolsó irányjelző állomást rendkívül gyorsan, kevesebb, mint tíz óra alatt sikerült felállítaniuk. Jermakov kimászott a Fiúból; erősen bicegve végigsétált a szelén-cérium szövet rugalmas, homokkal és kaviccsal beszórt felületén, ellen őrizte a kapcsolási rajzot, majd működésbe hozta a berendezést. Az űrhajósok körülállták a homályosan csillogó kis tornyot, és hallgattak. Semmi nem változott. Ott, ahol sisteregve fortyogott a Golkonda uránkatlana, mint régebben, ismét bíborszínű fal emelkedett a magasba. A talaj reszketett a lábuk alatt. Délen, áthatolhatatlan sötétben forgószelek száguldottak a fekete sivatagban. A jelz őállomás alig hallhatóan fütyült, s a láthatatlan, vékony rádióhullám gyors köröket írt le az égbolton - a látóhatártól az égbolt csúcsáig és vissza, mintha óriási, végtelen spiráltbefejezték. tekerne le.A Fiú távozik, a Hiusz pedig felszáll a gigászi A munkát mocsárból, s visszatér a Földre. A fekete ég még sokszor borul majd bíborszínű fénybe, tucatszám érkeznek majd az űrhajók, a három alacsony kis torony pedig makacsul küldi az éterbe hívójeleit: „Itt a leszállóhely, itt a Golkonda, világűr óceánjainak vándorai, itt van utatok célja!" - Tehát... az Urán Golkonda egyes számú űrrepülőtere készen áll az első űrhajók fogadására - jelentette ki cseng ő hangon Jermakov. 19... szeptember tizenhatodikán, tizenhét óra negyvenöt perckor. Mindnyájan hallgattak. Jermakov felemelte kezét, s ünnepélyesen, hangosan és jól érthetően kijelentette: - Mi, a Hiusz szovjet űrhajó legénysége, a Szovjetunió nevében kijelentjük, hogy mostantól az Urán Golkonda minden kincsével együtt az emberiség közös tulajdona. Bikov az Irányjelz ő állomáshoz lépett, s széles lobogót t űzött az állomás hatszögletű árbocához. A szól belekapott, és kifeszítette a
vörös, a bíborszín ű félhomályban majdnem feketének tetsz ő, aranycsillagos, sarló-kalapácsos zászlót, hazájuk lobogóját. - Hurrá! - kiáltotta Jurkovszkij, s Dauge összecsapta tenyerét. Az ünnepélyes szertartás ezzel véget ért. Jermakov miután visszatért a terepjáróba, rögtön odaült a készülékhez, Jurkovszkij pedig levette sisakját, kinyújtózott, elkeseredetten ásított, s az ágyára zuhant. ődött. -Bikovnak Tehát, Johanics, mivel kínálsz meg? ekkor eszébe jutott: ma van- érdekl Johanics születésnapja. Még amikor az első irányjelzőt szerelték, Dauge célzott erre, s ünnepélyesen meghívta őket, hogy „megfelel ő ételek és italok elfogyasztásával s ill ő beszédekkel ünnepeljék meg ezt a nevezetes dátumot". Versben hívta meg őket: Az estélyen, mit én adok, kéretik megjelenni. Ne feledjék a divatot, s a fürdést. Elég is ennyi.* A versrészleteket Erdődi Gábor fordította
Bikov kedélyesen elmosolyodott, s megkérdezte: - És hol vannak az ígért ínyencfalatok? Dauge sürögni-forogni kezdett, keresgélt hátizsákjában - el őhúzott egy gondosan papírba csomagolt üveget, két doboz ringlit s egy vastag tábla, lett füstölt szalonnát. Mindezek a finomságok nem tartoztak az űrhajósok szokásos étrendjéhez. Dauge ügyeskedve, titokban hozta ezt magával. Bikov szalvétát terített az asztalra, a tálalószekrényb ől poharakat, villákat s polietliénzacskóból kenyeret húzott el ő. Jurkovszkij köhintett, jelent őségteljesen megállapította: „Ez remek!" - s közelebb húzódott a sebtében összeállított ünnepi asztalhoz. A páncélozott terepjáró kabinja egyszerre ünnepélyesebb lett. Szokatlanul meghitt légkör vette körül őket. Dauge kibontotta az üveget, a szalvéta közepére állította, s élvezettel dörzsölte kezét. Jurkovszkij fésülködött. Bikov gondolt egyet s szkafandere fölé nyakkend őt kötött, ezen az ünnepelt elcsodálkozott, s egyszerre jobb kedvre derült. Amíg a sokat ígér ő készülődés tartott, Jermakov sisakját le sem véve a készüléknél ült. Számításokat végzett, majd hívni kezdte a Hiuszt. Az éter azonban néma maradt. A hangszóró krákogott, sivított, recsegett. Mihail Antonovics nem válaszolt. Jermakov kikapcsolta a készüléket, fáradtan lehúzta sisakját, s gondosan felakasztotta a falra. Bikov csodálkozva vette észre, hogy a parancsnok arca elsötétült és megkeményedett. Jermakovot valami nagyon nyugtalanította. Most nyugtalan, amikor végigjárták ezt a nehéz és roppant fáradságos utat, s amikor nem maradt más hátra, mint hogy kiadja az utasítást Krutyíkovnak. s várják a Hiusz megérkezését a leszállótérre? Különös... Alekszej Petrovics alsó ajkát gyűrögette. - Barátaim, javaslom, hogy mindnyájan pihenjetek le... - Jermakov elhallgatott, s szemöldökét felhúzta, csodálkozva szemlélte barátait. - Mit találtak ki?
- Meghívom a tiszteletemre adott estétyre – kezdte csüggeteg hangon Dauge. A parancsnok arckifejezése meglepte. - Anatolij Boriszovics! Hiszen ma ünnep van... bizonyos értelemben, befejeztük... - Születésnapja van, Anatolij Boriszovics - jelentette ki vidáman Jurkovszkij, s az üveggel bajlódott. - Igyunk egy korty konyakot, s beszélgessünk egyet! Jermakov rápillantott, majd a zavart Johanicsra, a derék Bikovra (aki ő tenyerével meleg fény sietve gyűlt. eltakarta az ostobán felkötött nyakkend t). Szemében - Rendben - egyezett bele, s letette a térképet, mely a rádiókészülék mellett, az asztalon feküdt. Mindnyájan illedelmesen helyet foglaltak az abrosz körül. - Lesz pohárköszönt ő? - érdekl ődött Jermakov, miközben átvette Jurkovszkij kezéből a sárga poharat. - Feltétlenül - felelte a geológus, s ünnepélyesen belekezdett: - Ma kettős ünnep van! Ezen a napon jött a világra a nagy J. I. Dauge, és született az Urán Golkonda névre hallgató, apró leszállótér. Mindkettőjük előtt fényes jöv ő áll, s mindketten oly drágák szívünknek. Éljetek, viruljatok és szaporodjatok! Hurrá-á-á! A szabadban forró szél süvített, fekete homok kavargott a Fiú körül. Idegen, sötét éjszaka vette körül minden oldalról az élet és fény apró, kellemes szögletét. - Remek ringli - mondta Jurkovszkij, s gondosan villájára szúrta az étvágygerjesztő, apró tekercset. - Imádom a ringlit... Johanics megcsóválta a fejét, s ezekkel a szavakkal fordult Jermakovhoz. - Mellesleg a ringlivel volt egy meglep ő esetem. Pontosabban nem is a ringlivel, hanem... Képzeljétek el a Góbit, sivatag, néhány sátor, geológiai expedíció. Háromszáz kilométerre egyetlen lakhely sincs, csodás, vad vidék. S nekünk, fiatal gyakorló geológusoknak volt egy üveg konyakunk s egy doboz féltve őrzött ringlink. Vártuk a nagyszerű, ünnepélyes eseményt, hogy majd ahogy illik... – Dauge sokatmondón csettintett ujjával. - Nos,űkivártuk. Ahogy mostazis,összes eljött egyik társunkhat születésnapja. Összegy ltünk a sátrunknál, gyakornok, fiatal. Kinyitottuk a konyakot, felvágtuk a kenyeret, kezet mostunk. Megtálaltunk a teodolit tokján, s ha jól emlékszem, a többiek mohó tekintetétől követve hozzáláttam, hogy felnyissam a ringlit. Képzeljétek el, állandóan csak bárányhúst, sonkát ettünk... kívántunk valami pikánsat, alig tudtuk türtőztetni magunkat! S lám, alighogy kinyitottam... Dauge szünetet tartott. Bikov türelmetlenül köhintett, s megkérdezte: - Felnyitottad, na és? - Képzeljétek, nem is emlékszem, hogyan történt. Véletlenül társaim fölé pillantottam. Természetesen ők is mindnyájan a konzervdoboz fölé hajoltak, s látom: a szomszéd homokbucka oldalán tekerg őzve kúszik egy hatalmas, szürke féreg... Igazi óriáskígyó, Boa constrlctor... Ilyen óriási gyűrűkben csavarodott... - Hazudsz! - szakította félbe meggyőződéssel Jurkovszkij. - Várjon, Vlagyimir Szergejevics! - állította meg haragosan Bikov. Engedje, hogy végigmondja. - Nem hazudok, Vologya, olgoj-horhoj volt.
- Olgoj... micsoda? - kérdezte Bikov. - Olgoj-horhoj - Ismételte Dauge. - Ha jól tudom, az egyetlen szárazföldi élőlény, mely elektromossággal van felfegyverkezve. Jurkovszkij összevonta szemöldökét, próbált visszaemlékezni. - Olgoj-horhoj? Azt hiszem, el őször fél évszázada Iván Jefremov örökítette meg az egyik, Góbi sivatagról szóló elbeszélésében, így van? - Így - helyeselt Dauge. Majd kiderült, hogy ezalatt a tél évszázad alatt mi nem a harmadik, hanem a negyedik expedíció voltunk, mely találkozott vele. - S végül mi történt? - Bikov nem bírta ki, hogy közbe ne kérdezzen. Dauge sóhajtott. - Természetesen semmi különös. Felüvöltöttem, s talpra ugrottam. A ringli kiömlött a földre. A sátorba rohantunk fegyvereinkért, de mire visszatértünk... - Széttárta karját. - Semmi esélyünk nem volt. Az elektromos kígyó eltűnt. - Nyilván kaptál ezért a fiúktól - jegyezte meg Jurkovszkij, s közelebb húzódott a ringlihez. - A, dehogy! Az expedíció végéig másról sem folyt a szóbeszéd, csak az olgoj-horhojról. - Én még hozzá hasonlót sem láttam soha a sivatagban - tette hozzá Bikov. Dauge megmagyarázta, hogy az olgoj-horhoj bizonyára csak a mongol Góbi legforróbb és legeldugottabb vidékein él. - Van egy feltételezésem - mondta Jurkovszkij. - Megbocsássanak - szakította félbe őt Jermakov. Felállt, s bekapcsolta a rádiót. A helyiséget egyszerre füttyszó és recsegés töltötte be. A geológusok egymásra néztek. - Nincs összeköttetés? - kérdezte nyugtalanul Dauge. - Már második napja nincs - felelte halkan Bikov, s a parancsnokra sandított. Jermakov elfordította a készülék hangerőszabályozóját - a recsegés nyomban elcsitult. - Elindulunk a Hiuszhoz - az órájára pillantott – egy jó óra múlva. Ha természetesen nem történik változás... Az űrhajósok meghökkenve néztek egymásra. - Elnézést - komorodott el Jurkovszkij -, és a Füsttenger? - Hát nem megyünk el a Füst-tengerhez? – kérdezte csodálkozva Dauge. A parancsnok elhallgatott. - Aztán... hiszen megbeszéltük. Mihail Antonovics ide kell hogy vezérelje a Hiuszt. A leszállótér fogadásra kész... Mihail csak a maga parancsát várja... - Nincs összeköttetés... - mondta komoran Jermakov. - Nagy dolog! - Jurkovszkij vállat vont. - Ez el őfordult régebben is. Megvárjuk... -... s közben felkutatjuk a Füst-tengert - kapcsolódott bele Dauge. Erre mondják, hogy összekötjük a hasznost a kellemessel. Jermakov megcsóválta a fejét. - Nem, visszamegyünk a Hiuszhoz.
Szavai gyengéden csengtek, hangjában ismeretlen ízek érz ődtek, mintha a parancsnok kérlelte volna őket. - A kapcsolat még helyreállhat, de az is lehet, hogy nem áll helyre. Nem várhatunk. Azonnal vissza kell térnünk a Hiuszhoz. Négy napnál kevesebb vizünk maradt. Holnaptól csökkentem a víz adagolását. Jurkovszkij felpattant. - Elmenjünk? Amikor csak félmunkát végeztünk? Szánalomraméitó morzsákkal érjükdologgal be, kétbíztak lépésre a titkok és rejtélyek tárházánál? Felelősségteljes meg... Bikov rájött, hogy ez már nem tréfa. Nem el őször volt err ől szó, a geológusok régóta elkeseredetten kitartottak a Füst-tenger alapos felderítése mellett. Jermakov azonban vagy elhallgatta a választ, vagy annyira határozatlan feleleteket adott, hogy a geológusok, akik képtelenek voltak áthágni a tábori fegyelmet, fuldokoltak a dühtől. Igaz, Bikov nem számított rá, hogy éppen most kerül sor a dönt ő párbeszédre, amikor oly remek hangulatban jöttek össze, hogy kéthárom .kellemes órát eltöltsenek. Az est végképp elromlott... Nem maradt más hátra, mint hogy megbéküljenek az elutasítással, és hallgassanak... S hallatni hanguk, ha szükséges. És abban, hogy erre szükség lesz, biztos volt: elég volt rápillantania társai sápadt, beesett arcára. Mindegyik tele volt elszánással, s mindegyik biztos volt igazában... Jermakov félbeszakította Jurkovszkijt. - Elég kimerít őnek tartja a Golkonda geológiai környezetér ől beszerzett adatokat? - A távolabbi vidékeket is beleszámítva? - Jurkovszkij hunyorított. - Igen, a távolabbiakat is. - Az adatok viszonylag teljesek - kezdte óvatosan Dauge -, de... - Els ő megközelítésben befejeztük az Urán Golkonda környékén található ásványkincs mennyiségi és min őségi elemzését. - Jermakov most már hangosabb és határozottabb volt. - Bebizonyítottuk, hogy a Golkonda lehetőséget nyújt a kitermelésre. Alapos anyagot gyűjtöttünk a környék viszonyairól. radioaktív sugárzás erősségét.természeti Összeállítottuk a vidékBehatároltuk geológiai ésa topográfiai térképét. Ebben a körzetben geofizikát eszközökkel felderítettük a Vénusz mélyét... - Az adatok homályosak és nem eléggé teljesek - avatkozott a parancsnok szavaiba Jurkovszkij. - Most, amikor lehetőségünk van jóval pontosabb adatokat szerezni... - Nincs rá lehetőségünk! - vágta rá Jermakov. - Hogyhogy nincs? - Már megmondtam. Kész vagyok elismételni. Négy napra való vizünk maradt. Összeköttetés nincs. A Hiusz helyzete nem veszélytelen a mocsárban. A mi körülményeink közepette kalandorság lenne, ha felderítő utat indítanánk a Füst-tenger körzetébe. A terepjáró bármely komolyabb sérülése az egész expedíció kudarcát jelentené. Azonkívül... - Miféle kalandorságról lehet itt szó, amikor állami feladatot teljesítünk? - Jurkovszkij felpattant. - Felel ősségteljes dologgal bíztak meg bennünket, s mi csak félmunkát végzünk. Ez szégyen! Mikor jönnek még egyszer ide emberek!...
- Ha épségben visszatérünk, nemsokára eljönnek, ha itt maradunk, sohasem... Vagy húsz év múlva! Nincs szándékomban kockáztatni az expedíció eredményeit. - Kockázat! Megint csak kockázat! - tombolt Jurkovszkij. - Nem félek a kockázattól! Mondjon akármit, Anatolij Boriszovics, nem leszünk gyáva alakok! (Jermakov önkéntelenül összerezzent: ezek a saját szavai voltak.) Így nem teljesítjük az expedíció fő célját! -Váratlanul Ez nem igazavatkozott a vitába Bikov. felidézte beszélgetését az indulás el őtt Jermakovval, s rögtön megértette, mi oka volt a parancsnok óvatosságának. A geológusok, akik hozzászoktak, hogy Bikov általában nem avatkozik bele az e témában folyó vitába, csodálkozva meredtek rá. Csak Jermakov nem moccant. Bikov folytatta: - Az expedíció f ő célja nem ez. Rosszul emlékeznek a bizottság utasítására. A fő feladat a Hiusz kipróbálása. - Alekszej Petrovics, igaza van. A mi f ő feladatunk: bebizonyítani, hogy a Hiusz típusú rakéták alkalmasak a Vénusz meghódítására. Ezt kell bebizonyítani! Azonkívül le kell vinnünk a Földre az el őzetes felderítés adatait. Ezeket megszereztük. A leszállóhelyet felkészítettük. A legfontosabb, ami hátramaradt, hogy visszatérjünk. A pórul járt ünnepelt undorral rágta a ringlit, látszott, hogy megadta magát. Jurkovszkij keserűen felkiáltott: - Félbehagyni egy ilyen dolgot! - A még jobb a jó ellensége, Vlagyimir Szergejevics. Különben is, mi megtettük a magunkét... - Maga nem szakember! - vágta rá élesen Jurkovszkij. - A parancsnok én vagyok! - Jermakov arcán megfeszültek az izmok, s ingerültségét legyűrve folytatta: - Én felelek a vállalkozás sikeréért. Megtehettem volna, hogy egyszerűen kiadom az utasítást, de meghallgattam érveiket, és... úgy érzem, nem elég meggyőzőek. De hagyjuk ezt... Azonkívül, ha Mihail az elkövetkező órában kapcsolatba lép velünk, s idevezérli a Hiuszt, adok mégAz maguknak két-három napot... est kétségkívül el lett rontva. A geológusok fejük lecsüggesztve, egymás mellett ültek. Jermakov ismét a rádióval bajlódott. Múltak a percek. Az adó változatlanul csak harákolt. Összeköttetés nem volt. A elfeledett üveg magányosan állt a szalvéta közepén. „Kr-ra, kr-a, tlu-lu-u, fjiu..." - csipogott a készülék. A jelz őlámpák a falon lassan piros fényre váltottak. Csattogni kezdtek a sugárzásmérők. - Johanics, a Vénusz üdvözletét küldi - közölte faarccal Jurkovszkij. - Ó, Istenem, istenem!... - jegyezte meg kimondhatatlan szomorúsággal az ünnepelt, s halkan szitkozódni kezdett lettül. „Fjui-i-i-u-u" - hallatszott a hangszóróból. Te hallod a csörlőt sírni vasával? Nem hallod? Azért sose bánd... Az útnak a Köd Fial nekivágnak. Elmennek. Örökre talán? - kezdte halkan Jurkovszkij a közismert lírai ének dallamára.
- Ez valami új dolog! - élénkült fel Dauge. – Hogy van tovább? -Te is akarsz énekelni? - kérdezte Jurkovszkij kissé zavartan. - Persze! Gyerünk! Jurkovszkij megismételte, s Dauge rémiszt ő hangon belekapcsolódott az éneklésbe. Az útnak a Köd Fiai nekivágnak. Elmennek. Örökre talán? Ugye hallod az árva sirály zokogását ólmos habok árja felett? Árboc tünedez, nem látni vonását... Csak a szürke eső didereg. A hajnali vízen ítéletidőben Tajtékzik a hab meg a hó... De férfiak állnak erősen a ködben, s bár nyög, nekivág a hajó. Már lesnek a bősz viharok, sok erős szirt. Az ár odaránt, tör a fal. Veszett dörejével a hab s a halál int, s a korallnak a torka befal. De vár tüzes éj vagy a vízbe tekergő háló, a fehér lebegő vitorla, a szél meg a távoli erd ő… És csókol a lágy levegő. Négy óceánnak a partjai várnak. Idegen habos ár taraján az útnak a Köd Fiai nekivágnak. Elmennek örökre talán. - „Elmennek örökre talán..." - ismételte töprengve Dauge. - Remek, Vologya, nagyszerű... Töltöttek, s mindnyájan ittak egy kupicával. Jurkovszkij csüggedten kezére hajtotta szép, kissé őszülő fejét. Jermakov feszülten töprengett valamin, percenként gépiesen az órájára pillantott. Bikov egészen elszomorodott, hátradőlt székén, s lehunyta szemét. Emlékezetében felidézte a szívének oly kedves, de borzasztóan távoli képet - mélykék égbolt, könnyű, simogató, langyos szell ő, fehér felh őfoszlányok tükröződnek egy tócsa sötét, remegő felületén... A Föld... Jermakov hirtelen felállt. Teljesen nyugodtan, szemét le nem véve órája számlapjáról, jelentette ki: - Elnézést, kikapcsolom a világítást. Körül kell nézni. Segítsen, Alekszej Petrovics. Felkapaszkodott a parancsnoki toronyba. Jermakov eloltotta a lámpákat, a távolságmér őt dél felé irányította, s a lencsékhez tapadt. Bikov a második távolságmérőhöz hajolt. Szeme el őtt, a foszforeszkáló
vonalakkal keresztezett, ólomfekete körben egymás után két vérvörös csillag lobbant fel, közvetlenül a látóhatár feneketlen, fekete csíkja felett. - Kezdje meg a leolvasást - szólalt meg a füle mellett hirtelen rekedt hangon Jermakov. - Számoljon, Bikov! Mit késlekedik, az ördögbe! Bikov habozás nélkül, gépiesen és gyorsan bemérte a furcsa felvillanásokat. A vörös csillagok elhalványultak s kihunytak. Jermakov bekapcsolta a világítást a toronyban, s lázasan kapkodva leolvasta a ő dobjáról az értékeket. távolságmér - Mennyi magánál? - kérdezte sietve. - A magasság tíz fok, nyolc perc, az azimut tizenhárom fok, huszonhat perc... De ami... - Hallgasson, Alekszej Petrovics! - Jermakov feljegyezte noteszébe a számokat. - Hallgasson! Erről majd később! Bikov ujjával alsó ajkát gyűrögette. - Világítást! - kiáltott fel hirtelen Jurkovszkij. - Kapcsoljátok be a világítást! Daugénak ismét rohama van! A Golkonda utolsó szava A Fiú lassan haladt el őre. A képerny őn sűrű sziklarengeteg, a k őkáosz körvonalai siklottak tova. A Golkonda távoli visszfénye ott táncolt a hatalmas kövek fehér, repedezett vállán. Még ezen az úton is kétszer ilyen gyorsan hajthatott volna a Fiú vezetője, de valahányszor a terepjáró megrázkódott a soron következő gödörben, Jurkovszkij a sötét utasfülkében álmában hangosan felnyögött, s Bikov összeszorította a fogait, mintha az ő fekélyekkel borított teste lángolt volna kínok között. A hajtóm ű egyenletes zúgásán áttört a rádió fojtott recsegése: a parancsnok egy percre sem kapcsolta ki a készüléket. A lehajtható asztalnál ült, és papírlapokkal zizegett. A rázkódás bizonyára alaposan zavarta, de hallgatott. Mennyire hasonlított mindez aarra a képre, Bikov oly gyakran maga nem elé képzelt! Befejezték felderít ő utat,amit felépítették az űrrepülőteret, a Hiusz ünnepélyesen leereszkedik a szabaddá tett síkságra, nagyszerű, feledhetetlen a találkozás, kényelmes kajütök, a derék, bátor Mihail Antonovics, és végül - indulnak haza! S ehelyett: különös felvillanások dél felől, örült futás a feltúrt földön, s a parancsnok különös, hideg, izgatott arca. Bikov még sohasem látta ilyennek... Nos, érthető, kockázatos lett volna várni, amíg helyreáll az összeköttetés a Hiusszal, amikor járm űvük fedélzetén ott a nagybeteg Dauge, s a vízkészlet mindössze három-négy napra elegendő. Világos, miért döntött úgy Jermakov, hogy visszatér a Hiuszhoz. De miért siet ennyire? Miért tulajdonított a parancsnok ekkora jelentőséget a felvillanásoknak délen? Hiszen látnivaló - várta őket. Csak nem Mihail az? Csak nem... - Alekszej Petrovics, beszélnem kell magával - szolalt meg halkan Jermakov. Bikov hátra sem fordulva válaszolt, figyelmét teljesen lekötötte az út. - Hallgatom, Anatolij Boriszovtcs. Gödör. Rázkódás. Halkan nyögdécsel az alvó Jurkovszkij.
- Állítsa meg a járművet! - Értettem... Jermakov sisak nélkül ült a lehajtható asztalnál. Lágy, kék fény világította meg a térképet, a parancsnok ceruzával játszó, vékony, fehér ujjait. - Figyeljen Ide, Bikov! Nagyon fontos. Két fellobbanás délen, emlékszik? - -Igen. Meghatároztam a koordinátáikat, mert feltételeztem, hogy ezek jelzőrakéták... - A Hiusz?! - Ezt nem tudom, Nézze... A felderített terület térképe volt el őtte. Bikov megpillantotta rajta a majdnem szabályosan kör alakú, hatalmas mocsarat, az iszapkrátert s benne egy keresztet - a Hiusz leszállásának helyét. A Fiú útját a sivatagon és a sziklavonulaton keresztül a Golkonda-1 leszállótérig világosan kivehető, pontozott vonal jelölte. Élesen kit űnt a Golkonda fekete tintás foltja, melyet a Füst-tenger haloványszürke csíkja övezett. Jermakov ceruzája hegyével a mocsártól délkeletre es ő, apró, vörös körre mutatott. - Nos, ez az a pont. Látja, hogy a mocsártól távolabb van... Pontosan innen engedték fel a rakétákat, természetesen ha egyáltalán rakéták voltak. A bemérés pontossága - öt-hét kilométer. - Hogyan és miért szállt át ide a Hiusz? - Nem mondtam, hogy ez a Hiusz. De... - Mi? Jermakov összegörnyedt, s megsimogatta beteg lábát. - Nos, Bikov. Most a Hiusz leszállóhelyéhez megyünk. A mocsárhoz. A rakétákat egy másik expedíció is felbocsáthatta, akik tudták, hogy mi ebben a körzetben tartózkodunk. Lehetséges, hogy automatikus vezérlésű teherűrhajó. De az is lehet, hogy semmi nincs ott. Láthattunk légköri felvillanásokat is... Különös módon egybeesnek azonban a mi megbeszélt jelünkkel. - Pontosan húsz nulla nullakor? - kérdezte Bikov. - Húsz óra tizenkét perckor - pontosította hidegen Jermakov. - Mihail pedig, ha valami történik... pontosan húsz órakor kellett, hogy jelzést adjon? - Igen. Bikov világosan érezte, ahogy a rossz el őérzet fagyosan összeszorítja szívét. - Nagyon furcsa módon szakadt meg az összeköttetés - folytatta Jermakov, mint aki hangosan töpreng. - A hangszóró zúgni kezdett, és ez szinte teljesen elnyomta Krutyikov hangját. Az volt az érzésem, hogy izgatottan engem szólított! Túlságosan is izgatottan... Utána csönd lett. Immár harmadik napja hallgat. Bikov föléhez hajolt. Szeme, akár egy macskáé, egy pillanatra felcsillant a kabin félhomályában. - Így vagy úgy, egy térképet magának adok. Rejtse el és tartsa magánál. Mindig legyen magánál. A második nálam marad, ide teszem, az asztalba. Bármi történjen, irány a mocsár. Ne keressen új utat. Nincs
vesztegetni való időnk. Tartson mindig a Hiusz felé. És csak akkor, ha a Hiusz nem lesz az ingoványban... Bikov visszafojtotta lélegzetét. - Egyébként remélem a legjobbakat - fejezte be Jermakov olyan hangon, hogy Bikov megértette: a parancsnok egyáltalán nem reménykedik a jobbik esetben. Néhány másodpercig hallgattak. - Nos, ez -minden, amit mondani akartam Tartsa irányt a mocsár felé! Jermakov halkan köhintett, s amagának. rádiókészülék feléazfordult. A Fiú, a k őtörmeléket maga alá gyűrve, ismét nekilódult. Bikov már nem tör ődött Jurkovszkij nyögdécselésével. A sebességmérő mutatója elhagyta a harmincas számot. A terepjáró gyorsított. „A Hiusz - gondolta Bikov. - Mihail Antonovics... Csak nem történt valami baj? Csak nem pusztult el a űrrepülő?" Beesett, beteges, lázrózsáktól vörös arcát hátravetve horkol a szerencsétlen Dauge. Iszonyatos, felfoghatatlan betegség kínozza. Mi ez? Semmilyen gyógyszer nem segít. „Ugyanaz a láz, ami elpusztította a cseh űrhajó legénységét" - mondta Jurkovszkij. Homoki láz. De miért csak Johanics kapta el? Itt, a Fiúban mindnyájan egyforma körülmények között voltak. Igaz, ott a sziklák között, amikor az elt űnt Bogdant keresték, Dauge egyszer sisak nélkül mászott ki a járműből, s elég sokat nyelt a porból... De ha ez homoki láz, az a bizonyos, akkor Johanicsnak, a derék és becsületes Daugénak, nagyon sanyarú sora lesz. Jermakov mondta: „A kék égbolt bármely betegség esetében a legjobb orvos." De mi van, ha még sokáig, nagyon sokáig nem pillantják meg a kék eget?... Szegény Johanics! Bikov szeme begyulladt. Bal kezét lekapta a gombokról, s óvatosan megdörzsölte duzzadt szemhéját. - Fáj? - kérdezte váratlanul Jermakov. - Igen. Izgat... Jermakov óvatosan átült a szomszédos székre, s a sebességmérőre nézett. Óránként negyvenöt kilométer. Kevés. A terepjáró a köveket aprítva megrendült, lánctalpa megcsörrent. „Azmár ördögbe!" - nyögött fel hátul Jurkovszkij. A sebességmér ő mutatója a hetvenes számnál remegett... ...A Fiú nem volt messze a sziklavonulattól, amikor Bikov vörös foltokat és csíkokat figyelt meg előttük útjukon, melyek fölött nehéz, lilás gőz vibrált. A szokatlan tűzfolyam elállta a Fiú útját. Bikov megállította a terepjárót, s halkan hívta Jermakovot. Egy Ideig mindketten a kémlelőnyílás fölé hajoltak, s némán szemlélték a különös jelenséget. - Megpróbálunk átjutni? - kérdezte végül Bikov. Jermakov bizonytalanul csóválta a fejét. - Nem... nem érdemes. Jobb, ha megpróbáljuk megkerülni. - Mi lehet ez? - Fogalmam sincs... Menjünk közelebb a terepjáróval. A Fiú lassan kúszott még kétszáz métert s megállt. A fekete talajon élénkvörös fényben kacskaringós csíkok villództak. A távolban, a lilás ködfüggöny mögött tömör málnaszín folttá olvadtak egybe. Úgy t űnt, hogy izzó láva ömlik valahonnan, s beborítja a sivatagot. Bikov látta, ahogy lassan, emberi szem által szinte észrevétlenül közeledett a vörös
folt egy hatalmas, fekete hömpölyk őhöz. A k ő lábánál felemelkedett, megduzzadt, s felkúszott a sziklára... - Mozog - dünnyögte Jermakov. A szikla eltűnt a mozgó, vörös tömeg alatt. - Mi az ördög! - Menjünk ki és nézzük meg! - javasolta határozottan Jermakov. Gyorsan felállt, de akaratlanul is felnyögött, s visszazuhant az ülésre. Nem, nem tudok járni... Ébressze fel a geológusokat, Alekszej Petrovics. Egy kis id őbe telt, amíg el tudták hagyni a terepjárót. Valami elképeszt ő iszonyatot sugárzott a málnavörös massza. Még Jurkovszkij is elhallgatott, amikor Bikov óvatosan felajánlotta: - Odamehetünk, és manipulátorokkal Is megvizsgálhatjuk ezt a micsodát... - Megtehetjük - er ősítette meg bizonytalanul Dauge. - Szerintem ez nem láva... Jermakov lehajolt, s fintorogva a lábát tapogatta. - Legyenek óvatosak. A legkisebb veszély esetén térjenek vissza a terepjáróba. Elmenekülni mindig lesz idejük. Nagyon lassan mozog. A zsilipkamra ajtaja el őtt Bikov hátrapillantott Jermakov görnyedten ült az irányítópultnál, s nem vette le tekintetét a bíborvörös csíkról, amit a kémlelőnyíláson keresztül látott. Nem vette magára a különleges védőöltözetet, s Bikov a képerny ő rózsaszín fényében látta keményen ökölbe szoruló kezét... A remeg ő, kocsonyás tömeg oldalvást haladt el őre, s hatalmas félkörben ölelte körül a terepjárót. El őrenyújtott, hosszú csápjai mintha letapogatták volna a talajt. Csillogó, lilás köd emelkedett a mozgó vörös szőnyeg fölé. A fülhallgatóban a Golkonda távoli zúgása, egyenletes csikorgó zaj hallatszott: a bíborszín ű folyam köveket, hömpölykövek szilánkjait sodorta magával. - Meglepően hasonlít egy élőlényre - dünnyögte Dauge. - Ne beszélj ostobaságokat, Grigorij! - szólt rá Jurkovszkij. - Ez élőlény, nézz a csápjaira: keresik az utat a sziklák között... - Semmit nem keresnek... egy követ, s ígyBikov, szólt: „No, lesz,tudta ami lesz!" s a Dauge követ alehajolt, vörösesfelemelt kocsonyába hajította. aki nem ezt megakadályozni, minden izmát megfeszítve, készen állt bármilyen kellemetlenségre. Azonban semmi nem történt. A k ő ráesett a vörös felületre, felugrott, egy ideig gördült, majd feketedve megállt. Rózsaszín füstcsíkok emelkedtek a magasba körötte. Majd a k ő eltűnt, mintha felolvadt volna - a vörös kocsonya beszívta. - Normális h őmérsékletű - közölte Jurkovszkij, s a kézi h őmérőt nézegette -, ötvennégy egész háromtized. Ezekhez a helyekhez mérve nagyon is normális. Nem láva. Egészen közel léptek a vörös masszához. A lila ködfal egyenest a szemük el őtt emelkedett a magasba; még néhány lépés, s rálépnek a málnaszín szőnyegre. - Nem érdemes továbbmenni - mondta Bikov -, a dózismér ő majd megbolondul a sisakomban. - Igen-n-n - jegyezte meg elnyújtva Johanics. - A rádioaktivitás fokozódik. Micsoda sugárzást bocsát ki magából, Vologya...
- Látom-mordult vissza Jurkovszkij; leguggolt, s figyelmesen nézegetni kezdte a bíborszínű folyam szélét. Vastag, csillogó hártya borította a talajt, látszólag igen tömör s lukacsos volt, mint a szivacs. Lassan kúszott a földön, helyenként felpuffadt, köveket forgatott ki a homokból. - Tizenöt centiméter lehet a vastagsága - állapította meg Jurkovszkij, s figyelte, hogyan kúszik fel a hártya a hegyes kövekre. - Grisa, ez nem ődleges ingerekkel szemben. élőlény! Teljesen közömbös a küls - Csodabogár! - Dauge vállat vont. - A szivacs is teljesen közömbös a külső ingerekkel szemben... Nyilván mikrolények telepe. - Mikrolények... Ilyen er ősségű radioaktív sugárzás mellett ebben a körzetben? - Jurkovszkij hangosan töprengett. - Bár az élet képes bármely körülményhez alkalmazkodni. Annál is inkább, mert ez a micsoda maga is sugárzást bocsát ki... Ebben igazad van, Johanics. De hogyan bizonyítod be... Gyerünk, vegyünk bel őle mintát, majd otthon megvizsgáljuk. - Tehát úgy vélekedtek, hogy a Fiúval át lehet kelni ezen a vörös mezőn? - kérdezte Bikov. A geológusok elhallgattak, majd Dauge szólalt meg: - Sokkal inkább igen, mint nem. Legalábbis ez nem láva. - Akkor szálljunk be a terepjáróba. Jermakov vár bennünket. - Mindjárt, Alekszej. Csak mintát kell venni ebből a micsodából. A terepjáró száz méterre állt t őlük, s csillogott a vörös fényben. Feketéllett a nyitott vezet őnyílás. A málnaszín hártya körbefonta a járművet - távol a sötétben már látszottak lilás párával borított csíkjai. A hártya három oldalról kerítette be a Fiúi. Bikovot egyszerre elfogta a félelem. - Gyerünk, gyorsabban, barátaim! - mondta. - Valami nem tetszik nekem a természet eme kíváncsi jelenségének a viselkedésében. - Rögtön elrohanok egy konténerért, várjatok egy percet! - dünnyögte Dauge, s ingadozó léptekkel a Fiú felé futott. Bikov tekintetével követte, majd Jurkovszkijhoz fordult, s látta, amint az finn késével egy darabot lemetszeni a hártyából. - Nem kell,próbál Vlagyimir Szergejevics, minek? Majd manipulátorral veszünk belőle. Jurkovszkij, miközben a t őrrel mesterkedett, haragosan fújtatott. A kés könnyedén behatolt a rugalmas masszába, amely azonban tüstént össze is forrt mögötte. A geológus vadul tépte és hasogatta a remeg ő kocsonyás anyagot. Végül sikerült leválasztania egy vastag, vörös darabot. S űrűn dőlt bel őle a csillogó gáz. Jurkovszkij felállt, lábával továbbgörgette a levágott darabot - a vörös homokon fényesen felragyogott egy vörös kör. Mögöttük robaj hallatszott. Hátrapillantottak, s meglátták a Fiúról leesett Daugét. Ügyetlen pózban ült a földön. - Nézd csak! - jegyezte meg bosszúsan Jurkovszkij. Dauge gyorsan felemelkedett, s lehajolt, valamit keresett a lába alatt. Bikov észrevette, hogy a lángoló csápok már körbefonták a terepjárót, s vagy háromszáz méterre tőle gyűrűbe fonódtak. „A kör - hasított hirtelen az agyába. - A lángoló kör... Hol is hallottam ezt?"
Dauge már közeledett, szíjra f űzve húzta a földön maga után a konténert a radioaktív minták számára. Hóna alatt súlyos lemezt tartott. - A pokolba is! - kiáltott fel csodálkozva Jurkovszkij. Bikov a lába alá nézett, s észrevette, hogy a levágott darab csillagalakot vett fel, s hosszú csápokat bocsátott ki a vörös sz őnyeg felé. Hirtelen eszébe jutott: „A Vörös Kör! Óvakodj a Vörös Kört ől! A Tahmaszib-rejtély..." Ebben as majdnem pillanatban a talaj Bikov elveszítette egyensúlyát, elesett. Látta,megrezzent. hogyan zuhant kezéb ől mindent kiejtve a földre Dauge, s próbált négykézláb felemelkedni Jurkovszkij. A fekete égbolton vakító, kékesfehér villám lobbant. A második rengés a földre hajította Bikovot. Valami fülsiketítőn reccsent a lába alatt. Körös-körül mennydörgésszerű dübörgés. - Á-á-á! - kiáltott fel a borzalmas zajban Jurkovszkij, de hangját alig lehetett hallani. Bikov görcsösen kapaszkodott a talaj kiugró göröngyeibe, s látta, hogy a föld szétnyílt a Fiú mellett, s t űzoszlop tört fel bel őle. A lángoló délibábban látszott, hogy őrült sebességgel forogni kezdett a felágaskodó terepjáró lánctalpa, Johanics felállt, majd ismét arcra zuhant. Kibírhatatlan forróság fonta körül Bikovot, áthatolt ruhája szilikátszövetén. Majdnem eszméletét veszítette, feltápászkodott, nagy nehezen megtartotta egyensúlyát, tett néhány bizonytalan lépést előre, a ferdén álló jármű felé, majd ismét elzuhant - kicsúszott a talaj a lába alól. A dübörgés egy szempillantás alatt elcsitult. A szemét elborító verítéken keresztül Bikov látta, ahogy tompa vörös, hamuvörös szín önti el lassan a remeg ő repedések borította földet, s hogyan süpped bele az olvadó homokba a vörösre izzott terepjáró. - Á-á-á! - kiáltotta hátul Jurkovszkij. Fogait összeszorítva, a rátör ő gyöngeséget leküzdve, Bikov arra kényszerítette magát, hogy a panaszos kiáltás irányába kússzon. Megpillantotta Jurkovszkij feléje nyújtott kezét, mely olyan fekete volt, mintha megégett volna. S neki volt még ereje, hogy belekapaszkodjon, majd a földre nehezedve távolabb vonszolja a geológust a málnaszín ingoványtól. Később mégiscsak elveszítette eszméletét, de bizonyára nem hosszú időre, mert amikor magához tért, észrevette, hogy Jurkovszkij ott fekszik mellette, ügyetlenül maga alá húzza kezét, hogy a Fiú körül a felizzott föld még nem feketedett meg, s a terepjáró er ősen oldalt d őlve áll, mélyen belesüppedt a megolvadt talajba, m űanyag páncélja füstöl, szürkébe vált át, s gyorsan sötétedik. Az égbolton kihunylak a vakító, kékesfehér csíkok. Bikov fülében állandó, átható csörgést hallott, s csak nagy nehezen jött rá, hogy a sugárzásmérő hangja ez. „Tucatnyi, több száz röntgen" - villant agyába, s foszlott rögtön semmivé a gondolat. Felemelkedett, a mozdulatlan Jurkovszkij hóna alá nyúlt (tehetetlenül csüngött a kezén), s a Fiúhoz vonszolta, odább a rózsaszín párától borított, bugyborékoló hártyától. Úgy negyven lépést téve Bikov ráakadt Daugéra. Johanics a hátán feküdt, s begörbedt ujjaival véd őöltözetének szövetébe kapaszkodott a mellén. Bikov melléje fektette Jurkovszkijt, majd barátja fölé hajolt. Dauge eszméletét vesztette, szaporán, hörögve lélegzett.
Szkafanderének alsó része rongyokban lógott rajta. Alekszej reszket ő kézzel, sietve kicsavarta az oxigéncsapot, levette géppisztolyának szíját, derékmagasságban szorosan átfogta vele a mozdulatlan testet, hogy megakadályozza a forró, oxigénben szegény s radioaktív portól telített külső levegő behatolását a ruha mögé. Dauge felnyögött, s szipogva szívta magába az éltető gázt, Jurkovszkij magától feléledt. Magához tért, mozogni kezdett, gyors mozdulattal felemelkedett, s felült. Dauge tovább hörgött. - Fiú... Anatolij Boriszovics... - dünnyögte Jurkovszkij. - Gyorsabban... Bikov segített neki talpra állni, s kettesben, imbolygó léptekkel a kihűlő jármű tőlük száz méterre magasodó tömbjéhez vánszorogtak. Átkeltek egy széles, feketéll ő hasadékon, majd futásnak eredtek. Jurkovszkij elsőnek próbált bemászni a nyíláson, de visszazuhant. Bikov félretolta őt, és maga mászott be. A nyílás er ősen megolvadt, ovális alakot vett fel. A páncél még izzott, a forróság behatolt a különleges véd őöltözék alá, s t űrhetetlenül perzselte testét. Bikov a sötét keszonban hiába tapogatózott a kapcsoló után, amikor nem találta, felkapcsolta sisakján a lámpát. A zsilipkamra ajtaját nem sikerült kinyitni. - Anatolij Boriszovics! Jermakov elvtárs! - hívogatta kétségbeesetten, s hirtelen rádöbbent: mindhiába. A parancsnok meghalt. A robbanás okozta h őmérséklet túlságosan magas volt, minden megolvadt. A Fiú egy ideig fehéren Izzott, Jermakov pedig, amikor magára hagyták, sisak nélkül volt. Ott, a járm ű belsejében minden összeégett. Minden - a parancsnok is... Vége... - A nyílást, a nyílást, az ördögbe is, gyorsabban! - Jurkovszkij bemászott a zsilipkamrába, a belső ajtóhoz ugrott, s meglökte. Egész testével nekifeszült, s Bikov csatlakozott hozzá. Hiába! Jurkovszkij vadul verte öklével az acéllemezt. - Körbe kellene vágni... - hörögte Bikov. - Mivel, Petrovics? Gyerünk a vészkijárathoz, a vészkijárathoz!... Bikov kiugrott a szabadba. A másik, a tartalék kijárat, melyet ű tatjában sohasem használtak, a járm Amikor azonban megkerülte a terepjárót, megértette, hogy mindenvolt. elpusztult. A Fiú er őteljesen belesüppedt a magas hőmérséklettől megpuhult talajba, s beleolvadt. A nyílás lejjebb volt, mint a kemény, megolvadt kéreg, s lehetetlen volt odaférni hozzá. A Fiú halott, az él ők számára hozzáférhetetlen erődítménnyé vált. Jermakov el van vágva a külvilágtól, s halott. Halott! A parancsnok meghalt! Bikov fáradtan leereszkedett a forróságot árasztó, összetúrt földre, s kezét arcához emelte. Ujjal beleütköztek a sisak sima rostélyába... Johanicsot odavonszolták a Fiúhoz, s kényelmesebben leültették. Bikovnak jó néhány percébe került, amíg magához térítette Jurkovszkijt. A geológus egyre a halott járm ű körül körözött, se látott, se hallott, s semmire nem felelt. Bikov vállon ragadta, er őteljesen megrázta, erre társa magához tért, s engedelmesen követte. Dauge még mindig nem tért magához. Nem volt gyógyszer, kötszer. Nem volt mivel betakarni társuk összeégett lábát. A sisakot sem lehetett lehúzni róla, hogy megitassák vízzel - a robbanás után még túlságosan magas volt a h őmérséklet, több mint 80 fok. Jurkovszkij és Alekszej
Petrovics óvatosan lerakták Johanicsot, turkáltak hátizsákjaikban, rongyokkal csavarták be sebesült lábát. Próbálták mesterséges légzésben részesíteni, de maguk sem tudták, miért teszik, s ruhája rongyaival igyekeztek betakarni meztelen testét az éget ő szél elől. Bikov percenként megnézte kézi h őmérőjét, a hőmérséklet azonban csak lassan csökkent. - Meg fog halni - szólalt meg Jurkovszkij. - Másodfokú égési sérülései vannak. Rosszul áll a szénája... - Hallgass! - üvöltött rá dühbe gurulva Bikov. - Alekszej ! Kúszik - dünnyögte Jurkovszkij mintegy félálomban. Nézd, kúszik! - Micsoda? - Alekszej Petrovics körbepillantott, s rögtön megértette. A Fiú körül lassan, de észrevehet ően összezárult a vörös hártya köre. A bíborszínű massza minden oldalról közeledett, eljutott a szörnyű föld alatti robbanás centrumához, amely felgyújtotta a Fiút, s ahol most hatalmas, helyükből kifordított és megolvadt k őtömbök emelkedtek. A mély, fekete tölcsér felett füstfelhők törtek a magasba. - Ellep - folytatta Jurkovszkij. - összegyűr, széttapos... El kell menni. - Hová? - Bikov körbepillantott a látóhatáron: a málnaszín ű hártya mindenfelől közeledett. Jurkovszkij nagy nehezen felegyenesedett, Daugéhoz hajolt, s óvatosan hóna alá nyúlt. - Fogd, Alekszej! Bezárkózunk a Fiúba. Lehet, hogy ott ki tudjuk várni... Johanics panaszosan felnyögött, amikor átpréselték a szűk nyíláson. A zsilipkamrában még borzasztóan meleg volt, melegebb, mint kint. - Uramisten! - állapította meg kétségbeesetten Alekszej Petrovics, amikor a hőmérőre pillantott. - Kilencven fok! Leheveredett a felizzott padlóra, s Daugét magára húzta. Jurkovszkij sietve megpróbálta bezárni a nyílást. Ez azonban nem sikerült: mind a nyílás, mind a fedőlemez elveszítették eredeti alakjukat. Valahogy mégis rögzítette a nagydarab, forró műanyag lemezt, majd kinézett a résen. - Mindjárt felmászik a terepjáróra... Nem kerüli ki az akadályokat, felmászik rájuk... Majd meglátjuk. Ellépett a rést ől, s leült a sötétben. Alekszej Petrovics hallgatott, a kinti zajokat s Dauge hörgését figyelte, érezte, ahogy az elviselhetetlen forróság a hátát nyaldossa. Halálra vannak ítélve. A Fiú elpusztul, nincs élelmük, oxigénük, vizük... Johanics rosszul van, borzasztóan rosszul. Mit tehetnének érte? Legalább valamit, az sem baj, ha nem lesz hasznára, de legalább tegyenek valamit, ha más nem maradt hátra... A Fiú összerezzent, a résen áttörő vörös fény erősödött. Csikorgás, recsegés hallatszott - a vörös hártya felkúszott a megnyomorított terepjáróra. Félóra múlva a h őmérséklet hatvan fokra csökkent, Alekszej Petrovics óvatosan lehúzta Daugéről a sima sisakot, s félig nyitott ajkai közé öntött egy korty narancslevet. Johanics félrenyelt, kinyitotta szemét, tekintete tele volt szenvedéssel. Bikov megsimogatta barátja borostás arcát, s ismét visszatette a sisakot fejére. - Hol vagyunk? - A Fiúban, Johanics báratom... Megsebesültél.
- Úgy fáj... A lábam... Mi történt, miért van sötét? Miért nem haladunk? - Robbanás történt, Johanics - felelte Jurkovszkij, s elhallgatott, nem volt elég ereje, hogy végigmondja, amit akart. - Igen... robbanás... Emlékszem. A földhöz vágott és összeégetett... Vlagyimir, te érted, Mi ez?... A föld alatt felrobbant egy atommáglya... Emlékszel... vitatkoztunk rajta... Nemszaporán, volt szerencsénk... Éppen alattunk... Dauge szaggatottan lélegzett. .Alekszej Petrovics teljesen kinyitotta az oxigéncsapot. - Jó, jó... Még... - Dauge mélyeket és mohón lélegzett. - Hol van Jermakov? Miért hallgattok? Alekszej! Mi történt?... - Grisa, a Fiú elpusztult... - Jurkovszkij hallgatott egy darabig, majd lassan végigmondta: - Jermakov is meghalt... Dauge hangja elcsuklott, s a geológus ismét elveszítette eszméletét. A Fiú remegett... valami megcsikordult a páncélon, a rosszul zárt ajtó résein vörös fény vetődött be. Jurkovszkij hirtelen halkan megszólalt: - Griska, Griska, térj magadhoz! Elmegyünk innét... Karon viszünk magunkkal! Grisa! Dauge reszketve, félálomban hívogatta Mását, és sírt. Bikov tenyerébe fogta bajtársa súlyos, sisakos fejét, s magához szorította. Dauge elhallgatott. - Meghalt? - kérdezte idegen hangon Jurkovszkij. Bikov megcsikorgatta a fogait. - Nem. Dauge nem halt meg. Magunkkal visszük, világos? Amíg élünk... - Magunkkal visszük... Jurkovszkij a nyíláshoz lépett, rátámaszkodott, s alig hallhatóan mondta: - Hat év együtt... A Hold, a Mars pusztaságai... Váratlanul erőteljes, határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Köröskörül éjszaka volt, sötétség... Messze-messze, saját erejét ől reszketve, dübörgött az Urán Goikonda, s a látóhatár fölött füstös, t hajnalpír terjedt szét...
űzzel
átitatott
Százötvenezer lépés Hárman maradtak. Dauge nem tért magához. Bikov és Jurkovszkij nagy nehezen kicipelték a szabadba, s egy ideig mozdulatlanul álltak, képtelenek voltak elhagyni a szörnyű helyet. A föld változatlanul remegett. A vörös hártya eltűnt. Még láthatták a vörös sz őnyeg maradványait a föld alatti robbanás kivájta tölcsér felett, úgy húsz méterre a fiútól; a hártya mohón és sietve húzódott vissza a feneketlen résbe, s lassan kihunyt a Iila ragyogás. Sötétebb lett. Bikov már emelte volna a géppisztolyát, hogy búcsúzóul egy sorozatot engedjen el, de meggondolta magát, s visszaejtette. Mindössze egyetlen nyomjelz ővel teletöltött tár maradt hatvan lőszer -, előttük pedig vagy száz kilométer út a homoksivatagban,
szurdokban, mocsárban... Száz kilométer, százezer méter, százötvenezer lépés, s mindegyik valami ismeretlennel fenyeget. - Díszt űz! - követelte rekedten Jurkovszkij, és Bikov géppisztolyát felkapva rövid, fukar sorozatot engedett a magasba... A zsilipkamrában talált szelén-cérium szövetb ől valami hordágyszérű alkalmatosságot ügyeskedtek össze, s ráfektették Daugét. Tartós és jó anyag, még arra is jutott bel őle, hogy tet őtől talpig becsavarják vele Johanicsot. Az erős széllel szemben lépdeltek a vaksötétben, melyet csak ritkán világítottak át a hideg, kék felvillanások. Ezekben a pillanatokban Bikov maga el őtt látta Dauge himbálódzó sisakját a hordágyon, Jurkovszkij imbolygó, fekete hátát, a halott homoksivatagot, a világos fénycsíkokkal vegyesen, alacsonyan szálló, súlyos felhőket. A ragyogás lassan hunyt ki, s ismét sötétség köszöntött be, lábuk homokba süppedt, szél süvített a fülhallgatójukban... Nem beszélgettek egymással. Nehezen kaptak leveg őt, mert takarékoskodtak a folyékony oxigénnel, s a külső levegőt szívták be, ami oxigénszűrőn keresztül jutott hozzájuk. Ez a levegő forró volt, és alig volt oxigéntartalma, fojtogatta őket, görcsösen ásítottak t őle, s közben mohón tátogattak cserepes ajkukkal... Szomjúság! Mintha homokkal és porral lenne tele torkuk, nyelvük pedig nehéz, száraz, alig forgó kő. S itt, közvetlenül a szájuknál - elég ha csak kinyújtja ajkát - ott a hideg citromlé... savanykás, illatos... Csak egy kicsit le kell hozzá hajtani a fejüket... s kiszáradt ajkaik közé venni a hűvös ebonitcsövecskét... s egy jót szívni bel őle... Bikov már érzi, hogyan szorítják össze fogai a sima ebonitcsövet... Csak egy picit... Egy kortyot, csak egy kortyot... Csak megnedvesíteni a nyelvet... Nem szabad! Meg kell tenniük százötvenezer lépést. Még legalább százezer hátramaradt... és Grisa... Bikov ajkát nyalogatja. Arcától öt centiméterre ott a fekete, hűvös csövecske... Voltaképp mi szükségük erre? Arra, hogy menjenek és kínlódjanak... A magukét megtették. Messze mögöttük ott táncol a Golkonda fénye az irányjelz tornyokszállnak sima acélfalán. Hamarosan, hogy nagyon hamar, űőrrakéták le itt, s jókedv ű és vidámlehet, emberek kezdik meg az igazi ostromot. Erősek, egészségesek, és korlátlanul sok, friss, h űvös citromlét isznak majd. S a Golkonda megadja magát. Ennek már semmi köze a két elcsigázott árnyékhoz a szilikátöltözékben. Mi az, ami meggátolja, hogy a földre rogyjanak, hogy kedvükre teleigyák magukat a hűvös itallal, s elaludjanak a homokban? Ez így igaz... Jó lenne elheveredni, kinyújtani er őtlen lábukat, teleinni magukat s elaludni. Hadd emeljen föléjük homokdombot a fekete szél... Először azonban le kell venni nyakukból a géppisztolyt. Ugyan, pokolba vele! Mi szükség van rá itt, a halott homoksivatagban! Itt már régen minden kihalt: mindenki számára világos, hogy ebben a sivatagban a legjobb az lenne, ha lefeküdnének, teleinnák magukat - több mint fél liter van még a termoszban! - s megvárnák, amíg a homok betemeti őket. Igaz, ott vár még rájuk a mocsár, ahol fegyver nélkül nem boldogulnak. S ott ül a Hiuszban Mihail Antonovics. Várja őket, álmatlanság kínozza, órákon át ül a rádiónál. Nélkülük nem repül el, nem
repül el, amíg nem kap valamilyen hírt felőlük... lehet, hogy ő maga indul a keresésükre, megsértve ezzel minden utasítást. Hiszen nem tudja, nem tudja, hogy képtelenség Itt élni, ha nem áll rendelkezésedre óriási, óriási mennyiségű friss, hűvös víz tartalékban... Nem szabad lefeküdni! Grisát oda kell vinni. Mihail Antonovics vár. S Krajuhin is. Mahov is, az a hidegvér ű mérnök a Ciolkovszkíjról, az a lány Ashabadban... Minden ember, az egész kedves bolygó vár. Nagyon rossz lesz, ha Itt nincs leheverednek elalszanak... El lehet odáig jutni, el lehet jutni... „Bár kedvedreés - mégis kell!" mondogatta Johanics. ...Már több mint egy napja járják a süpped ős homoksivatagot, s a szél akkora erővel fúj, hogy csak nagy nehezen tudnak állva maradni... Az utóbbi napokban csak egyszer ettek. S inni is csak egyszer ittak. Jurkovszkij elzuhan, elejti Daugét. Bikov megpróbál segíteni neki. „A pokolba!" - hörgi rekedten a geológus. Hogyan juthatnának a „pokolba", ha képtelenek a rakétáig eljutni? Mindössze százezer lépés maradt, vagy egy kicsivel több... Bikov leül Jurkovszkij mellé, és vár. Várni azonban nem szabad! Az id ő - víz, a víz pedig - élet. Bikov lökdösi Jurkovszkijt. A geológus csak nyöszörög. - Menjünk, menjünk, Vlagyimir Szergejevics! Alig maradt már hátra. Jurkovszkij válaszul csak nyög, de nem mozdul. Ekkor Bikov föléje hajót, kitapogatja az oxigéncsapot, s néhány másodpercre kinyitja. Jurkovszkij mohón kapkodja a leveg őt, majd lassan, imbolyogva feláll. Alekszej Petrovics segít neki… Már negyedik napja úton vannak. Az els ő nap sivatag volt Jurkovszkij ekkor zuhant el el őször, s nem akart felállni. Bikov oxigént adott neki. A második nap... hm... a második nap? Igen, majdnem belezuhant egy futóhomokba vájt mélyedésbe, s Jurkovszkij csak nagy nehezen húzta ki. Még sokáig, vagy egy óráig pihentek ott, s citromlét ittak. Grisa is mintha könnyebben vette volna a leveg őt, bár nem tért magához... Jó kis nap volt... Na és, milyen volt a harmadik nap? Igen, amikor karjuk elzsibbadt, er őtlen, érzéketlen lett. Sem felemelni, sem megtartani nem tudták a hordágyat. Grisa háromszor, ötször olyan nehéznek nt, mint addig. Hurkot kötöttek, a nyakukba vették a a sebesültet taűhordágyon. Azután amíg aludtak,shomokd űnét fújt köréjük szél. S ma, amikor elkezdték a menetelést, megint csak befútta őket. Alig tudta kiásni Jurkovszkijt és Daugét... Úgy bizony, harmadik napja mennek! S naponta átlagban harmincezer lépést tesznek meg. Bikovnak van egy lépésszámlálója. Már százezret megtettek - s az egész távolság lehet vagy százötvenezer. Tehát még ötvenezer lépés maradt. Megnézték Dauge égési sebeit - bőre lehámlott, fekélyei véreznek... Bikov, ahogy t őle telik, bekötözi a lábát... Majd leveszi Jurkovszkijról a hátizsákot, abban vannak Dauge termoszai. Úgy t űnik, mintha Jurkovszkij titokban kétszer ivott volna belőle. Ötvenezer lépés... Bikov cipel mindent. Jurkovszkij ismét elzuhant - a kékes villódzás bizonytalan, remegő fényt áraszt sötét, elnyúló testére. - Állj fel! - Nem... - Állj fel, ha mondom! - Nem tudok!...
- Állj fel, különben megöllek! - üvölti hangját megfeszítve Bikov. - Hagyj itt engem és Grisát! - hörgi haragosan Jurkovszkij. - Menj egyedül. Végül mégis feláll. Bikov a fáradtságtól félig lehunyt szemhéjain át látja hosszú és esetlen árnyékát - az árnyék imbolyog és rángatózik. A szél irányt változtat - most a hátukba fúj, segít nekik a haladásban, de amikor elcsendesül, elviselhetetlenül nehéznekmozdulatlanul tűnik. Még jó,fekszik, hogy nincs fekete vihar...testük Jurkovszkij megint összerogy, ujjai a nagy szemű homokba túrnak. Észak felé lassan olvad el a hajnal. - Felállni! Az egyik pihenő alatt az elcsigázott és erejét vesztett Bikov elaludt, s meghagyta Jurkovszkijnak, hogy őrködjék. A negyedik napon nem többet mint tizenkétezer lépést tettek meg. Amíg Bikov aludt, Jurkovszkij levette magáról a kakaós és citromleves termoszokat, lehúzta válláról az oxigénes palackot, mindezt gondosan a félig üres zsákra rakta a hordágy mellé, majd a sisakot valahogy a fejére rakva, éjszaka elkúszott a homoksivatagba, hogy meghaljon. Bikov éppen id őben ébredt fel. Abban a pillanatban akadt a geológusra, amikor az, érezve, hogy nincs már ereje továbbkúszni, lefelé cibálta fejér ől a sisakot, ami azonban beleakadt valamibe. Bikov a vállára vette Jurkovszkijt - egyik őjük sem szólt egy szót sem -, s visszavitte a pihen őhelyre. Segített neki felerősíteni sisakját, visszailleszteni a ballonokat, majd így szólt: - Aludni akarok, szörnyen elfáradtam. Add a szavadat, hogy amíg alszom, nem szöksz el... Jurkovszkij hallgatott. - Rettentően szeretnék aludni, rettent ően... Miattad nem tudok elaludni, Vologya... Jurkovszkij makacsul hallgatott, s gy űlölködve szipogott bele a mikrofonba. - Engedd, hogy aludjak egyet, Vologya!... Ha felébredek, majd megbeszélünk mindent. Kérem, Vlagyimir Szergejevics... - Rendben - egyezett bele hirtelen Jurkovszkij. - Aludj csak, Alekszej, minden rendben. Bikov még akart mondani valami biztatót, de már nem volt hozzá ereje, álomba zuhant... Ismét bíborszínű felhők borítják be az eget. Vad szél fúj észak fel ől, segíti haladásukat. A felhők a Golkonda felől érkeztek, amíg Bikov aludt. A látóhatáron forgószelek kígyószer ű szalagjai imbolyognak - minden olyan, mint három héttel azel őtt, amikor a Fiú sebesen száguldott a széllel szemben az Urán Golkonda, a pusztulása felé. A Fiú most már halotti mozdulatlanságba dermedt, beleolvadt a megüvegesedett homokba, hatalmas és félelmetes páncéldarab, a Nagy Út bekormozódott emlékműve. Parancsnoka örök álomra hajtotta fejét, valahol a sziklák között lelte furcsa halálát Bogdan Szpicin... Az expedíció azonban még nem ért véget. Nem ért véget! Bikov valahányszor felébredt kínzó álmából, iszonyatos gy űlöletet érzett Jurkovszkij iránt. A geológus képtelen volt cipelni a hordágyat. Gyakran el-elzuhant, s elejtette Daugét, Még egyszer megkísérelt elmenekülni a homoksivatagba. Jurkovszkijt azonban nem hagyhatja el!
Vele együtt elvesznének a drága ismeretek, annak az embernek az ismeretei, aki tanulmányozta a Golkonda vidékét. Ez a vakmer ő fickó, költő és „szépfiú" el kell, hogy jusson a rakétáig, Ő majd átadja az embereknek a Golkondát, a mesés homok-síkságot, ahol a homok az aranynál, platinánál is értékesebb... Bikov nagy nehezen áll talpra. Kinyitja az oxigéncsapot: mohón nyeli a levegőt, s sietve tízig számol. Ennyire feltétlenül szüksége van, különben képtelen lépdelni, nemernyedt engedelmeskedik. Lassantovább letérdel, s köhécselve a vállára döntilába Dauge testét. Jurkovszkij ül a homokban - a szél néhány óra alatt apró töltést fújt köréje. -Tudod, Bikov, ez nem járja - jelentette ki rekedt, de nyugodt hangon. - Erre nem vagyok hajlandó... Bikov legszívesebben darabokra tépné, de nincs ereje, s ezért csak ijesztően rekedt s rozsdás hangon ennyit mond: - Elég a fecsegésből!... Felállni! - Hagyj itt minket. Miért kínzód magad? Te is elpusztulsz, és... - Nem a te dolgod! Felállni! El őre! Jurkovszkij habozik. - Mi az? Tán a h ősök babérkoszorújára áhítozol?... A mártíréra? Te, hólyag! Magam előtt foglak hajtani, amíg magam is össze nem esem! Ha pedig összeesem, te magad kúszol tovább! Megértetted?! Felállni! S Jurkovszkij feláll. Remek, nagyszer ű fickó! Igazi szovjet ember, még ha egy kicsit... Az ötödik kilométer után Bikov már többé nem gyűlöli, a tizedik után pedig mint testvérét szereti. Hallgat a csibész, se szó, se panasz nem hagyja el ajkát, pedig a haja hullik, b őre repedezik, s arca feketébb, mint a sivatag. Imbolyog... Kedves barátom, eljutunk, feltétlenül eljutunk oda! Nézd csak, már tíz kilométert végigtapodtunk. Előre! Előre!... Egy lépés, még egy, a harmadik... Jurkovszkij ezt dünnyögi: - Ide süss, Alekszej... Arra az esetre, ha mégsem jutnék el... Ami a Tahmaszib-rejtélyt, a Vörös Kört illeti... Azt hiszem... biztos vagyok benne... Ezek baktériumok. Baktériumtelep. De nem a mi baktériumaink. Másfajta élet... nem szerves. A sugárzásból léteznek. Elnyelik a radioaktív sugárzást, s ennek energiájából élnek... Hallod, Bikov? Igen-igen, hallja. „Baktériumok és sugárzás..." - Összegyűlnek a hely körül, ahol atomrobbanásra kerül majd sor folytatja Jurkovszkij. – Kört alkotnak... Vörös Kört... és várnak. A Fiú egy ilyen helyre került. S alatta végbement a robbanás. Földalatti nukleáris robbanás, Ezek a baktériumok érzik, hol történik majd robbanás, oda gyülekeznek és várnak... A bomlási anyagok igen aktívak... belaknak belőlük... Hallod? Majdnem biztos vagyok benne... Igen, Bikov hallja. A sziklavonulat mentén lépdel, s mindent hall. Végül is hol van a szurdok? Valahol itt kell lennie... Víz... - Mondd meg mindenkinek, hogy óvakodjanak a Vörös Körtől. Ahol a Vörös Kör, ott föld alatti robbanás lesz. Átadod? Hallod? - Igen, igen... átadom... Te magad adod majd át!... Egy lépés, még egy, a tizenötödik... A hatodik nap elérték a hasadékot. A bejáratát csak nehezen találták meg. Bikov Jurkovszkijt és Daugét a k őfalnál hagyta, és sokáig barangolt, amíg megtalálta az átjárót. A sötét nyílást ben őtték a szúrós cserjék, s félelmetesen tátogott a lángoló égbolt vörös fényében. Bikov
Jurkovszkij hoz fordult, Daugét a vállára vette, elindult a fal mentén, s közvetlen a szurdok bejáratánál a földre zuhant. Tudata ki-kihagyott, visszajött, majd ismét elt űnt, mint a szélrohamok, s a gomolygó sötétségen keresztül hallotta, ahogy Jurkovszkij a szavakat elnyelve rekedten kiáltozta: - Te galád! Még visszajövünk... Eljövünk ide! Megfizetsz a halottainkért, szenvedésünkért! Átkozott bolygó! A hasznunkra leszel, a földi emberek hasznára, életet fogsz adni... Acélba, betonba bilincselünk! Dolgozni fogszfényt, nekünk! - Elég volt - állította meg őt Bikov, s egy ráncos k őre támaszkodva felállt... Már képtelenek továbbmenni. Kúszni viszont még tudnak. Négykézláb kúszni s maguk után vonszolni Daugét. Ez jóval könnyebb, mint a hátukon cipelni. Jurkovszkij is kúszik... Bikov megáll, bekapcsolja lámpáját, és körülnéz, Jurkovszkij itt van. Mögöttük mozdulatlanul hever Johanics teste, széttárt könyökével a homokba túr, sisakja vakon mered rájuk. Hátizsákból font szíj köti őket egymáshoz. Figyelni kell ezt a szíjat, egyszer már kioldódott, s Bikov messzire előrekúszott. Vissza kellett térniük, és megkeresni Jurkovszkijt, aki tehetetlenül kerengett a szurdok közepén. Úgy látszik, elveszítette látását. Amikor azonban belekapaszkodik a szíjba, nem marad el... Íme, a Fiú nyomai, megfeketedett, összeráncosodott liánok, melyek kődarabokkal együtt szakadtak ki a sziklából. A szurdokot Ismét ben őtte a cserje, de át lehet jutni. Mindössze néhány ezer lépés maradt... Bikov leül, zsibbadt lábát maga alá húzza. A b őr teljesen lekopott térdéről, mégis valahogy nem érez fájdalmat. S nagyon jó, hogy nem érez. - Ott a mi mocsarunk, Vologya. Alig van már hátra. Gyerünk! - Gyerünk! - biztatja magát Jurkovszkij. - Nos, előre? - kérdi Bikov. - Előre! - hagyja rá a geológus. ...Az ingovány ragyogó ködében különös, fehéres szín ű növények hajladoztak. Sűrűtörzseik n ben őtték a mocsarat, s átcuppogott, kellett préselniük magukat vastag és síkos közt. Az ingovány csámcsogott, nedves, sáros ajkával beszívta őket. Az utolsó, dönt ő roham el őtt hosszabb pihenőt tartottak, s Bikov el ővette Dauge aranyat ér ő, féltve őrzött termoszát - utolsó reményük és támaszuk. A termoszban közel két liter narancsszörp van, s Jurkovszkij hangtalanul, némán felnevetett, amikor az érdes, fekete ballon megjelent a lámpa fényében. Bikov megengedte Jurkovszkijnak s magának is, hogy öt korty életet vegyenek magukhoz, s egy egész pohárral öntött Dauge szájába is. Majd felváltva aludtak három-három órát, s ittak még öt kortyot... A Daugét a vállán cipel ő Bikovot beszippantotta a mocsár, s Jurkovszkij cibálta ki őket. S ami a legmeglepőbb, rögtön megtalálták azt a helyet, ahol egy hónapja a Hiusz leszállt. A Hiusz azonban nem volt ott... A helyén - széles, hatvan méter átmér őjű, szilárd, aszfalt borította tisztás terült el. Középpontjából hosszú repedések futottak szerteszét, s áttörtek rajtuk a vastag, síkos, fehér törzsű növények vad indái...
Hiusz „versus Venus" Mihail Antonovics a világon azt szerette legjobban, ha altaji nyaralójának kertjében üldögélhetett, ahol egy nagy, sűrű lombú égerfa alatt kimondottan az ö számára állítottak fel egy kis asztalt, s könyvekkel körülbástyázva magát, dolgozhatott, kényelmesen, jóíz űen és módszeresen. Az űrhajózás egyes elméleti foglalkoztatták, s már régóta dédelgette magában, hogy ír egy kérdései kisebb terjedelm ű, az ezen a területen az utóbbi húsz évben elért legfontosabb eredményeket rendszerező könyvet. Képzettségét tekintve matematikus volt, a leningrádi egyetem műszaki-matematikai karát végezte, s kezdetben az Űrhajózási Intézetben dolgozott. Nagyon szerette munkáját, óriási élvezetet szerzett neki, tolla alól szinte mindig nagyon bonyolult, de többnyire elegáns, szép képletek kerültek ki, melyek tele voltak mély értelm ű gondolatokkal. Kiváló munkaerő volt, ritkán tévedett. Önmaga számára is váratlanul merült bele az akkortájt újdonságnak számító atommeghajtású, impulzív rakéták automatikus irányításának matematikai problémáiba. S ez megszabta további sorsát. A céltudatos Krajuhin bevonta őt széleskörű tevékenységébe, rávette, hogy végezze el az űrhajós-navigátoriskolát, s elsők között küldte próbarepülésre az aszteroid övezeten túlra. Ez úgy tizenöt éve lehetett. Mihail Antonovics megfordult a Holdon, a Marson, s őt még az aszteroidok övezetében is, kiváló navigátor lett bel őle, töméntelen kalandot élt át, olyasmit is látott, amit az Űrhajózási Intézet alkalmazott matematikával foglalkozó tudományos munkatársa álmában sem láthat. Mégis a világon legjobban az tetszett neki, ha terebélyes fája árnyékában ülhetett, s zizeg ő borítójú, vastag könyvekben lapozgathatott, a matematikai titkosírás elegáns jeleivel róhatott tele fehér papírlapokat, s közben önkéntelenül hallgathatta feje fölött a lomb zúgását, amikor a vakító nap mozdulatlanul lebeg a tiszta kék égbolton. Gyengéd, szell ő között fújdogál, az üveg asztal alatt, egy vödörben, mesterségesmeleg jég darabjai hűl egy ásványvíz, a ribizkebokrok között felesége és lánya bef őznivalót szed, a fia pedig - igazi istencsapása a kölyök - természetesen egy hangyaboly mellett telepedett le, s hangos gügyögéssel fejezi ki meglep ődését... Az égbolt tiszta, felhőtlen kék, s egy szivárványos szárnyú szitaköt ő mászik a kék csésze peremén... Csudálatosán jó így élni. Mihail Antonovics, miután elbúcsúzott társaitól, még sokáig álldogált a zsilipkamrában, könyökével a nyitott ajtó keretére támaszkodott, s nézte, hogyan t űnnek el a gomolygó ködben a Fiú hátsó jelz őlámpái, miközben a járm ű belemerült az Ingovány dzsungelébe. A tények eltűntek, s tüstént sötétebb lett - a Hiusz navigátora magára maradt. Elmúlt egy nap, s a mocsár felett tompa, nappali fény gyúlt ki. A félhomály rózsaszínbe öltözött. A mocsár viszont változatlanul eregette gőzeit. A tapadós, érezhet ően sűrű köd puha, nesztelen hullámokban emelkedett az iszapgejzír fortyogó felülete fölé, nehéz függönyként lebegett az űrrakéta fölött, s űrű gomolyagokkal vonta be a gigászi
növények fehéres törzsét, a halovány szín ű gombákat, a fázósan reszkető harmatfüveket s még valamilyen színtelen, különösen torz és összetört növényeket. A vöröses félhomályban törzseik hol el őtűntek, hol eltűntek, s mintegy álomnak látszott, ahogy egyre csak úsznak és úsznak, de sehogy sem tudnak elúszni és elt űnni. Néha meleg es ő szemerkélt, a sötétség s űrűbb lett, s a forró források acsarkodó bugyborékolását elnyomta a lehulló esőcseppek egyhangú susogása. űrhajót, kicserélt néhány, leszállás Mihail Antonovics végigjárta közben megsérült m űszert, ellen az őrizte a rádió m űködését, s gondosan kitakarította társai kajütjeit. Dauge párnája alól kihullott egy csomag kékesfehér lap vörös szegéllyel - írógéppel Irt levelek voltak, Mária Szergejevna levelei. Mihail Antonovics gondosan összerakta őket, s elrejtette a kis szekrényben. Jurkovszkij kajütjében vastag, fekete bőrkötésű füzet hevert. Mihail Antonovics megismerte - Vologya immár jó néhány éve ide írogatta verseit. A telefirkált oldalakat fregattok rajzai s büszke férfiak profilból készült, kivétel nélkül görbe orrú arcképei díszítették. Az utolsó vers Így kezdődött: Ó, kedvesem! Megszürkült őszöm útitársa! Te nem feledsz? Te emlékszel? Te vársz? S noha mind a négy strófa (ugyanebben a szellemben) vastagon át volt húzva, s a szerz ő határozott megjegyzéseit ől tarkállott (a kommentárok között a legkorrektebb kifejezés az volt, hogy „ócskaság, nyálas vacak"), Mihail Antonovics sóhajtott, leült az ágy szélére, végigszaladt néhány soron, s kezeslábasa zsebébe dugta a füzetet - jó lesz alvás előtti olvasmánynak. Jurkovszkij sohasem csinált titkot belőle, hogy verseket ír, főként nem közeli barátai el őtt. Az els ő nap az összeköttetés rossz volt, a készülék hallgatott, s Mihail Antonovics hiába üldögélt órákon át a mikrofon el őtt, hiába csavargatta az állomásbeállítót, s dünnyögte reménykedve: - Fiú, Fiú... Itt a Hiusz! Válaszoljatok! Miért nem válaszoltok? Fiú, Fiú, itt a A Hiusz! Hallgatlak titeket... Fiú nem felelt, az éter viszont egyszer titokzatos jeleket sodort a Hiuszhoz: három pont, vonás, pont, három pont, vonás, pont... A meglepődött navigátor hasztalan próbált kapcsolatba lépni az ismeretlen balesetet szenvedettel, s csak néhány nappal kés őbb Jermakov magyarázta meg neki, hogy a h ősi halált halt Bondepadhaj űrhajójának az irányjelzése volt ez. Amikor zizegés, süvítés és recsegés közepette az éterben felcsendült Jermakov nyugodt és kimért hangja, Mihail Antonovics ujjongott, akár egy kisgyerek. Ett ől a pillanattól kezdve a kapcsolat helyreállt. A parancsnok közölte, hogy minden rendben. A célt elérték. A Golkonda összes pokoli eszközével ellenáll, a kutatások mégis sikeresen folynak. A geológusok egész nap dolgoznak, sok anyagot gyűjtöttek, Szpicin és Bikov a segítségükre van. - Úgy-úgy - mondta Mihail Antonovics, s vidáman bólogatott. Üdvözlöm őket, Anatolij Boriszovics, adja át nekik üdvözletemet!
A Fiú legénységét most annyira leköti a kutatómunka, hogy többnyire Jermakov fog beszélni Mihail Antonoviccsal. Kissé megsérült a lába - ezért nem vehet részt a szabadban zajló munkákban. - Ajajaj! - nyugtalankodott Mihail Antonovics. - Hogyan történhetett ez? Hogy lehet ilyen vigyázatlan! Néha Alekszej Petrovics beszélgetett a navigátorral. Szavai szerint Bogdan képtelen volt ügyeleteit a Hiusz jelentkezéséhez igazítani. Micsoda Mihail Antonovics kesergett, kérte, hogyis adják át neki különbalszerencse! üdvözletét, nagyon kedvelte Bogdant, a többieknél jobban. Régi barátok! Tizenöt esztendő - nem tréfadolog! Az éter azonban gyakran hallgatott, csak elektromos kisülések recsegtek a nyugtalan légkörben. A bánat és a magány nyomasztotta Krutyikovot. Nagyon rossz, ha nincs kivel beszélgetni, nevetgélni, vitatkozni. Még ebédelni is unalmas egymagadban - valahogy nem megy le a falat a torkodon. Mihail Antonovics megpróbált dolgozni, de egy sort sem tudott papírra vetni. Olvasni próbált. Kezdetben vonzotta ez, a Hiusz könyvtárában sok jó könyv volt, s Mihail Antonovics az utóbb időben ritkán olvasott szépirodalmat - a munka lefoglalta minden percét, még szabadidejét is. Ez a lelkesedése azonban nem tartott sokáig: zavarták állandóan a társai és család körül forgó gondolatai... Az unalom kihajtotta az űrhajóból. Egyszer, amikor megsértette a parancsnok szigorú parancsát, aki megtiltotta, hogy különösebb indok nélkül elhagyja az űrhajót, fogta a géppisztolyát, s kilépett a bejárati nyíláson a gomolygó ködbe. Több mint egy óráig bolyongott zsurlók dzsungelében, az ingovány minden nyögésére rémülten körbepillantott, szedett a gy űjtőkonténerbe néhány érdekes példányt a helyi növényvilágból - fehéres vízinövények maradványait, fiatal gombák kerek, foszforeszkáló sapkáit, s egy különleges dobozba próbát vett az undorító iszapból. Majd amikor az ingoványba süppedve s a gigászi növények törékeny, síkos száraiba kapaszkodva megpróbált kiszabadulni, mindezt elveszítette. Miközben kimászott, a géppisztolyát is ott hagyta! A vöröses ködben sokáig kereste fegyvertelenül az őt. Ezután s elvesztett megfogadta, hogy nemküszöbér hagyja el biztonságosűrrepül menedékhelyét, beérte azzal, amittöbbé a Hiusz ől láthatott és hallhatott. S az igazat megvallva, így sem sz űkölködött új élményekben... Egyszer egy hatalmas lény, bőre tompán csillogott, rekedtes hangon nagyokat fújtatva kikúszott az ingoványból, rút, hályogos szemével a dermedten álló navigátorra meredt. Mihail Antonovics magához térve fegyvere után nyúlt, a különös vendég azonban már elt űnt, elveszett a ködben. Hatalmas, lilás csigák kúsztak az űrhajó felületén, mélyeket sóhajtoztak, nehézkesen lezuhantak, s beásták magukat az iszapba. A vöröses félhomályban néha széles árnyékok lebegtek a feje felett. Egy húsevő növény darabokra szaggatott egy kétségbeesetten verg ődő, gigászi hernyót; a homályban valami rekedt, megfeszített hangon kiabált; a ködben egymásba kapaszkodó, sz őrös gomolyagok sora úszott el - rebegő, tapadó fonalak hajladoztak, az óriási láncnak se vége, se hossza nem volt. Mihail Antonovics bezárta a bejárati nyílást, és aludni tért, nem tudta kivárni a szörnyeteg végét. Egyszer, amikor a műszertábla előtt szendergett, az űrhajó könnyedén megingott.
Felébredt, és kimászott a nyíláson, hogy körülnézzen. Az űrhajó mellett széles, ovális gödrök sötétlettek: a zavaros iszap gyorsan megtöltötte őket, nyilván egy szörnyeteg haladt el mellettük, meglökte az űrhajót, ezeket a nyomokat hagyta maga után, és széles csapást vágott a növények dzsungelében. Miután a zsilipkamrába bevezette a rádiókészülék jelz őrendszerét, nehogy elszalassza társai jelentkezését, Mihail Antonovics órákig ődött és üldögélt ott, A ujját géppisztoly ravaszán tartva,fehéres szemlélhínár hallgatózott. Hiuszakörül az aszfaltos teret gyorsan n őtte be. A első napokban Mihail Antonovics figyelte, hogyan szorul összébb a bozót gy űrűje. Később, miel őtt elkezdte megfigyelését, minden alkalommal ablakot kellett vágnia a Hiusz testét beburkoló növényi falba. Az ingoványba mélyen belemerült űrhajót a bolygó különös és szörny ű világa vette körül, mely csupán tévedésb ől viselte a szerelem és szépség istennőjének nevét. A széndioxidból, ózonból és forró ködből álló légkör, a mérges nehézvíz, mely nagy mennyiségben tartalmazott deutériumot és tritionvizet, a nedves forróság, mely a száz Celsius-fokot is elérte; a flóra és fauna, melynek már a látványa is kizárta, hogy élelemként fel lehet használni... - Jó, hogy a ti Golkondátok nem hasonlít erre az ingoványra mondta Mihail Antonovics Jermakovnak. Jermakov válaszul csupán köhintett. A vénuszi nap forró félhomályában vakítóan felvillanó, távoli tüzecskék bolyongtak, mélyeket sóhajtott a mocsár, síkos, csillogó spóraesőt lövellve, nagy dörrenéssel robbant szét a mesébe ill ő, hatalmas gombák szára. Lehet, hogy nem is spórák voltak, Mihail Antonovics azonban a saját szemével látta, ahogy ezek a rugalmas, öklömnyi nagyságú, lila gömbök a mocsárba zuhanva fehér csápokat eresztettek ki magukból. A szél fényesen csillogó ködöt sodort magával halott-kéken gomolygó fellegei ránehezedtek a bozótra. Egyszer zivatar tört ki. A ködöt rebeg ő, zöldes felvillanások töltötték meg, a mennydörgések egybefüggő dübörgéssé olvadtak, a lekókadt növényszárak között gömbhullámok tüzet kékes golyóbisai ugrándoztak, forróság áradt, s hirtelen izzóokádó, vihar támadt. A Hiusz himbálódzni kezdett. Mihail Antonovics a nyilas keretébe fogódzkodva, meglepődve tapasztalta, hogy a h őmérő mutatója sebesen emelkedni kezdett, s már a kétszáz fokon is túl lendült. Az iszaphullám nekivágódott az űrhajó oldalának, s a navigátor elrepült a nyílástól. A sűrű latyakban forgolódva sokáig nem tudott felállni, lába megmegcsúszott az iszapban, s amikor végre feltápászkodott, nem volt hozzá elég ereje, hogy bezárja a nyílást. A harmadik vagy negyedik próbálkozás után a nehéz fed őlemez a szél nyomására leverte őt lábáról, s elveszítette eszméletét. Félóra, az is lehet, hogy egy óra múlva tért magához. A hurrikán lecsöndesült, a zsilipkamra tele volt iszappal, a Hiusz körül kupacban állt a rothadt vízinövény. Másnap Jermakov közölte vele Dauge betegségét. Az újság meglepte a navigátort. Úgy érezte, hogy ez az els ő csapás valami rossznak az előjele. Eljött a kudarcok időszaka. A Vénusz hadba szállt a bátor földi emberekkel. Mihail Antonovics néhány órát feküdt ágyában, s
bámulta a m űanyag szivacsborítású, sárga mennyezetet. Eszébe jutottak Tahmaszib önkívületben mondott, különös szavai. A navigátort a hideg rázta. A lázmérő 39 fokot mutatott, annyit, mint a beteg Daugénak. Krutyikov lerázta a h őmérőt, felült ágyán, s végképp megzavarodva forgatta fogai között üres pipájának szopókáját. Mi lehet ez? Lehet, hogy a betegség már itt van benne, megbújt, s vár... társai üres, kihalt űrhajóhoz térnek vissza, s még csak be sem juthatnak a rakétába. Biztos, amiszörnyeteg biztos, nyitva kell tartani a bejárati nyílást. Igen,aligha de mitudod lesz, ha valami bekúszik a zsilipkamrába - hiszen onnan kikergetni... Mihail Antonovics sóhajtozva szívta üres pipáját. Azután magánya óta el őször bement a fegyvertár helyiségébe, s megvizsgálta a jelzőrakétákat. Két félméteres acélszivar, melyet vastag zsírréteg borított, s melléjük a startszerkezet - nehéz, háromlábú állvány egy rúddal. A rakétát a rúdra kell illeszteni, be kell kapcsolni a kis m űszert a stabilizátor mellett, s a rakéta indulásra kész... Itt van a távirányításos indító-szerkezet... Mindezt nem lesz nehéz megtenni. A navigátor megpróbálta felemelni a rakétát, erőt gyűjtött - igen, nem különösebben nehéz, egyedül is elbírja... Ha er ős rohamok törnek rá, s az els ő után élve marad, fel kell engedni a rakétát. A Hiusz ideje szerint húsz óra nulla nullakor, így egyeztek meg Jermakovval. Azután pedig lesz, ami lesz - kinyitja a külső bejárati nyílást, és vár. Mihail Antonovics felállította a háromlábú állványt, majd alaposan megizzadva ráhelyezte a rakétákat, s elgyönyörködött munkájában. Egyszerre könnyebb lett a lelke. Elmúlt a hosszú vénuszi nap, beköszöntött az éjszaka. A mocsár fölött ismét ködös sötétség terpeszkedett. A Fiú bizonyára már a vége felé jár útjának. Felállítják a jelz őállomásokat az új leszállótéren, begyűjtik az utolsó mintákat. Mihail Antonovics nemsokára a levegőbe emeli a Hiuszt, az irányjelz ők adta irányba repül, s nemsokára találkoznak! Azután visszarepülnek a Ciolkovszkijhoz, s megint találkozás! Onnan pedig a Földre - s ismét találkozások, a legörömtelibbek! Mihail Antonovics felidézi legels ő visszatérését a világűrből. Virágok, zene, tömeg s közöttük Zója. Egészen fiatal még, Krajuhin intézetének vezető laboránsa. „Vezet ő laboráns" - tréfálódzott rajta Mihail Antonovics, s állandóan ezzel nyaggatta: „Ha te vezet ő laboráns vagy, milyenek lehetnek a vezetettek?" Szép, de szép évek voltak - a nukleáris impulzívrakéták felvirágzásának aranykora, a kor, mely olyan nagyszer ű emberkét dobott a felszínre, mint Krajuhin, Privalov, Szokolovszkij... A kor, amikor az öreg Schreiber Novoszibirszkben kifejlesztette az „abszolút tükör" elméletét - ezt a csodálatos találmányt. Istenem, hogyan fogadták ötletét! „Örült öreg! Sötét alkimista! Idealista! Fantaszta!" Félrevonulva sugdolóztak: „Hi-hi! Abszolút tükör - ez olyan, mint a falra hányt borsó?" „Ostobák, sokkal rosszabb!" - mondta nekik akkor a megdühödött Krajuhin. Iszonyatos harc volt. Krajuhint majdnem leváltották erőszakosságáért. S végeredményként megszületett az „abszolút tükör". "Hiusz versus Venus!" (Mihail Antonovics kimerítette latintudása kétharmadát, és vidáman dörzsölte a kezét.) Egyel őre minden jól megy! Pfuj, nehogy elkiabáljam!
A Fiú távozása utáni tizenkilencedik nap Mihail Antonovics rosszul lett. Ismeretlen hangra ébredt, felpattant ágyáról, sokáig fürkészte a kajüt félhomályát, míg végre rádöbbent, a saját hangja volt az. A feje iszonyatosan nehéz volt, ujjának hegyét ezer és ezer t ű szurkálta. Ismét le akart feküdni, rövid id őre elszundított, majd amikor felébredt, a lázmérőt kereste. Megmérte hőmérsékletét. Normális volt. - „Fel, dolgozó nép..." - énekelte hamisan, s egyszerre ráébredt, hogy reggelente mindig akkor éneklijutott, ezt a hogy dalt, ha van,során hogy ezt becsapja felesége éberségét, s eszébe az rosszul expedíciók a dalt még sohasem énekelte. Mi lehet rosszabb ennél, teljes magányban, üres űrhajóban megbetegedni? Arra kényszerítette magát, hogy felkeljen, a folyosó acélfogódzkodóiba kapaszkodva felment a parancsnoki fülkébe, s leült a rádiókészülék mellé. A Fiú nem válaszolt. - Ki kell szell őztetni a fejem - jegyezte meg hangosan Mihail Antonovics. - Beteg vagyok, ki kell szellőztetni a fejem. Bizonytalan léptekkel végigment a folyosón, s megállt a kajüt el őtt, ahol a szkafandereket tárolták. Körülnézett: a kerek, tompa fény ű lámpaburák lágy világosságot árasztottak, a nehézfém falakon még ittott barna foltok sötétlettek, a rozsdaszín ű penész nyomai, mely három hete hatolt be az űrhajóba. Mihail Antonovics egyszerre szinte fizikailag érzékelte a nyomasztó csendet, mely az üres folyosókon és a kihalt kajütökben megbújt - várakozás, a magány csöndjét. - Kifelé, kifelé! Hadd szell őztessem ki a fejem! - dünnyögte a navigátor, miközben szkafanderét magára húzta. Nagy nehezen jutott fel a fels ő zsilipkamráig. A sisak szokatlan súllyal nyomta a vállát, keze csak nagy er őfeszítéssel nyitotta ki a bejárati ajtót. A nyílás kitárult, s Mihail Antonovics inkább rázuhant, mintsem rákönyökölt a széles rés peremére. Nem volt köd. A feje felett áthatolhatatlan sötétség terpeszkedett, körös-körül pedig, ameddig ellátott, gyönge fényben úszó síkság terült el. Széthajtotta a hajót körbefonó moszatok ragadós szárait, haragosan szaggatta őket - zavarták a látásban. Sötétség, kihalt pusztaság... - Pusztaság - suttogta a navigátor. Hirtelen bíborszínű fényt pillantott meg a látóhatáron. Közeledett, gyarapodott, felfalta a fekete sötétséget. Mihail Antonovics felkiáltott, közvetlen az orra el őtt homoksivatagot ismert fel. A szélt ől bekerített síkság közepén gigászi légtölcsér állt - abszolút mozdulatlanul, s fenyegetőn kavargott. Ott ágaskodott a tornádó a hátrahökken ő navigátor el őtt, majd megingott, rebegni kezdett, s egy szempillantás alatt elt űnt. Csak messze, a bíborszínbe váltott hegyek hátán túl gyúlt fel, majd hunyt ki egy fényfolt. ...A mocsár felett ismét bíborszín fény ragyogott. Mihail Antonovics hátrált. A világító ködben most egy hatalmas szikla körvonalai törtek az ég felé, csúcsa vakítón, fehéren csillogott. „Hó lenne? Száz fok melegben?" A szikla lábánál vöröses, szokatlan lapos koronájú fák álltak mozdulatlanul - sok, nagyon sok fa, egész erd ő... A hegyek oldalát is beborították.. Csodaszép volt...
A navigátor hunyorított, majd lassan ismét kinyitotta szemét. Sötétség. Pusztaság. „Délibáb? - gondolta. - Délibáb, vagy hallucinálok..." Mihail Antonovics nem emlékezett rá, hogyan ereszkedett vissza a lakóhelyiségekhez. A feje világosabb lett. „Délibáb vagy hallucináció?" Fogta a filmfelvev őt, és felemelkedett a fels ő zsilipkamrába. A különös látvány ismét ott rebegett a nyílás el őtt, s ő néhány tucatnyi méter filmszalagot rá, lefotózta. A filmet pazarolva habozás nélkül el őhívta. A szuperérzékeny filmszalagon világosan kirajzolódtak a fák koronái, a szikla... Igen, eszébe jutott: a földi délibábokat is filmre lehet venni. Tehát nem csak undorító mocsarak és fekete sivatagok vannak ezen a bolygón. Mihail Antonovics visszaereszkedett székébe, s sokáig ült, mereven maga elé meredve. Átható csöngetést ől rezzent össze: a barátai! A rádió-adóvevőhöz rohant. Jermakov kimért hangja, mint mindig, jókedvre derítette. Jobb, ha hallgat ezekről a nyugtalanságairól. A délibáb legyen délibáb, ma azonban ébredés után gyengének érezte magát. Ki tudja, milyen is ez a betegség... Talán mégiscsak figyelmeztesse Jermakovot, kérje tanácsát? Végül mégsem kért t őle tanácsot. Bogdanra terelődött a szó, megint nem tud a készülékhez jönni - micsoda balszerencse! Mellesleg nemsokára véget ér útjuk... S a további tervek? A legjobb az lenne... Ebben a pillanatban a navigátor Iába alatt megmozdult s kicsúszott a padló, vékony, fütyülő hang hallatszott. Mihail Antonovics felkiálthatott, mert Jermakov megkérdezte, mit mond. A hangszóróban sziréna üvöltött rekedten, hadarva... Mihail Antonovics megpróbált felkelni a karosszékből, de a második lökés leverte a lábáról. Estében a rádiókészülék szélébe kapaszkodott, magával rántotta - valami megcsörrent, lerepült s összetört... Földrengés! A navigátor felállt, beleszólt Jermakov mikrofonjába. Válaszul recsegés, ropogás, visítás... Megmozdultak, félredűltek a falak... A navigátor legyintett, ismét a földhöz csapódott, egy darabig csúszott rajta, amíg hátával oda nem ért az irányítópult éles, csattanás elnyújtott füttyszó öblös, hangú zúgásbahideg mentféméhez. át, majdAz tompa hallatszott, és basszus a fütty abbamaradt. Attól kezdve, hogy az űrhajó leszálláskor reaktorgy űrűivel mélyen belesüppedt a tapadós, iszapos talajba, a vízzel átitatott Iszap rugalmas rétegei állandóan összepréselődtek s meghajlottak a rakéta súlya alatt. Az iszap mikronról mikronra, centiméterről centiméterre hátrált, s végül nem bírta ki. A Hiusz hatalmas törzse ekkor majd nehézkesen eld ől, s beleborul a feneketlen iszapgödörbe...Visszatérő társai hasztalan fogják keresni... Csupán fekete , kopár teret találnak ott, ahol most az űrrepülő állt... Víz. oxigén, élelem nélkül elpusztulnak. S ami a legfontosabb, nem lesz jelz őeszközük... Képtelenek lesznek segítséget hívni a Ciolkovszkijról. Mihail Antonovics belekapaszkodott az irányítópult szélébe, s próbált felállni. Az űrrepülő erősen oldalt d őlt, lassan az oldalára fordult... Néhány másodperc múlva a Hiusz eld ől... lehet, hogy fenekestül felfordul. Ez a vég! Mihail Antonovics végül eljutott az irányítópultig,
kezét a karokra helyezte... Lámpák szivárványos fényei gyúltak ki a műszereken... Megmozdult a mocsár. Hullámzott a fehéres dzsungel. Kékes párafelh ők törtek el ő a forró latyakkal telitöltődött, fekete lyukból... Vakító ragyogástól övezve, mennydörgésszerű robajjal és üvöltéssel, mint egy hatalmas ízeltlábú emelkedett ki az ötlábú Hiusz a bugyborékoló ingoványból, egy pillanatig lebegett a mocsár felett, majd a fekete égboltba röppent, s széles, vagy hatvan méter átmér őjű, aszfaltozott térséget hagyott maga után, melynek középpontjától tekervényes repedések futottak szerteszét... -...Fiú, Fiú, Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket! Itt a Hiusz! Fiú, Fiú, Fiú! A Hiusz hallgat titeket. Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Vétel... Mihail Antonovics várt egy darabig, hallgatta az éter sivítását, majd kikapcsolta a rádiót. Nem felelnek. Már ötödik napja hallgatnak. Mi történt? Miért nem adnak jelet, hogy átmehet az új űrrepülőtérre? Csak nem... A Hiusz az áthatolhatatlan vaksötétben öt oszlopával megbízhatóan támaszkodik a fekete homoktól beszórt, köves talajra. A Hiusz csodálatos gép. Csak ő volt képes a maga csodálatosan egyszer ű irányításával, nagyszerű repülésbiztonságával, hatalmas hajtóműveivel végrehajtani ezt a h őstettet - átugrani a sziklákon, s a tomboló viharoknak és annak ellenére, hogy noha tapasztalt, de a körülményektől megzavart és megrémült pilótája van, hihetetlenül pontosan és épségben leereszkedni. Nemhiába volt Krajuhinnak, Privalovnak és tucatnyi, sokszáznyi társuknak annyi álmatlan éjszakája, amikor minden tudásuk, teljes hatalmas tapasztalatuk, rajongó és teremtő lelkesedésük a fotonrakéta megteremtésének szentelték. A Hiusz gy őzött ott, ahol bármilyen más rakéta halálra lett volna ítélve, s összetörve, megnyomorítva, egy halom ócskavasként heverne itt. A Hiusz épen és sértetlenül áll az áthatolhatatlan sötétségben, ha nem számítjuk azt a néhány m űszert, s az egyik rádiókészüléket, amit bizonyára ő, Mihail Antonovics tört össze... A Hiusz áll, de ahol? A navigátornak l fogalma napokon keresztül rádióadónál ül, s a err Fiút őhívja, várja sincs. a jelet,Órákon, hogy átrepüljön az új leszállóhelyre. A jel azonban késik. Mi lesz, ha végül is nem adnak jelet? Mihail Antonovics feláll, és járkálni kezd a fülkében, gépiesen meg-megigazítja az összevagdosott kezér ől állandóan lecsúszni akaró kötést. Ha az összeköttetés nem jön létre, a Fiú a korábbi leszállóhelyhez tér vissza. Keresni fogják a Hiuszt. Nem találják meg a mocsárban. Kevés a vizük... Miért nem jeleznek hát? Vagy talán már jeleztek? Mihail Antonovics megfeszítve gondolkodott, igyekezett er őt venni áruló gyengeségén. Nyugalom! Nyugalom, az ördög vigye! Minden helyzetből a legrosszabb esetben is legalább két kiút van, ahogy Grisa Dauge mondogatja. Az űrrepülő egész és sértetlen, tehát őt, Mihail Antonovicsot semmi nem fenyegeti... Mellesleg, nem ez a lényeg... Menjen vissza a mocsárhoz? Hagyjon ott jelzést? Ostobaság! Több tucat kilométert kellene nehéz terepen megtennie, s akkor a Hiusz őrizet nélkül marad... S hol van ez a mocsár? Hová menjen?
A homlokára csapott. Hogyan is feledhette el? Mindkét rakéta bármely nap pontosan „húsz óra nulla nullakor" a Hiusz ideje szerint ezt mondta Jermakov. Mihail Antonovics leereszkedett az alsó zsilipkamrába, kinyitotta a nyílást, s kilépett a nyúlós széllel teli sötétségbe. Különösen nehéz volt leengednie a jelz őrakétákat. Kettőre van szükség, feltétlenül kett őre! Lehet, hogy egyet nem venne észre, Jermakov ezt mondta. Mihail Antonovics száz őméterre elcipelte a rakétákat a Hiusztól, erőlködve, imbolyogvavagy cibálta ket a nehéz szélben, s felállította a szerkezetet. Majd ellen őrizte óráját, s bekapcsolta az indítómechanizmust. A biztonság kedvéért vissza kellett volna térnie a Hiuszba, de képtelen volt megtalálni a kötélhágcsót: a rugalmas lépcs őt a szél valamerre oldalt sodorta. Mihail Antonovics eszméletét veszítve roskadt a földre, az egyik vastag reaktoroszlop mögé. Nem látta s nem hallotta, ahogy a jelz őrakéták fehér villámként, egymás után röppentek az égbe, s ott magasan a köd felett vakító tűzgömbökké nyíltak szét… Mikor végül visszatért az űrhajóba, nagy nehezen lecibálta magáról a szkafandert, elvánszorgott kajütjéig, és az ágyára zuhant. Néhány órát feküdt félig önkívületben, majd közömbösen felhörpintett egy csésze hideg er őlevest, s felment a parancsnoki fülkébe. Csak ott vette észre, hogy karórája a nagy kronométerhez képest, mely a fémmolekulák disszociációjára támaszkodva m űködik, tizenkét percet késik. A megállapított időnél tizenkét perccel később indította el a jelz őrakétákat. Jermakov észre is vehette meg nem is a fellobbanásokat... A navigátornak azonban már nem volt hozzá elég ereje, hogy eltöprengjen hibájának lehetséges következményein. Már csak egy dolog maradt, hogy várjon. Mihail Antonovics felpattant. Mekkora szamárnak, halálra rémült alaknak kell lenned, hogy elfeledkezz err ől a másik lehet őségről - a legegyszerűbbről! Hiszen be lehet kapcsolni a lokátorokat! El őbb vagy utóbb Jermakov beméri őket, s megleli az űrrepülőt. Nagyon egyszerű! Sietve a meteoritvéd ő berendezés pultja fölé hajolt. Még valami könnyelm fénye. ű kis dalt is dudorászott, amikor kigyúlt a képerny ők szürke Négy nap telt el azóta. - Fiú, Fiú, itt a Hiusz... Mérjetek be! Hullámhosszam... A Vénusz légköre szeszélyes. Nem mindig engedi át a lokátorok rádióimpulzusait. Türelem, türelem... - Itt a Hiusz, itt a Hiusz! Vegyétek irányjelzésem a következ ő hullámhosszon... Ugyan mit gondoltak a Ciolkovszkijon, amikor észrevették a rakétákat? Nyilván komorak, Mahov már készíti az automatikus irányítású ment ő teherűrhajókat, a megöregedett és komor Krajuhin a szobájában ül, álma, egész életének célja szertefoszlott - a Hiusz elpusztult! De nem, csak ne a Hiusz! Ez a nagyszerű, csodás gép!... - ...Hallgatlak titeket. Fiú, Fiú, Fiú... Teltek-múltak a napok. A Fiú nem érkezett meg, nem felelt. Tehát baj van. Tehát hiába vár, kínlódik… Nem! Várnia kell, lehetetlen, hogy ne térjenek vissza...
- Fiú, itt a Hiuszl Hallgatlak titeket. Itt a Hiusz... Vegyétek irányjelzésem... A kilencedik napon ellen őrizte a lokátort, a tápegységet szkafanderében, fogta géppisztolyát, s leereszkedett a Hiusz alatti kemény, köves talajra. Az égbolton bíborszínű felhők vágtattak. A homok itt vörös volt, és apró szem ű. A szél kergette a homokot, süvített a fülhallgatóban, s úgy kétszáz méterre az űrhajótól száraz növények száraz ágaitközülük mozgatta. Azok a bizonyos fák voltak ezek... Jó néhány megégett, noha többlapos mintkoronájú fél kilométerre voltak a Hiusztól. Mihail Antonovics körbepillantott, megigazította a nyakán a géppisztolyt, megsimogatta a rakéta egyik oszlopának a rászáradt sártól érdes felületét, s előre-indult a cserjés felé. Többé nem várhatott. Társai elpusztultak, ez világos, ő azonban addig nem megy el innen, addig nem száll fel a Hiusszal, amíg meg nem találja társai testét... A megégett ligetbe terve csaknem azonnal megpillantotta a három embert. Az egyik őjük, egy nagydarab férfi a földön kúszott, s közben vonaglott, mint egy féreg, belekapaszkodott a talaj kiugró egyenetlenségeibe, s a hátán cipelte mocskos rongyokba csavart, mozdulatlan, tehetetlen és elgyöngült társát. A harmadik alak utánuk kúszott. Dereka köré szíjból font hurok feszült, s a szíj vége az els ő férfinál volt. Egyenest a dermedten álló navigátor felé kúsztak. S Mihail Antonovics egyszer csak elveszítette hangját, s a rémülettől és örömt ől fuldokolva látta, ahogy az, aki siklóként elöl kúszott, ezüstös sisakjával lendületből nekiütődött egy fatörzsnek, felnyögött, kikerülte a törzset, és kúszott tovább - makacsul, elkeseredetten... Mihail Antonovics végül felkiáltott, s odarohant hozzájuk. Ekkor az első hihetetlen fürgén feltérdelt, kezében géppisztoly csillant. - Ki az? - hörögte rekedten. - Alekszej! - kiáltotta Mihail Antonovics, térdre ereszkedett, magához szorította barátját, s nehéz, keserű és mégis örömteli könnyekre fakadt... Bakancsa alatt, a porban papírlap zizzent - valaha fehéren ragyoghatott, de ki most már sárgás sár piszkolta be, fekete gy űrött volt, sarkaiű szakadtak. Még lehetett rajta venni a Golkonda lepényszer alakját, a mocsár gy űrűjét s az apró, vörös kört délkeletre az iszapgejzírtől. Ha Mihail Antonovics ismerte volna saját koordinátáit, rögtön rájön, hogy a Hiusz ebben a körben található. Anatolij Boriszovics Jermakov, a világ legjobb űrhajójának a parancsnoka ritkán tévedett. Most is csak néhány kilométert... Amikor Bikov befejezte a mesélést, Mihail Antonovics sírva fakadt. - Barátaim! Testvéreim! Bogdan, Jermakov... - Gyors, kövér könnycseppek gördültek telt és jóindulatú képén, s megakadtak több napos borostájában. - Nem szabad... sírni - nyögte ki nagy nehezen Jurkovszkij. Egy karosszékben hevert a fehér, homályos, letakart henger mellett, ahol gyógyoldaton úszva szendergett a kötésekt ől és injekcióktól megkínzott, ruhátlan Johanics. Mihail Antonovics könnyeit nyelve tekintetét a henger domború tetejéről Jurkovszkijra emelte, aki fekete volt, akár a szén, majd Bikov
arcára, melyet szinte teljesen betakart a vastag keretes, fekete szemüveg. - Ne sírj, Mihail - ismételte meg Jurkovszkij -, inkább még egyszer vedd az irányt a Golkonda felé... Atekszej Petrovics Bikov levette szemüvegét, amikor vékony és makacs „titititit" töltötte meg a fülkét. - Az irányjelzők - suttogta hunyorogva. - A mi irányjelz őink... - „Itt-ittitt..."- Mihail, odatalálnál a jelzések alapján? – suttogta Jurkovszkij. Beesett szemében heves, ujjongó büszkeség lángolt. - Hát persze... De még mennyire! - A kövér navigátor az arcát törölgette, s még mindig nagy és kövér könnyei az irányítópultra hullottak. - Nemhogy én, de bármelyik mazsola kezd ő megtehetné!... Vedd már fel a szemüveged, Alekszej! - kiáltott fel hirtelen szenved ő hangon. - Ismét még akarsz vakulni?... „T-itt, t-itt, t-itt" - hallatszott a végtelen űrben, a messzeségbe vesző pusztaság, a mocsár, a bíborszín ű felhők, az összetört űrhajók, a megnyomorított Fiú, Bogdan ismeretlen sírja, a Golkonda örökké dübörgő katlana felett... - A Ciolkovszkijig másfél ezer kilométer maradt - mondta Mihail Antonovics, s végre zsebkendője után nyúlt... - Ne merj többet sírni, Mihail - suttogta Jurkovszkij. - A dolgunk megtettük... Többet... nem tehettünk... Az út azonban már nyitva. Mi pedig visszatértünk. Bikov... én... és Grisa. Bikov ismét feltette szemüvegét. „T-Itt, t-ltt, t-itt" - dalolták a távolban az irányjelző állomások. Epilógus Alekszej Petrovics Bikovnak, a földi, a vénuszi és a többi pusztaságok legyőzőévfolyama jének, az Űbüszkeségének rhajózási Akadémia harmadik egy méltatlan bolygókutalótól Vologyka Jurkovszkijtól Üdv neked! Nem gondolod-e, vörös kép ű barátom, hogy levelezésünk némileg egyoldalú? Az utóbbi két és fél év alatt (javíts ki, ha tévedek) a címedre négy levelet küldtem, de válaszként mindössze egyetlenegyet kaptam. S ezt az utóbbit is fölöttébb kapkodó betükkel, egy iskolai füzet félig letépett lapjára írták. A történelem csupán még egy ilyen intenzitású levelezést ismert - Rettenetes Iván és Kurbszkij herceg levelezését. A történelem azt tanúsítja, hogy a magasztos felek tizenhét év alatt összesen csupán hat levelet írtak. Iván kettőt, Kurbszkij viszont négyet, ami után meg is halt, nyilván a nagy er őlködéstől. Korunkban erősebbek
az emberek, s én már az ötödik levelet írom neked. Igaz, nagy akaraterőre és a körülmények bizonyos egybeesésére volt ehhez szükség. Tegnap az orvosi vizsgálaton Leontyev f őorvos állát els ő, majd második és harmadik tokájára ejtve s végül a mellére hajtva, kijelentette, megtiltja, hogy részt vegyek a Golkonda köré tervezett harmadik expedícióban, s gyógytornát és zamatos bélszínszeleteket ír számomra ő (gondold csak meg!). Alvás, tornaterem, uszoda, ionzuhany, el könyvtár, aztán majd meglátjuk. Nem vitatkoztam. Bárminem ű vita vele azzal zárul, hogy bámulod mennyezet felé emelt tokáját, s hallgatod töprengő replikáját: „Hm... sehogy sem jut eszembe, mikor indul a legközelebbi űrrepülő a Földre." Tehát egy órája, hogy elkísértem társaimat az expedíció indulásához. Elhatároztam, nagy bánatomat levélírásba fojtom. Annak idején te kértél rá, hogy meséljem el, hogyan történt minden. Emlékszem, kevés időm lévén, azt javasoltam neked, hogy olvasd el az újságokat, s nézd a tudományos-népszerűsítő tévéműsorokat. Most már van időm. Tizennyolc hónapja, körülbelül azokban a napokban, amikor a vizsgákon szuszogtál, a Ciolkovszkij űrbázisról Krajuhin parancsára, pompázatos ünnepélyes beszédek és zenekar nélkül három Hiusz típusú fotonrakéta indult útnak, s másfél órás id őközzel belevetették magukat a Vénusz légkörének rózsaszín délibábjába. Az első űrhajó a Világűr-óceán admirálisának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a lobogója alatt indult útnak. A testes és kifogástalanul megborotvált admirális személyesen állt az irányítópult mögé. Szeme csillogott. A hatalmas űrhajó ibolyaszín lángot okádva száguldott az Urán Golkonda másodosztályú leszállótér irányjelzőinek nyomán. A t űzpiros égbolton háromszor villant lilás fénycsóva. Háromszor pattant szét a ködfüggöny. Háromszor remegett meg a szurokérc homoksivatag. Az ötmancsú acélóriások lábuk nehézkesen szétterpesztve álltak egymás mellett, űrűik belesüppedtek reaktorgy a felizzott terepjárók, kavicsrétegbe.földmunkagépek, Szpektrolitsisakos emberkék, lánctalpas, hermetikusan zárt utasfülkéj ű járművek gördültek ki az űrhajókból. Az emberek csoportokra oszlottak. Nyolc ember két aknákkal megrakott terepjáróval keletre indult - sziklákat robbantani, kiszélesíteni a leszállóhelyet, újabb irányjelzőket felállítani. Eltűntek a fekete ködben, s nemsokára a látóhatáron túlról tompa dübörgés hallatszott, robbanások borzas gombái emelkedtek a magasba. Viktor Gajdadimov vezérletével (ő volt az, aki a Marson felépítette a Nagy Vízválasztó-kikötőt) húsz épít ő külön járm űvekre ült, s kényelmesen dél felé indultak, a hegylánchoz, hogy a jövend ő kikötőváros számára elegyengessék, megtisztítsák, kimélyítsék az építési területet. Ugyanebbe az irányba száguldott el négy kilométeres ugrásokkal két rakétamobil asztrobiológusokkal: a földön kívüli flóra és fauna rajongói a Forró-mocsárba siettek, izgatottan fészkel ődtek formalinos dunsztosüvegeiken és kőzetminta-konténereiken. Mi, geológusok szolidan és méltóságteljesen utolsónak hagytuk el a rakétákat. Mi tudtuk, kik vagyunk. Pavel Nyikolajevics Lin kiadta az
utasítást, és terepjáróra ülve észak felé indultunk, a Füst-tenger partjaihoz, s egy egész nyájnyi, sokkezű robotot hajtottunk magunk előtt - két- és hatlábúakat, lánctalpmeghajtásúakat. Az aktív anyagokra érzékeny robotok girbe-gurba láncban haladtak el őre, menet közben szaglászták a terepet, mintákat válogattak, feljegyzéseket készítettek, számoltak, megjegyezték és id őről időre közölték velünk kutatásaik eredményeit. Módszeresen és magabiztosan tevékenykedtek, s már-már azt hittük, hogy nem maradt másA hátra, mint hogy b őröndjeinkbe csomagoljuk a kész felfedezéseket. Füst-tengernél azonban egy kis fennakadás történt. A robotok ráakadtak az átkozott málnaszín hártyamez őre, mely majdnem ezerhektárnyi területet foglal ott el. A radioaktív sugárzás túl erősnek bizonyult a robotokba táplált programhoz képest, s ezért leforrázva vágtattak vissza a Füst-tengerb ől, sokáig álldogáltak tanácstalanul, s mozgatták csápjaikat. Menet közben kellett átprogramozni őket, amitől a robotok újból h ősiesen rohamra indultak s annyi vörös hártyát gyűjtöttek egybe, hogy már azt sem tudtuk, miképp szabaduljunk meg t őle. Az asztrobiológusoknak térítés nélkül átadtunk tíz tonnát ebből a vöröses-lilás ocsmányságból. Mellesleg kiderült, hogy sejtésünk igaz: a hártya valóban mikroorganizmusok telepe, melyek életfolyamataikhoz a radioaktív bomlás energiáját használják fel. Megállapították, hogy a vörös hártya kétségkívül vonzódik a föld alatti robbanások fészkeihez. Vannak néhányan, akik mint jelz őberendezést szeretnék felhasználni, mely figyelmeztet a veszélyre! Ha mi akkor ezt tudjuk! A Golkonda rohama megkezd ődött. Bömböltek a hajtóm űvek, rohangásztak az emberek, fekete porfelh őt kavarva terepjárók vágtattak. Itt-ott már vitatkoztak, valaki azt harsogta az éterbe, hogy úgy látszik, üdülni jött ide, Leontyev f őorvos valakibe már belefecskendezett egy jó adag aradlatint, s dühödten faggatózott, mikor indul az els ő űrrepülő a Földre... Néhány óra múlva a Hiuszok elrepültek, s er ősítéssel tértek vissza: nyomukban a bíborszín ű felhőkből automata teherrakéták szálltak alá,ruházattal. teletömve Azanyagokkal, élelemmel, könyvekkel, emberi kéz berendezésekkel, percr ől percre szorosabban fojtogatta a Golkonda fekete torkát. S a Golkonda megadta magát. Magasba emelte mancsát. Üvölt, forr, bíborszínű felhőkkel s mindenféle pirotechnikai trükkel ijesztget, de ez most már, az újoncokat kivéve, senkit nem ijeszt meg. Még a fekete viharoktól sem félünk többe - meteorológusaink hidrogénbombákkal még csirájukban megsemmisítik őket. Ott, ahol egykor a szeléntakarókat elhelyeztük, most els ő osztályú űrrepülőtér húzódik. Havonta száz űrhajót képes fogadni és útjára bocsátani. Ötven kilométerre délre, a hegylánc nyúlványánál város áll. Nyolc nagyszer ű, szintetikus üveggel borított autósztráda vezet oda. A város központjában áll a mi Fiúnk. Megtalálták, kivájták a k őzetből, s így, a megolvadt k ővel együtt műanyag alapra helyezték. Rövid felírást véstek páncéljára: Az elsőknek. Anatolij Jermakov, Bogdan Szpicin, Tahmaszib Mehti és társaik emlékműve ez. Igen, Aljosa, a Golkonda megadta magát! S nemcsak a Golkonda! Nemsokára az egész Vénusz legy őzve a lábunk el őtt hever majd.
Tanulmányozzák a Golkonda körüli nehézviz ű mocsarak és tavak gyűrűjét. Mind a mai napig nem lehet tudni, honnét kerül beléjük a víz: először azt hitték, hogy ezek a tavak és mocsarak összefüggésben vannak a Golkondával, két hónapja azonban néhány ezer kilométerre a Vénusz túlsó féltekéjén is felfedeztek egy másik nehézviz ű tavat. Irgensen leszállt a déli póluson. Új vidékre talált ott - beláthatatlan vörös erdők, zöld tavak, vadállatok, a vad sztratoszféra kupolája alá rejt őzött furcsa vadaskertje. Expedíció készül északi pólusra is. S ha a Vénuszvilág északi-sarki süvege legalább egy az picikét hasonlít a déli-sarkira, sok mindent megbocsátok ennek a bolygónak. Itt expedícióink egyre messzebb hatolnak a fekete homokban a Forró-mocsarak gyűrűje felé. Én pedig kénytelen vagyok fürdőket venni s bélszínt falatozni. Mellesleg, a bélszínről. Nemrég láttam Mihail Antonovicsot. Elmondta, hogy az Űrhajózási Akadémia parancsnoka fölöttébb hízelgőn nyilatkozott személyedről. Ugyanilyen véleménye van magának Mihailnak is rólad. Ismered a beszédstílusát: „Aljosenyka? Kiváló-ó-ó navigátor lesz bel őle, majd meglátod, hogy kiváló-ó-ó!" Vörös kép ű barátom, nagyon örvendek sikereidnek. Félórára abba kellett hagynom a levélírást, s meg kellett hallgatnom szomszédom, a kibernetikus Scserbakov morgolódását. Bizonyára tudod, hogy az űrrepülőtértől északra urán és transzurán elemeket feldolgozó hatalmas kombinát építkezése folyik. Hat váltásban dolgoznak ott az emberek. A robotok - egész nap: nagyszer ű gépek, a gyakorlati kibernetika legfrissebb vívmányai. Azonban ahogy a japánok mondják, még a majom is leeshet a fáról. Most jött hozzám Scserbakov, pokolian mérgesen közölte, hogy ezeknek a mechanikus idiótáknak a bandája (ezek az ő szavai) ma éjszaka széthordott egy nagy kőzettárolót; bizonyára azt hitték, hogy szokatlanul gazdag lel őhelyre bukkantak. A robotokba táplált programok eltértek egymástól, ezért a tároló anyagának egy része reggelre a repülőtér raktáraiba került, másik része a geológiai főnökség bejáratához, a harmadik rész az ördög tudja hova. A kutatás folytatódik. Ahogy vigasztaltam (majd belepusztult az izgalomba, nohatellett, igyekezett megőrizniScserbakovot méltóságát), s utána visszatértem a levélíráshoz. Voltaképp ideje befejeznem. A tollam pihenni szeretne, s kezelésre hívnak. Csupán annyit szeretnék még közölni veled, hogy Mihailt most átirányították az Amalteára. Az Amaltea a Jupiter ötödik bolygója. Ezt nyilván az iskolában még tudtad, de azóta természetesen elfeledted. Ott most figyelemreméltó dolgok történnek. Különben is: bel őled navigátor, ürhajópa-rancsnok lesz, ismerlek téged. De „aspice hoc sublime candens, quem invocant omnes Iovem", vagyis: „nézd ezt a magasztos csillogást, ragyogást, amit Jupiternek neveznek". Makacsul kérlek - nézz oda! A következő nagy roham ott lesz. Igen, Misa elmondta, hogy Dauge teljesen felgyógyult, s azzal bosszantja Krajuhint, hogy könyörög, engedje ide. Szándéka természetesen nemes, de ha találkozol vele, igyekezz lebeszélni róla. Várja meg, amíg teleültetjük az itteni vidéket kertekkel. Komolyra fordítva a szót, egyszer űen félek, hogy a láz újból visszatér nála. Mégis borzasztóan szeretnélek látni titeket, pokolfajzatok!
Isten veled, vörös képű! Remélem, nem múlik el két esztendő sem, s válaszolsz majd. Üdvözlet feleségednek és kisfiadnak. Barátom, csókold meg a nevemben az asszony kacsóját. A te Jurkovszkijod. Vénusz, Golkonda űrkikötő 20... február. 7.
Földeák Iván fordítása Tóth Tamás rajzai
LACZKÓ GÉZA
Akárki János úr a jégkorszakban Tél vége felé váratlanul visszatértek a nagy hidegek. Dr. Akárki János úr egyik tenyerét fülére tapasztva, a szembefújó szélnek nekigörnyedve rohant a körúton hazafelé, ahol bizonyára meleg szoba, meleg házikabát, meleg papucs és forró tea várja. Amint az el őszobába benyitott, megdöbbent. A lakás fekete s mintha üres volna. Az ebédl ő sötét, és senki. A dolgozóba benyit, sötét és üres. A szalon szintén. A hálószoba is, de amelyben mintha sápadt alpesi fény derengene. Persze, a fürd őszoba küszöbén fénycsík világit, s a fürd őszobában mintha népgyűlés zsibongana. KI akarja tárni az ajtót, de valaki feljajgat, hallatszott a koppanás, amint könyökön vágta. Végre besurran a fürd őszobába. Csakugyan népgyűlés van ott. Az egész család egy rakáson. A kádra asztallapokat, rájuk matracokat, takarókat, párnákat helyeztek, s a különös trónuson ott kuporog a nagymama és két unokája, egy tizennégy éves fiú és egy tizenhat éves leány, Akárki János úr gyermekei, Felesége egy táMiátlan széken egy sarokban s öccse, Akárki József egy zsámolyon az ajtó mögött, őt vágta az imént könyökön. kályhában vadul huhog t űz, duzzogva bugyborékolA avízmelegít forrósodóővíz. Cigarettafüsttel kevertateaéss citromillat vegyül elfogyasztott hagymás-paprikás burgonya, nedves törülközők és izzadó szappanok szagával. - Nem győztük, fiam - mondja a felesége -, a kályhákat hiába gyúrtuk tele szénnel, nem adtak meleget, mint a szegény rokon, akinek semmiféle támogatás nem elég nagy. Itt is vacsoráztunk. Vesd le a kabátod, s ülj a kádra, a nagymama mellé. A kályha tetejér ől lekerül egy lábos, benne pár virsli és paprikás krumpli. Akárki János megvacsorázik, majd családi tea f ő, rövid úton a kályha forró vizét eresztik a teáskannába. Akárki úr majdnem szájvizet öntött a teájába rum helyett, annyi az üveg azon a polcon. - Akarsz egy kis szardellapasztát a pirított zsöMiére? - kérdi felesége. - Az is ott van az üvegpolcon, egy tubusban. De vigyázz, ne bórvazelint kenj rá. Akárki József úr egyik cigarettát a másik után szívja, s a nagymama eltűnik a füstben, mint a tibeti láma a trónusán. - Mínusz huszonöt! - szól Akárki János. - A patika h őmérőjén néztem. - Északi-sarki hideg Magyarországon! - mondja József. - Nansenék baltával vágták a vajat - oktat a fiú. - Elmaradt a jégünnepély - sajnálkozik a leány. - 1888-ban... - kezd egy régi történetet a nagymama. Akárkiné lehajol, újra megrakja a kályhát. Akárki úr a kedvez ő alkalmat felhasználva, jó csomó rumot löttyint még maradék teájába, felhörpinti, s a hirtelen rátámadó mámorban jóindulatúan pislog szét a meleg ködben. Jégről, hóról, hidegr ől, fagyról társalognak összevissza még vagy félóráig, aztán egyenként kirohannak egyenesen ki-ki az ágyának, paplan és dunyha alatt vetk őznek le. Akárki János úr még a fejét is a dunyha alá dugja... Az éj leszáll az elcsendesült lakásra.
Hajnali sötét van még, amikor megberren az ébreszt őóra. Akárki János úr felriad. A dunyha alól kibukkanó fejére úgy borul a hideg, mint egy fagyos sapka. Brrr! Ki mosdik ilyenkor? Elég lesz borotválkozni a borbélynál. Az utcákat vastag hótakaró födi, a leveg ő olyan, mint egy angol házi szőttes, fekete alapon tele van fehér pöttyökkel, s űrűn hull a hó. A déli lapok ijesztő nagy számokat hordanak els ő lapjukon, vastag mínuszjelekkel. A hideg márelegy hete tart. És nincs enyhülés. A vonatok elakadnak, a villamosok őtt hóseprők prüszkölnek, a hó megfojt minden hangot. Húsz fillér már egy tojás a vásárcsarnokban. Naponta jósolják hivatottak és hivatlanok, hogy jön az enyhülés, de a hideg egyre metszőbb. Megdrágul a fa, a szén, nincs főzelékféle. Az emberek tűrnek és reménykednek, de aztán egyszer csak nyilvánvalóvá válik a dolog: a képviselőházban interpellációt intéznek az összkormányhoz, tudomása van-e arról, hogy a tavasz az idén elmarad, s mit szándékozik ellene tenni a kormány. Igen, ezt nem lehet letagadni, elmúlt február, mindjárt vége lesz márciusnak is, s a hideg egyre tart. Mínusz húsz és huszonöt között ingadozik állandóan. Pánik lesz úrrá Budapest fölött. Sokan vidékre menekülnek, ahonnan egyre kevesebb élelem és hír érkezik. Tüzelőanyag nincs. Felf űtik a bútorokat, képrámákat, polcokat, pultokat, padokat, kerítéseket. Kivágják a körúti fákat, úgyse hajtanak rügyet. A Városligetet egyszerűen ellopták, ki? mikor? Nincs gazdája. A budai hegyeket letarolják, szánon csúszik le a fa a völgybe. T űzre kerül üzleti portál, könyvtárak és régi cipők. Kétségtelen, jön a jégkorszak. A tudósok addig tréfáltak, hogy hány jégkorszak is volt Európában, visszajön-e mag vagy sem, míg végre csakugyan visszajött. A lovak lába lefagy. Egyre-má sra d őlnek fel az utcán. Négy lábukat bárddal lemetélik, a tetembe kampót vágnak, s úgy húzzák el valahova. A benzinkutak befagytak, gazdátlan autók állnak a sarkokon, mint kivert kutyák, mállott lábukon, mert kerékgumijuk kipukkant. A villamosközlekedést átszervezték: fels ővezetékes társasszánkók csúsznak a síneken, amelyek az embertelen hidegben úgy zengenek, mint az eolhárfa. A szebben zenél ő villamosszánkókon drágább a viteldíj. Úgy hírlik, Dohnányi új sínszonátát komponál. Budára a Duna jegén acéltalpú villamosszánkák közlekednek, s a dunai forgalmat Bécs és Baja felé vitorlás, szántalpú hajók bonyolítják le a tükörsima jégen. A vízszolgáltatás megállt. A káposztásmegyeri kutak, a föld alatti csövek befagytak, néha hatalmas dörrenés hallatszik a föld alól, a kövezet felvágódik, a hideg felrobbantott egy f őcsövet. Az épületek falai egymás után repednek meg, ahova egy kis víz szivárgott valaha, az most megfagyva robban, mint a dinamit. Büszke, nagy házak oMianak össze recsegve a hidegben, mint üres tojáshéj az összeszoruló marokban. Fél Budapest romhalmaz. Csak a földszintes kis házak állnak ellent a hidegnek, amely mint apokaliptikus kasza, suhintja ledőlésbe az emeleteket. Az emberek fantasztikus ruházkodást találtak ki. Felöltöznek tetőtől talpig rendesen, télikabátot húznak, erre b őrruhát sz őrével kifordítva,
erre második b őrruhát szőrével befordítva, s ha kint van dolguk, a tetejébe még vastag sz őrű bundát húznak. Fejükön kend ők, kalap és eszkimó csuklya. Minden ember így testi terjedelmének háromszorosára duzzadt. S mégis fázik. Aki nem volt elég figyelmes vagy er őszakos, hogy így felszerelje magát, az egészben vagy részletekben megfagy. A hideg rettenetes vértolulást okoz az agyban és a tüd őben. Jégguta és jégtüd ővész ő lakosságot. Prémes pápaszemet kell ölteni az pusztítja azhogy egyrekigyérül embernek, ne fagyjon a szeme. Már nincs más ev őeszköz és szerszám, mint a balta és a csont hókés. Baltával kell vágni a vajat, a húst, a kenyeret; egy pohár vizet úgy vág magának az ember hóból a csontkéssel, amelyet övébe tűzve visel a balta mellett. Valaki kitalálta a fagyott benzinnel hajtott szánautót. Kilószámra lehet a benzint kapni, amelyet kockánként kupacokba rakva árulnak az utcasarkokon. Utcasarok? Nevetséges. Egy hófennsík az egész rombad őlt város. A hófennsíkon mély csatornák, aljukon ott állnak a kis házikók, a régi földszintesek s az azzá borotvált hajdani paloták. A sziklává fagyott hóba vésett lépcsők vezetnek fel a jégfennsíkra, amelyen vitorlás szánok és befagyott benzinnel hajtott szánautók suhannak. Mert a villamosszán-közlekedés rég meghalt. Nincs áram. Nincs világítás. Az élet pirkadatkor kezd ődik, és alkonyatig tart, mint a madaraknál. Ó, a madarak! Azok mind megfagytak, kocsiszámra seperték össze őket a sepr őautók. Fácánrajok jelentek meg a lesüllyedt város fölött, s úgy, ahogy voltak, egy tömegben megfagyva hulltak alá, mint kopogó csontgolyók zápora. Az apró énekesmadarak tetemei úgy hányódtak útszéleken, mint félrerúgott kavicsok. A budai és pesti oldal melegvíz-forrásai valóságos kinccsé váltak. Százával ácsorogtak az emberek a források enyhébb leveg őjű környékén egy-két liter éltető forró vízért, amelyet ravasz cs őrendszerrel igyekeztek messzebb is elvezetni. Hatalmas ködoszlopok emelkedtek a szikrázó magasba a források felett, amelyek körül mint kölyök ködtuskók gőzölögtek az ácsorgók. Ennek a csodának hamar híre ment, s aki nem fagyott meg vidéken, igyekezett a h őforrások közelében eszkimó-módra jégkunyhót építeni magának. Új nagyváros, jégváros volt keletkez őben, amelynek lakói mind fiatalemberek voltak, mert az öregek és csecsem ők mind elpusztultak a roppant hidegben. Vad barbárság lett úrrá mindenütt, mert a könyvek, a szükséges napi ismereteket fenntartó könyvek meg a költők művei hidegre kerülve zengő csendüléssel törtek millió apró darabra, vagy péppé málltak a jégkunyhók gőzében. Addig csak ment valahogy a dolog, míg elég fagyott állattetemet találtak a szánexpedíciók a hósivatagokon. A forró vízben fogyasztható táplálókká lehetett őket puhítani. De aztán veszedelmesen elfogyott ez is, s a jég alá fojtott természetben nem nőtt tápláló növény. Egész Európa hó és jég alatt volt. Az Adria egészen s a Földközitenger középvonaláig befagyott.
Nem volt más emberi érintkezés, csak a személyes szó és a rádió. Európa ezer pontjáról némán kiáltó S.O.S jelek rezegtek szét a földgolyón, s a válaszokból kit űnt, hogy a jég csak Európát és Ázsiát bontotta el, a Föld minden más pontján h űvös, de kellemes tavasz uralkodott évhosszat, heves, de rövid ideig tartó nyarakkal megszakítva. Amerika nemcsak meghallotta a szót, hanem sietett segíteni is. Hajórajokat indított élelmiszerekkel, de Anglia partjai el őtt pár száz mérföldre kellett állni a került hajóknak, a tenger amely már ottbizony befagyott, csónakokra,meg majd szánokra az ennivaló, mire Gőzvárosba érkezett - ez volt a régi Budapest új neve -, úgy elfagyott, hogy csak fekete szemétdombot tudott olvasztani belőlük a forró víz. Aki tehette, elmenekült Európából és Ázsiából, de összesen csak pár millió. Vad száguldásban rohantak délnek a vitorlás szánkók, amelyek közül sok úgy pusztult el, hogy Szicília alatt nyílt tengerhez ért a jég szélén, megtorlódott pár száz, pár ezer, s megyényi jégtáblák törtek, szakadtak le alattuk, magukkal rántva a mélységbe a menekül ők tízezreit. Eleinte még lehetett repül őgépen menekülni. Fecskerajokként szálltak a fagyasztott benzinnel hajtott nagy gépmadarak, vastag zúzmarabundákba burkolt szárnyakkal Afrika felé, sok lezuhant a roppant jégsúly alatt, sok meg túljutva az olvadás határán, semmivé olvadt, váza egy pár marék érc-pelyvává zúzódott, s úgy hullott le, utasait elpotyogtatva, mint megl őtt madár szerteszét reppen ő tollzáporában. Aztán a repülőgépek is elfogytak, s újakat nem tudott senki s nem is lehetett gyártani. A butaságba süllyedt lelkekb ől minden érzés kiveszett, csak a szerelem pislákolt még bennük, s a menekülés szivárványos vad reménye. De lassan-lassan ez a két fénypont is kialudt, gyermekek nem születtek, s az új jégkorszak negyedik esztendejében nyilvánvalóvá vált, hogy annak, aki ittmaradt, nincs menekvés. Különösen, amikor megjelent az új istenostora, az általános gleccserveszedelem. A nagy hegyekről mindenütt megindult a völgyek felé a jégárvonulások tömege. Lomha, néma jégfolyamok ereszkedtek roppant alá a skandináv hegyekrőszilárd, l a befagyott tengeren át a germán alföldre, a Kárpátokról a magyar Alföldre, HavasAlföldre, az Alpokról a francia és olasz síkságokra, a spanyol, olasz és balkáni hegyekről le a hajdani tengerek felé. A néma éjszakában susogó nesz támadt, recseg ő csilingelés hallatszott, amit néha-néha dübörgés szakított meg, amint a gleccservonulás roppant jégtömegei csúsztak, csúsztak, s szakadékokhoz érve egy-egy darabjukban lezuhantak, aztán megint csúsztak ellenállhatatlanul, lassan, erőszakosan a jégkristályok tébolyító szoprándalával, mély mormogásban és idegtépő surrogásban. Sokan megtébolyodtak a több száz kilométeres jég-hárfák kísérteties szimfóniájától, amely egyre dagadt, amelybe egyre több hang szólt bele, mintha a fagyhalálra ítélt Európa elkínzott földje maga üvöltötte volna fájdalmát a csodás fényben szikrázó csillagokkal borított, sötét acélkék égbolt felé. S a gleccserek előtt nem volt akadály, a házakat mint szalmatöreket seperték maguk alá, nagy hegyeket mint diót roppantottak össze
sziszegő jegükkel, és mély krúgatásban hömpölyögtek mozdulatlanul alá, alá, mindenfelé, ahol még valami élet pislákolt és nyöszörgött. A rádiók némán ugattak az éterben segítségért, s csak a csúszó jég őrjítő csengése felelt nekik. Aki még élt, a h őforrások - s mily kevés ilyen volt Európában! közelébe húzódott, gátat emelt a közeled ő gleccser elé jégből és k őből, de jaj volt annak a h őforrási telepnek, amely felé jégár vette útját. A csusszanó, és jéggátat úgy morzsoltak ésalattomos nyeltek el,állkapcsok mint pirítottminden kenyeretsziklaaz egészséges fogak, halkult zajú, de pusztító ropogtatással. És ekkor megtörtént a legszörny űbb, ami még a szörny űségeket tetőzhette: a gleccserekt ől elpusztított h őtelepek gyér lakói baltát ragadva háborúra indullak a jég által megkímélt telepek ugyancsak gyér lakói ellen vörös vitorlájú kaszás, dzsidás szánokon. A g őzölgő bundagólemekbe hideg vasak döftek belé, s mint béna medvék fordultak fel a megtámadottak, A baltahasítás nyomán kettéváló koponyák fagyott kókuszdióhéjakként omoltak kétfelé a rögtön megfagyó vér bíbor jégrétegében. Hol a támadó győzött, hol a védekező. Aztán újra néma lett minden, csak a csúszó gleccserek sziszegtek morogva. A lealjasult, elnyomorodott, elhülyült, nagyobbrészt már tébolyult maradék lakossága a hajdani Európának havat evett, s a szerves élet maradványainak a jég alól kikapart feketült csomóit, és addig aludt húszharminc órákat egyfolytában óvott vackain, míg az éhség újra ébrenlétre nem riasztotta. És ekkor új veszedelem jelent meg északról. Fehér bundás óriások kezdtek ballagni négykézláb csoportosan, kettesben, falkákban a messziről látszó ködoszlopok, a h őforrások - akkor már az egyetlen emberi telepek felé. A közelükbe érve hóbuckák mögött, jég-árkokban elhasaltak a havon, amellyel tömegük teljesen összeolvadt. S mikor lezuhant a korai alkony, a telep k őházai, jégkunyhói mellé csúsztak. Ott felálltak két lábra, s hosszú nyakukon lomhán lóbált fejjel megindultak az emberi vakondtúrások Karmos, izmos karjukkal engedve kezdték szétbontani a jég- vagyfelé. k őfalat, amely mikorkéttestrésnyit leoMiott, bezuhantak a kiszabaduló ködfelh őn keresztül, némán átölelték a mozdulókat, magukhoz szorították, míg csak ordításuk el nem halt, aztán kitépve a nyomorult embert bundahéjából, fölfalták, mint valami tüskés héjú gyümölcs meleg húsát. A jegesmedvék voltak. Aki ember élve maradt - és ki maradt élve? hisz a medvék els ő éhségük csillapítása után megelégedtek azzal, hogy az áldozatot kitépték bundáiból, s csak akkor kezdték széttépni tempós ínyességgel, mikor a ráoMió fagyhalál szelét ől elkábulva eszméletét vesztette -, mondom, aki ember élve maradt, riadtan várta a dúlok távozását, vagy vitorlás szánra kapva menekült. A hőforrástelepek elnéptelenedtek, elpusztultak nagyobbrészt, az életben maradtak összetömörültek, s vad csatákban szálltak szembe a jegesmedvékkel. Itt-ott a baltás emberek győztek, s a diadaltorokon meleg medvevért ittak, amit ől csodás részegség szállta meg őket, úgyhogy sokan kihámozva magukat bundáikból, meztelenül rohantak ki
a hómez őre, ahol rövid, őrjöngő ámokfutás után egyetlen gyönyörűséges üvöltéssel összeestek, mint hirtelen elfeketült halott pondrók. Akárki János úr egyedül verekedte magát keresztül az új jégkorszak minden rémségén, családfa tagjai korán lehullottak róla, és észrevétlenül, mint almás szekérről egy-egy elguruló gyümölcs. S most egy vérengző medvetámadás után egymaga maradt életben őzváros lakói közül. G őzváros is akkorra csak egyetlen kis G csoportosulássá zsugorodott a hajdani Városliget artézikútja körül; a budai h őforrásokat rég betemették a gleccserek. Akárki János úr a rég elpusztult gőzfürdő egy épen maradt kis medencéjében lakott, amelyet az alatta elvonuló forróvíz-patak s a fölébe rakott jégkupola tartott melegen. De ennivalója nem volt. Már rég fagyásból kiolvasztott törülközőket evett, s csak vasárnaponként nyelhetett el egy-egy teveszőr-rostélyost régi takarókból. Elhatározta tehát, hogy elvándorol. Hosszas kutatás után talált is egy még er ős vitorlás hadiszánkót, amely kell ően fel volt szerelve egyenesre vert kaszákkal, s úgy hatott, mint egy csillogó, tüskéiben kopaszodó sündisznó. Ami még fölfalhatót talált, belerakta, s egy sötét hajnalon, amikor vad er ővel fújt a keleti szél, útra kelt. A hatalmas hátszél villámgyorsan repítette nyugatnak az egyetlen járható, sima úton, a Duna jegén. Sehol egy él őlény, sehol egy ködoszlop. A szélvihar úgy ragadta, hogy oda kellett kötnie magát az árbochoz, hogy le ne sodródjék a szánkóról. Prémes pápaszeme mögött vért könnyezett a szeme, s a vitorlás szán repült vadul, könnyen, szédít ő iramban. A nap járását figyelve kormányzott Akárki János úr egyenesen nyugatnak. Mióta repült, órák vagy napok óta, maga sem tudta. Egyszerre csak hatalmas meredek tornyosult eléje, közepén egy acéllemez-simaságú gleccservonulattal. Egyenesen nekihajtotta szánját, amely suhanva kaptatott fel a meredeken, mint falra mászó macska. A csúcsra érve a szán orra előrebillent, s a hegy másik oldalán leáraMió jégárvonulaton mint a villám csúszott a lapály felé... őn földszint Hahó!ű, Hahó! Amottderengés a távolban hómezpirosodott roppant kiterjedés rózsaszín er őasödött, a leszálló alkonyatban. Ó, hisz még egy napja sincs, hogy repül a szánján. Az a rózsaszín nem északi fény, értelmes és szeszélyes a kiterjedése, tehát emberi alkotás! Ember? Hát itt még élnek emberek... Hurrá! - kiáltott volna lelkesülten, de szánja alól hirtelen elfogyott a jég, a száguldó vitorlás hirtelen megfeneklett valami fekete latyakban, ő orra bukott az árbochoz kötöző kötelek tompa reccsenésében. Elveszítette eszméletét. Mikor magához tért, egy rendes régi szoba díványán feküdt, s körülötte franciául beszélő, csinos, b őr-szőrme hímzéses ruhájú eszkimók álltak. Meleg folyadékot töltöttek a torkába, röviden közölték vele, hogy Párizsban van, a város leköltözött a föld alá, a régi földalatti vasút járataiba, amelyeket messziről idevezetett forró vízzel f űtenek, a rózsaszín derengés a város fölé boruló, mesterségesen kell őre vékonyított jégtető, hatalmas periszkópokon kéMielik föld alól a közeli és távoli környéket, látták szánkóját megjelenni a Vogézek tetején, a város körül a medvék és esetleges idegen támadók ellen védelmül
mesterséges meleg mocsarat csináltak, abban feneklett meg szánkója, a föld alatt termesztenek ennivaló növényeket, nevelnek vágásra jegesmedvebocsokat, na, most csak aludjék békén, reggel ébresztőóra fogja fölkelteni, pá és au revoir! Ezzel eltolongtak, és ő elaludt. Hosszú Id ő múlva hallotta az ébresztőóra berregését, de nem mozdult, úgy tett, mintha aludnék. Csakugyan el is alszik, alszik is félig, ébrenlét és álom között kábán, amikor hideghangja kéz ahallatszik: dunyha alá nyúlva vállon ragadja, s Akárki Jánosnéegy kiabáló - Ébredj, János, már egy negyedórával ezelőtt szólt az ébresztő, újra elaludtál, a fürdőszobában be van fűtve, kész a teád, siess! Akárki János úr kábán felül az ágyában, s tétován kérdi: - És hol a vitorlás szánkóm? - Tessék? - riad rá gyanakodva a felesége. Akárki János úr megdörzsöli a szemét, s zavartan mondja: - Azt kérdezem, van pirítós kenyér is? - Van, csak siess, elkésel a hivatalból - sürgeti az asszony. - Te, Zsuzsi, hogy én mit álmodtam! - kezdi a mesét, most már teljesen felébredve Akárki János. - A fene kíváncsi most a te buta álmaidra, mindjárt fél nyolc! ripakodik rá a felesége, s lerántja Akárki János úrról a dunyhát.
V. NAGY ZSUZSANNA
Aggteleki emlék Mikor érünk már oda? - Nemsokára. - De mikor? út ismét kiegyenesedett, MégAz néhány kanyar, és odaérnek.az asszony beletaposott a gázpedálba. - Mindjárt. Kétoldalt magas, öreg fák. Erd ő. Az ablaktörl ő szétmaszálja az esőcseppeket, félszárazon nyikorog a gumi. - Szomjas vagyok! - jelentette ki a gyerek zsarnoki határozottsággal. - Rögtön odaérünk, drágám, aztán ihatsz. - De én MOST vagyok szomjas! - Bírd ki odáig! - De ha egyszer szomjas vagyok, adjál szörpöt! - Jó. - Most! Két pohár málna után elhallgatott. Csendesen bámulta az egymást kergető esőcseppeket az ablaküvegen. Az asszony bekanyarodott a parkolóba. A kocsi hátsó ülésér ől kihalászott két kiskabátot, és a hóna alá szorította. - Viszem a mackómat is - mondta a kisfiú. Az ülések között ráncigálni kezdte a játékot. - Csak útban lesz, hagyd a kocsiban! - kérlelte az anyja. - De én vinni akarom! - szögezte le a gyerek. Nagyot rántott a mackó lábán. - Ha akarod... - sóhajtott az anyja. Átgázoltak a széles gyepszőnyegen, hogy levágják az út kanyarját. Az es ő elállt, várakozó gyerekek ugrándoztak a nedves f űcsomók között. A barlang bejárata a kettévágott hegy tövében nyílt. - Most megyünk be? - kérdezte a gyerek. - Igen. Váltok jegyet, te addig maradj itt! Játssz a maciddal! - Neki is veszel jegyet? - Neki nem kell. - Előkotorta a pénztárcáját, és beállt a sorba. Mire végzett, eltűnt a gyerek. Idegesen körbepillantott. Az autóparkoló és az országút környékén nem volt. Elrohant a barlang bejáratához. Aztán megpillantotta. Egy bazáros bódé el őtt állt. Leny űgözve bámulta a tarka m űanyagkiállítást. Alulról, mintha csillagokat számolna. Sarkánál lógatva a macit. - Olyat akarok! -jelentette ki határozottan. Apró ujját egy tapadókorongos nyilakkal ellátott pisztolyra irányozta. -- Van márilyen... neked pisztolyod! De nem - De ez sem tud többet, majd máskor veszünk ilyet is - próbálkozott az asszony, önmaga megnyugtatására, meg a tekintély maradék morzsáit védve. Aztán megvette.
Egyik kezében a mackóval, másikban a szikrákat szóró nyílpuskával a kisfiú elindult a barlang bejárata felé. - Pisilni kell - énekelte, amikor az idegenvezető kinyitotta az ajtót. - Előbb is eszedbe juthatott volna! - Az előbb még nem kellett. - Na szaladj, itt megvárlak! Még éppen elérték a befelé igyekvő sor végét. A barlangrendszerbe folyosó Hideg volt.ő Az út kiszélesedett, egykeskeny, hatalmaskiépített terembe értek.vezetett. Az idegenvezet megállt, és megvárta, míg mindenki kiér a folyosóból. - Üdvözlöm kedves vendégeinket az aggteleki Baradla barlangban mondta. - A barlangrendszer huszonöt kilométer hosszú, ebb ől hét kilométer Csehszlovákiára esik. H őmérséklete télen-nyáron egyforma, 12-18 fok. Páratartalma igen magas, 98 százalék. Mi most egy középtúrát teszünk, ami egy óra húsz perc. Felhívom a kedves vendégeink figyelmét, hogy a cseppkövekhez nyúlni vagy f őleg letörni belőlük szigorúan tilos. Szeretnék még figyelmeztetni mindenkit, hogy ne maradjanak el a csoporttól, mert ahogy elhaladunk, a villanyok automatikusan lekapcsolódnak! - Fázom! - nyöszörg őit a gyerek. Az asszony feladta rá az eddig mereven elutasított dzsekit. A cipzárat teljesen felhúzta a nyakáig. A kisfiú a hóna alá vette a macit, és megfogta anyja kezét. - Ez a terem nevét a benne épen talált Ősember-csontvázakról kapta - szavalta az idegenvezető. – Itt lakott és... - Itt laknak az ősemberek? - figyelt fel a gyerek. - Már nem, drágám. Sok-sok évvel ezelőtt laktak itt. Már meghaltak. - Mért haltak meg? - Öregek voltak... - Igen?... Tiszta viz ű, mozdulatlan tavacska melleit haladtak el. Az asszony egy több színben csillogó, gyönyör ű oszlopot bámult éppen, amikor a gyerek megrángatta a kezét. - Az Anyu, beleesett a maci, szedd ki! A finoman rezg ő víztükör alatt asszony átnézett a korláton. széttárt karral, buta ábrázattal ott feküdt a barna plüssmackó. - Vedd ki, anyu! - Istenem, hogy veled mennyi baj van mindig! - sóhajtott az anyja. Leguggolt a nyálkás köre, hogy közelebbr ől felmérhesse a lehetőségeket. A víz bár sekélynek látszott, kristálytükre hideg mélységet rejtett. - Nagyon mély, nem lehet elérni - mondta az asszony lehangoltan. - De igen, még meg sem próbáltad! – makacskodott a gyerek. - Nézd, drágám, majd veszünk egy másik macit, utol kell érnünk a csoportot, mert nagyon lemaradunk. - De nekem EZ a maci kell! Semmi más, csak ez! Ezt vedd ki! nyafogott. - Na, persze! - sóhajtott az anyja elcsigázottan. Körülnézett, hátha talál valamit. De ez a mozdulat csak védekezés volt. Id őnyerés, fegyverszünet. Aztán újból leguggolt. Belemerítette ujját a vízbe. A felszín megrezdült. A hullámok megremegtették az id őtlenségben alvó
vizet, és legy űrűztek az évszázados mélységbe. Az asszony nézte az eltorzult gombszemeket, a varrott mosolyt a mackó ábrázatán. A mackóén, aki visszazuhant az elmúlt századok csöndjébe, a mérhetetlen idő legmélyére. Hogy emberölt ők múltán egy kisgyerek rámutasson a furcsa képződményre. - Nézd, olyan, mint egy mackó! A víz kisimult. Az asszony felállt, és összedörzsölte a kezét. Sóhajtott. A gyerek a korlátba kapaszkodva figyelte a mozdulatait. Anyja tétován körbenézett. Ebben a pillanatban aludt ki a fény. Hirtelen és váratlanul. Körbefogta a sötétség. Pompeji hamu, vastag, olajos. Állt mozdulatlanul. Ujjait összezárta. Félt a ragacsos sötétség érintését ől. Szemhéján érezte a nyomást. A gyerek szorosan hozzásimult, átkarolta a lábát. Végigsimította a kisfiú vállát, és beletúrt a hajába. Bal kezével megkapaszkodott a korlátba. - Ne félj, édesem, utolérjük őket - mondta halkan. Megkereste a gyerek kezét, és vaksin ránézett. Lassan, óvatosan elindultak a korlát mentén. Görcsösen szorította a pici kezet, vonszolta maga után a fékeié szivacson át. Lábuk alatt nyálkásan kígyózott az út. Felzavart kavicsok sziszegtek. Meg fog állni a csoport, s ők akkor utolérik. Nem lehetnek messze, hiszen egyik terem a másikba ér. A gyerek megbotlott és felnyögött. Felrántotta a kezét, hogy talpra állítsa. Lassítani kell, még belecsúsznak valamibe. Egy gyermekkorából visszatér ő álma jutott eszébe. A szürke, átlátszatlan köd, amin keresztül ment, ment egész éjszaka. Nem látta, hova lép, a kezét se, ha arca elé tette. De ment addig, míg izzadságban úszva kimerültén fel nem riadt... De most nem volt egyedül. Támpontot adott a korlát, s érezte fia bizalmát. Ez erőt adott neki. őket... - Utolérjük - Bal kezével végigsimított a korláton, és előrefogott. - Már csakMindjárt! néhány méter... - Nem félek, anyu... Igazán. Megszorította a gyerek kezét. Újból előrenyújtotta karját, mint a pók a lábait, hogy felderítse a terepet. A korlát hideg volt, kézfejére csöpögött a víz. Fázott. . A következő nekirugaszkodáskor ujjal az üres sötétségbe fúródtak. Vége a korlátnak. Körbetapogatta a falat. Nedves volt és hideg, de vezetett valahová. A göröngyös sziklákat követve fúrta át magát a sötétségen. Lassan, araszolva, mint kukac az almában. Hirtelen változott meg az út min ősége. Eltűnt a beton, a kavicsokat éles kövek váltották fel. A mennyezet leereszkedett. Többször is beleverte a fejét. Amikor az oldalfalak Is elt űntek a keze alól, az utat szegélyez ő kősziklák után tájékozódott. A gyerek szótlanul ment mellette. Hol megbotlott, hol elcsúszott. Szorosan fogta, nem esett el.
Szemét erőltette, minden pillanatban várta a távoli fénycsíkot, pontot vagy foltot, a csoport nyomát. Mégis a kisfiú volt, aki felkiáltott. - Ott vannak, anyu, ott vannak! Egy oldalbejárón át halvány fény villogott. Irányt változtattak. Az út hol elveszett, és akkor derékmagasságú sziklákon kellett átmászniuk, hol előbukkant és vezette őket. Ment egyenesen, nehogy elveszítse a fényt. Szemével fogva tartotta. Hamarosan hangokat is hallott. Mély, dörmögő férfihangot és vidám gyerekkacajt. Elérték a termet. Magas, göcsörtös oszlop takarta el a szemük el ől. Kinyújtották nyakukat, hogy jobban lássanak. Földbe gyökerezett a lábuk. Az óriási terem közepén gallyakból rakott tábort űz lobogott. Er ős fénye bevilágította az orgonasíp cseppkövek lelógó ezüstfüggönyét. A tűz körül emberek ültek. Sz őrös testüket szakadt állatbőr takarta. Előreugró arccsontjukon fehér táncot járt a fény. Nem messze t őlük fekete, kócos hajú n ők dolgoztak egy kiterített bőrön. Néhány méterre tőlük gyerekek hancúroztak. Kavicsokkal dobálóztak vagy birkóztak. Az asszony szinte szoborrá meredt. A kisfiút elb űvölte a látvány. Szemében megcsillant a t űz, szája mosolyra nyílt. Egyetlen rántással kitépte magát az asszony kezéb ől, és a gyerekek közé rohant. - Dávid! - kiáltott az asszony, de keze már csak az üres leveg őbe kapott. A gyerekek felsikoltottak. Köveiket szétdobálták, és a felnőttek közé rohantak. Óvatosan visszafordultak, aztán megálltak előttük félkörívben. Némán bámultak a jövevényre. Dávid mosolyogva állt a kör közepén. Kezében a nyílpuskával, amit maga elé tartott. Olyan volt sötétkék farmernadrágjában, fehér csíkkal díszített, metál-kék dzsekijében és angyali arcát keretez ő szőke fürtöcskéivel, mint idegen bolygóra tévedt űrhajóscsemete, akit láthatatlan pajzs védegy a félelmetes, vad bennszülöttekt ől. De őt semmiféle pajzs nem védte. Csak a félelem gyorsan oszló ködfátyla. Gyenge és magányos volt, kiszolgáltatott. Az asszony érezte ezt. A pillanatnyi dermedtséget kihasználva kifutott a fénykörbe. Megjelenése újabb riadalmat okozott. Most a feln őttek körében. Mielőtt elérte volna a kisfiút, megtorpant. Egy dühödt, nagydarab nőstény elzárta előtte az utat. Villogó szemmel megállt közte és a gyerek között, és sárga fogsorát kivillantva vicsorgott rá. Körülöttük megfagyott a levegő. Percekig álltak így. Figyelve és rettegve egymást. Aztán az asszony óvatosan oldalra lépett. A vad fölkapta fejét, szeme gonoszán megvillant. Csontos, előreugró állkapcsa megnyílt. Az asszony sarka kavicsba ütődött. Lehajolt érte és felkapta. Abban a pillanatban nehéz test zúdult rá.
Karjába erős körmök mélyedtek, nyakába forró gőz csapott. A vad nő lehelete. Megszorította a követ, és találomra odavágott. A vad felvisított és legördült róla. Az asszony felugrott a földről. Megtorpant. Egy óriási, izmos hím állt előtte, fél kezében a n őstényt tartotta. Szúrós, fekete szemével határozott fölénnyel nézett le rá. kapálózó foglyát, és megragadta az asszonyt. Karjánál fogvaKiejtette bevonszolta a cseppk őoszlopok közé. Belökte egy mélyedésbe. Leült egy kőre, háttal neki. A társaság szemmel láthatóan megnyugodott. Bár kíváncsi pillantásokat küldtek felé, megközelíteni senki sem merte. Dávid játszott. Elmerülten, gondtalanul. Az ősembergyerekek megszagolták, megfogdosták szőke fürtjeit, de nem bántották. Befogadták. Kavicsokat vittek neki és fadarabokat. Együtt fogócskázott, nevetett velük. A cseppkőlovag ült az asszony előtt mozdulatlanul. Pillantásával távol tartotta a hívatlan látogatókat. Rabja összehúzta magát, de szemével kiutat keresett. Legalább a gyerek lenne közelebb. Inteni sem tud neki, hisz ide sem néz. Egy eld őlt kőoszlopon egyensúlyozott éppen, két fekete gyerekkel a nyomában. Az oszlop végén leugrott. Karját fellendítette. A nyílpisztoly nekikoccant a kőnek, és kiesett a kezéből. Egyszerre ketten kaptak utána. Ő és egy másik. Felemelték. Dávid egy er ős rántással megszerezte magának, és a melléhez szorította. A másik kiegyenesedett. Sóváran nézett az idegen játékra, nyöszörögve felemelte a tenyerét. Dávid felnevetett. Csettintett a nyelvével, aztán maga elé tartotta a kincset, hogy a másik kellőképpen megcsodálhassa. Farmerzsebéből előhúzott egy tagadónyilat, és megpörgette az ujjai között. Benyomta a pisztoly csövébe, és diadalmas vigyorral kilőtte a t űz felé. A játékpisztoly éles bádoghangon Lyukacsos szikrázó csillagszórófények törtek fel,felkerregett. megvilágították ujjait. csövén A t űzbe csapódó nyíl felverte a farakást. Izzó, pattogó szikrákat szórva szétcsapódott az emberek között. A gyerekek visítva rohantak a terem védett zugaiba. Rémült bogárszemük kíváncsian villogott a hatalmas kövek között. A tűz környéke kiürült. Az ősemberek egy széles sziklatömb mögé menekültek. Eltűnt a nagy, szőrös hát is. A második nyíl hoMiokon találta az óriást. Dávid játszott, és ilyenkor nem Ismert határt. Újra töltött és l őtt. Berregett a pléhcső, villogott, mint a tűzijáték. Röpködtek a nyilak. Az asszony kiugrott a mélyedésből, és megragadta a kezét. Minden erejét összeszedve rohanni kezdett vele. Botladozva húzta maga után az apróra töredezett k ősziklák között. Bukdácsolt, falnak ütközött, tovább-botorkált. Aztán úgy érezte, nincs tovább. Lába remegett, torkában fülsiketítőén lüktetett a vér. Lerogyott a földre, magához szorítva a gyereket. Száját összeszorította, orrát facsarták a könnyek.
A gyerek is zihált. Elvékonyult hangon motyogott valamit, és szorosan átkarolta a mellkasát. A vadak utolérhetik őket. E gondolatra az asszonyban ismét fellángolt a félelem. Eleresztette a gyereket, és visszanézett. Nem üldözte őket senki. El innen, tovább, tovább! Ki kell találni ebb ől a labirintusból. Felemelte gyereket, és tapogatózva továbbhaladtak. t űnt, vidámparki aszellemvasútban ülnek. Mozgó gipszfigurákatÚgy hagytak maguk mögött. Festett bábokat, amelyek rémületbe ejtik a gyengébb idegzetű látogatókat. Úgy t űnt, az álomszer ű valótlanságból mennek a valóság felé, mely elérhetetlensége miatt t űnik álomnak. Megbotlott. Talpa alatt egyenesre simult a talaj. Egyenletes, kiépített betonúthoz értek. Keze korlátba kapaszkodott. Az asszonyban ismét feltámadt a remény. Meggyorsította lépteit, és szorosan megmarkolta a valóságba vezető hideg vaskorlátot. A csoportot képzelte maga elé. Az őket keresők felderült ábrázatát. A meleg kezeket és a napfényt. A bizonyosságot adó meleg, átható sugarakat. Megborzongott. A barlang mélyér ől hirtelen gyönyör ű orgonahang zúgott fel. Lágy és ismer ős dallamok. Álmodik. Még mindig álmodik. Vagy újabb ugrándozó gipszbábok, démoni szirének. A végtelenített szellemvasút. Álom. Gyönyörű és láthatatlan, simogatóan kegyetlen. A cseppkövek beszívták a dallamot, megízlelték és elengedték. És akkor felizzott a fény is. Lila, kék, halványsárga, piros. Hullámzott a dallammal együtt. Magasan és mélyen. Szétfolyva, mint festékcseppek az üvegen, majd rendeződve, mint a szivárvány. Talán ő is csak egy báb egy sötét színpadon. Végig kell játszania szerepét. Elindultak. Magas, széles terembe értek. A falakat imbolygó fényfoltok festették pillanatonként más ésmely másvisszahúzódott szín űre. Megvilágították a magasba tör ő, tajtékzó vízfüggönyt, vagy felszökött a zene változó ütemére. A falakon elhaltak a fények, de felemelkedtek a szök őkút üvegesen csillogó vizével, majd körbefutottak a cseppkövek lelógó orgonasípjain. Gyönyörű volt. Soha nem látott még ilyet. Maga volt a csoda. Varázslat. Aztán újból kialudt a fény. Egy pillanatra sötét lett, majd fehér lámpafények villantak fel köröskörül. - A hangversenytermet látták, kedves vendégeink. A zene: Bach Toccata és fúgája volt... - A terem közepén, hosszan elnyúló széksorok mögött állt a csoport. A padok túloldalán a vezet ő matatott egy magas berendezés mögött. Derékig eltűnt mögötte. - Nemsokára vége a kirándulásnak. Szerettük volna emlékezetessé tenni ezzel a kis hangversennyel... - fejezte be a vezet ő. - Reméljük, kellemesen szórakoztak, és máskor is ellátogatnak hozzánk!
Amikor kiértek, szemüket összehúzta a nyári nap melegen izzó fénye. Az asszony felemelte arcát a nap felé. Becsukta a szemét. - Anyu... Anyu! - rázta meg a kezét a kisfiú. - Mi van, édesem! - hajolt le hozzá. - Nézd! - Öklét anyja szeme elé tartva lassan kinyitotta. Egy letört cseppkődarab csillogott benne. - Jézusom, Dávid, mi ez?... - Ez?... hát... aggteleki emlék... Vass Mihály rajzai
MIHAIL PUHOV
Port Perpetuum 1. - Most pedig térjünk rá a fizetségedre - szólt a Legf őbb Felderítő, s tenyerén megcsillant az Élet Mogyorója. Ric lélegzete elakadt a meglepetéstől. Aranyszínű héját villogtatva a Mogyoró máris feléje gurult az asztal égszínkék üveglapján. Egy szempillantás alatt elsüllyesztette a titkos zseb legmélyére, amely zseb ugyan mindenkinek van, ám többnyire üres. Az Élet Mogyorója, amely visszaadja mindazt, amit ől megfosztották az évek - immár az övé. - Az el őleg - f űzte hozzá a Legfőbb Felderítő. - A honorárium másik felét, a Csipeszről beszélek, majd csak utána kapod meg. Már úgy értve, ha eleget teszel a várakozásainknak. A mesés ízek, melyek már-már valósággá váltak Ríc nyelvén, hirtelen keserűre fordultak. A Mogyorót kizárólag ezzel az egyszeri használatra alkalmas Csipesszel lehet feltörni. Ha nincs Csipeszed hiába van Mogyoród. Másmilyen módon hozzá. azon Egy kalapácsütés, például, maga a biztos halál,nem mertférsz a Mogyoró nyomban felrobban, akár egy gránát. Elméletileg, persze, foggal is fel lehetne törni. Az ősök éppen így is csinálták, a mesterséges táplálkozás évszázadai azonban megfosztották az állkapcsot az ehhez szükséges erőtől. A Mogyoró melegségét a ruhán keresztül is érezni lehetett. Ric - a Szabályzatnak megfelelően - nyugodtan és h űségteljes odaadással nézett a Legf őbb Felderítőre. A kihallgatás véget ért. A Legf őbb Felderítő felállt. - Sok sikert kívánok! Ezek a sablonos szavak nem álltak összhangban a teljes életet kitöltő előírásokkal. Az élet jelképekből áll. Ezek pedig néha súlyosabbak a hagyományos frázisoknál. Nyugodtan és h űségteljes odaadással - a Szabályzatnak megfelelően - követte szemmel Ric, amint a Legf őbb Felderítő megkerülte az égszínkék asztalt, és meglendítette az öklét. Ütés - a fogak csattanása - és Ric rongyként repült a folyosóra, a jó el őre kitárt bejárathoz. A forgósorompótól újabb lökést kapva, egy pillanat múlva Ric máris a mozgójárdán, a járókel ők lábai közt tápászkodhatott fel. Kevesen fordítottak rá figyelmet, akik azonban mégis, megértve, hogy miről van szó, irigyked ő pillantásokkal méregették. Világos, hogy aki most és itt az állat tapogatja, az egy állami hivatalnál vizitált, méghozzá titkos ügyben. Ez pedig csak a kiválasztottak számára lehetséges. A mozgójárda a csillagkikötő felé vitte Ricet. A kiköt ő felett csillagbuszok cikáztak. A magasban, a felhők mögül a Küls ő Állomások derengtek át. Néhanapján - talán havonta egyszer - egy fényes csillag gyullad ki abban az irányban: startol egy FHCS - vagyis foton-hipertér csillaghajó, a Világmindenség általánosan elterjedt űrközlekedési eszköze. Alapjában véve az egész egy kolosszális méretű parabolatükör, melynek hátoldalán helyezték el az utasteret és a raktárakat. A FHCS
fotonmeghajtással startol, csaknem a fénysebességig felgyorsul, ekkor áttér a hipertérbe, a cél el őtt pedig ismét a fotonhajtóm ű lép üzembe a fékezéshez. Egy ilyen FHCS várta Ricet, hogy elröpítse a világ űr távoli pusztaságaiba, a Nagy Titok felderítésére. 2. - Elkaptad az isten lábát - mondta alig egy órával ezel őtt a Legf őbb ő mindjárt az üdvözl őrúgások után. - A jelképek összessége: Felderít maga az ,élet, de a jelképek önmagukban - kevesek. Éget ő szükségünk van energiára is. A csillaghajók, ezek az FHCS-k módfelett zabálják az energiát. Észveszejtő sebességig kell őket felgyorsítani, majd pedig erről a sebességről lefékezni. Minden egyes út ezer villamos er őmű egyévi termelésének megfelelő energiamennyiséget fogyaszt el. Ez az energia pedig végső soron a semmibe vész. Atomerőmű, hőerőmű, vízi er őmű, ár-apály er őmű – az FHCS-k mindent felzabálnak. Ha viszont felhagyunk a repüléssel, a többiek megelőznek minket. Új energiaforrásokra van szükség. Ámde honnan vegyük? Ric vállat vont. - KI kell deríteni, hogyan oldották meg ezt a problémát más civilizációk. - Jól forog az eszed - bólintott a Legf őbb Felderítő. - Tervszerűen végzünk ilyen tevékenységet, mindeddig azonban eredménytelenül. Most egy váratlan lehet őségünk adódott. Dics ő űrhajósunk, Integher - itt van a fényképe - egyik útján balesetet szenvedett. Meghibásodott a hipertérváltója. Méghozzá a lehet ő legrosszabb helyen, a legmélyebb űrben. Közel s távol sehol egy csillag. A legénység egyik tagja azonban észrevett egy magányos bolygót. - Árva planétát - vetette közbe Ric. - A csillaghajósok ezt a kifejezést használják. Igen - hagyta jóvá a Legf őbb Felderít ő -, éppen hogy egy árvát. Integher, magától értetődően, lakatlannak, vélte. Hamarosan kiderült azonban, hogy aegy, Földr l származó kolóniaa éldegél az árva planétán. Arról Földa nev űő bolygóról, melynek lakói, azezen úgynevezett földiek, állandó jelleggel borsot törnek az orrunk alá. Ha jól emlékszem, te már találkoztál velük? - Találkoztam - erősítette meg Ric. - Kellemetlen civilizáció. Roppant ellenszenves, ravasz fickók ezek a földiek. Állandóan keresztülhúzzák a számításainkat. - Úgy-úgy - bólogatott a Legf őbb Felderít ő. – Tehát a földiek. Pontosabban: utódaik, ezek a telepesek. Nos, ez a planéta, mivelhogy árva, teljesen egyedül áll. A környékén nincsenek napok. Egyéb energiaforrások sem. Te mint gazdag tapasztalatokkal rendelkez ő felderítő hogyan képzelsz el egy ilyen kolóniát? - A népesség bizonyára alacsony lélekszámú - felelt megfontoltan Ric, ámbár gyanította, hogy valamilyen beugratás sül ki majd a dologból. - Feltehetően egyetlen valamirevaló csillagkiköt őjük sincs. Mivel a környék híján van az energiaforrásoknak, ugyancsak takarékoskodniuk kell. Ámbár az is igaz, hogy a takarékosság, ha egyáltalán nincs mivel takarékoskodni, önmagában semmit sem old meg.
A Legfőbb Felderítő elnevette magát. - Éppen ezt válaszolták nekünk a legjobb szakértőink is. Egy dologról azonban megfeledkeztek, akárcsak te, hogy az adott esetben ezekr ől a furfangos földiekről van szó, akik mindent másképpen csinálnak. Ez be is igazolódott. A dics ő Integher már messzir ől felfigyelt a bolygó egészen különleges mivoltára. Jó néhány nagyváros és egy legkorszerűbben felszerelt, közvetlen leszállást biztosító űrkikötő. -- Vagyis? - Ric nemés egészen értette. nélkül - magyarázta a Legf őbb Küls ő Állomások csillagbuszok Felderítő. - A csillaghajók közvetlenül az űrkikötő betonján landolnak. Ez sokkal kényelmesebb, de nem is ez a lényeg. Most fogsz csak elámulni. Az még csak hagyján, hogy a helybéli telepesek, a ravasz földiek leszármazottai megjavították a csillaghajónkat. Integhert és legénységét egy szállodában helyezték el, méghozzá olyanban, hogy el sem hiszed. A legénység kényelmes ágyakban aludt, etették őket, s mindezt egy teljes héten át! - És milyen fizetséget gomboltak le róluk? - kérdezte naivan Ric. - Fizetséget?! Mielőtt Integher és a többiek elhagyták a bolygót, még ők ajándékoztak a legénység minden tagjának egy-egy tízkilós aranylapot, íme, gyönyörködhetsz. - Az asztalon egy háromdimenziós kép jelent meg. - Nos, hogyan vélekedsz minderről? - Lehetséges, hogy a bolygó teljes egészében aranyból lenne? kockáztatta meg Ric. - Ezt felelte nekünk egy igen okos szakért ő is - nevette el magát a Legfőbb Felderít ő -, aki most, hogy úgy mondjam, a jól megérdemelt, hosszan tartó szabadságát tölti, ámbár ennek semmi köze az ügyhöz. Természetes, hogy egymás után küldtük oda a felderít őcsoportokat. Többek között geológusokat Is. Nos, mit gondolsz, mit láttak?... Ric ezúttal inkább a hallgatást választotta. Minek találgasson? Úgyis megtudja, ha már iderendelték. - Valami teljesen elképeszt őt láttak. Pontosabban kifejezve: egyáltalán nem láttak semmit. Sem energiaforrást, sem pedig őhelyeket. féMiel A helybéliek, ellenére, nekika is fejenként egy-egy ugyanilyen aranylapot mindennek ajándékoztak, úgy, hogy kincstárunk már tömve van. Mármint aranylapokkal. Mint kiderült, más bolygókról importálják az aranyat. Soha nem fogod azonban kitalálni, hogy mit adnak cserébe. Ric némán vállat vont. - Eléggé beképzelt vagy. Nocsak, próbálkozz! - Energiát. A Legfőbb Felderítő felugrott, kis híján felborítva az asztalt. - Honnan tudod?! - Csak... ráhibáztam - hebegte ijedten Ric. - Paradox helyzetben paradox módon kell gondolkodni. A legkevésbé valószín ű megoldást választottam. - Már azt hittem, hogy valaki fecsegett – sóhajtott megkönnyebbülten a Legf őbb Felderít ő. - Mindemellett eltaláltad. Annak ellenére, hogy nincs energiaforrásuk, mégis energiát exportálnak, méghozzá fölös mennyiségben. Nemcsak saját magukat látják el teljes mértékben, hanem még a hat világtáj felől odaözönlő turistákat is etetik. Mondanom
sem kell, hogy a turisták valójában kivétel nélkül kémek. Nemcsak nekünk van szükségünk energiára. A jelentések szerint egy lépést sem lehet tenni a bolygón anélkül, hogy kémekbe ne botolnánk. Az elhárításuk azonban tökéletes, eddig még egy fikarcnyi információt sem sikerült kicsikarnunk. Ellenben van egy feltevésünk, melyet neked kell a helyszínen kivizsgálnod. Ric várt. - Elkaptad isten lábát - mondta a Legf őbbmobile"-r Felderít őő.l,-melyet Még ma elindulsz, hogyaz mindent kideríts a „perpetuum a bennszülöttek - ezek szerint - feltaláltak. Most pedig térjünk rá a fizetségedre. És az Élet Mogyorója gurulni kezdett az égszínkék asztallapon, hogy Ric titkos zsebében kössön ki. 3. A startot és a hipertérbe való áttérést Ric, mint mindig, elég tűrhetően viselte el. Az FHCS - a megszokott típus: hatf ős legénységgel. A kapitány meglehetősen mogorva fickó volt, egy igen kellemetlen szokással: szótlanul álldogált az ember háta mögött. Ric valahányszor csak hátrapillantott, a kapitányt látta, amint baljós ábrázattal éppen egy poros válaszfalra rajzolgat az ujjával, esetleg a cipőfűzőjét csomózgatja, vagy pedig hangtalanul libben odébb, mint egy látomás. Elég gyakran mondott ostobaságokat, bürokratikus zagyvaságokkal f űszerezve, és Ricnek nem került túl sok fáradságába, hogy rájöjjön: ez egy közönséges ügynök, a csillaghajó igazi parancsnoka pedig szinte biztosra vehetően az a parancsnokhelyettes, aki eddig még ki sem dugta az orrát a kabinjából, s így Ric meg sem tudott vele ismerkedni. Mellesleg, Ric jómaga is helyettesként szerepelt a legénységi listán, méghozzá a navigátor-programozó helyetteseként. A fedélzeten még egy légikisasszony is sürgött-forgott, örökké kíváncsian, mint általában a legtöbb nő. Az ő kíváncsiságában azonban érezhet ően volt valami szakmai jelleg. Nyilvánvaló: ő is Ric „kollégája". Hasonló feltevés merült felszempontból akaratlanul aRic legénység kapcsolatban is, aki bizonyos közvetlenötödik főnöketagjával volt. Ha valaki, akár a legszerényebb programozói ismeretek birtokában is, szóba elegyedett vele, azonnal tisztába jöhetett azzal, hogy a navigátor ilyen irányú ismeretei még az övénél is jóval szerényebbek. A szolgálati érintkezés során egész egyszer űen Ric mondatait ismételte, kissé átalakítva a szórendet, más helyre téve a hangsúlyt, mindezt, persze, az értelem rovására. A beavatatlanokra mindenesetre ez kell ő benyomást gyakorolt. Szerencsére ezek az érintkezések ritkák voltak, mivel Ric a legénység hatodik tagjával lakott közös kabinban, aki ugyan rádiósként volt bejegyezve, viszont - a többiekt ől eltér ően - ő egyáltalán nem leplezte, hogy kém. A hipertér-kommunikációs készüléken kizárólag dzsesszprogramokat fogott, s a rádiósfülke szinte rezgett a dobszólóktól. A felderít ői tevékenységről is sajátos elképzelései voltak. Három hatalmas hajókoffert hozott magával, színültig megtömve a földiek ruházatával, s állandóan azokat próbálgatta. Sminket is használt. Szabályos időközönként új álruhában mutatkozott Ric el őtt - hol mint szállodai
tisztviselő, hol mint szakállas, részeges házmester vagy akár egy kövér szakács, sovány pincér, s őt, még mosogatólánynak is beöltözött egyszer. „Információra van szükségünk - avatta be Rlcet hitvallásába. Az információ megszerzésének pedig a legjobb módja: elvegyülni a bennszülöttek között. Nekik mindenről tudomásuk van, és el őbb-utóbb valamelyikük biztosan elszólja magát." Ricnek nem volt ellenvetése, ámbár a rádiós foglalatossága kissé idegesítette. Sok idejét el - igaz, csak a gyorsulás idején, az FHCS át nem tért a rabolta hipertérbe, ahol gyakorlatilag megállt az idamíg ő, sőt még egy kicsit visszafelé is forgott. Az id ő normális menete csupán akkor állt helyre, amikor a csillaghajó a cél előtt kibukkant a hipertérből. A hajó tattal el őre repült, hatalmas fényoszlopot lövellve ki magából, fokozott ütemben lassítva a hatalmas tömeget. A fékezéskor, amint ez Ric el őtt már ismeretes volt, a puszta űrbe szóródott szét ezer villamos erőmű egy teljes évi termelésének megfelelő energiamennyiség, ámbár az adott pillanatban nem ez aggasztotta. Egyéb problémák voltak. A helyettes parancsnok senkit sem engedett a vezérl őkabinba, ahol az egész utazás alatt kucorgott, s Ric csak jó id ő elteltével láthatta meg a bolygót a fedélzeti kéMiel ő-ernyőn keresztül. Amikor végre megpillantotta, mintegy saját magának (senki sem volt körötte) hangosan konstatálta: - Na, végre itt van a kedves. - Miféle kedves? - kérdezte féltékenyen a légikisasszony, id őközben a fedélzeten teremve. Ric már kezdte volna magyarázni, hogy miről is van szó, amikor halk zörejt hallott a háta mögött. Hirtelen megfordult, s természetesen a parancsnokot látta, amint ujjával közömbösen köröket rajzolgat a poros válaszfalra. A parancsnok abbahagyta e foglalatosságát, s úgy nézett Ricre, mintha csak most vette volna észre. - Hol a munkahelye?! - förmedt rá szigorúan. – Ön miért itt tartózkodik, s miért nem a munkahelyén? Haladéktalanul terjessze el ő az erre vonatkozó szolgálati feljegyzését! A csillaghajó fényözöne halványult. száz méter átmérőjű gigantikus tükör a földet érés fokozatosan utolsó pillanatáig ver Aőfénybe öltöztette az egész űrkikötőt. A halványuló fényben Ric még egy futó pillantást vethetett a leszállópályát körülvevő épületekre, majd mindenre sötétség borult. - Földet értünk - szólalt meg Ric. - Milyen érdekes! - lelkendezett a légikisasszony. - Hol vagyunk? Valamilyen bolygón? - Bolygón? - kérdezett vissza a parancsnok. - Ön téved. Útitervünk részét semmiféle bolygó sem képezi. Éles sípszó harsant fel. Mindenki hátrakapta a fejét. A fedélzeti hídon egy rend őr állt, gumibottal, pisztollyal, szigorú pillantásokat lövellve egyensapkájának aranyozott szemellenzője alól. - Mi ez a csoportosulás? - szólalt meg szigorúan a rend őr, a rádiós hangján. - Egy er ős lökéstől megszakadt a dzsesszközvetítés. Mi történik itt? Mindannyiukból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
- A programozóhelyettes azt állítja, hogy leszálltunk valamilyen bolygóra - szólalt meg a légikisasszony. - De jó is lenne! Már úgy hiányzik az emberi súly! Minden arc Ric felé fordult. - Milyen alapon nyugszik azon feltevése, hogy a gondjainkra bízott űrközlekedési eszköz valamely ismeretlen objektumon esetleg földet ért? - tette fel a kérdést a parancsnok. - Vizuális információszerzés - közölte Ric. - Ha ott balra kitekint, megláthatja az űrkikötalapján ő védőkupoláját, és ilyennel csak a bolygók felszínén kiépített űrkikötők vannak ellátva. Jobbra kitekintve egy magas falat és különféle építményeket láthat, amelyek együttesen egy várost alkotnak. Az egész világ űrben, legjobb ismereteim szerint, ehhez hasonló jelenségek csupán a bolygók felszínén voltak eddig kimutathatók. És végezetül, ha egyenesen el őretekint, egy szkafander nélküli humanoid figyelhető meg. Ott ni, a kiköt ő előtti téren, egy emelvényen ül. - Az űr fekete lyukaira esküszöm, igaza van! - jelentette ki a parancsnok. - De mi történt a helyettesünkkel? Figyelmeztettük a vezetőséget, hogy az ilyen tapasztalatlan káderekb ől összeállított legénységgel bármi megtörténhet az úton. Megbíztunk helyettesünkben, ő végezte a célba állási munkálatokat, és lám, mindez hová vezetett! - Ön bizonyára megfeledkezett a tervszerű megelőző karbantartásról - sietett Ric a parancsnok segítségére, aki túlságosan Is belebonyolódott a konspirációba. - Elérkezett a kibernetikai berendezések átvizsgálásának és karbantartásának soron következ ő határideje. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a leszállás. A navigátorfülkéből hangos, sietős léptekkel közeledett Ric bizonyos szempontok szerinti közvetlen főnöke. - Mindent tudok! - kiáltotta, majd kissé átrendezve Ric utolsó mondatának szavait, folytatta: - A leszállást, mint kiderült, a karbantartó berendezés soron következ ő kibernetikus átvizsgálása tette szükségessé. Hiszen vizsgálat is szerepel az útitervben? űnik, - Igen voltunk - nyögte ki elvörösödve a parancsnok. hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni. Kivágódott–a Úgy vezérltőkabin ajtaja, és megjelent a parancsnokhelyettes. Mint egyik tojás a másikra, úgy hasonlított a dics ő Integher fényképére, amit a Legf őbb Felderít ő mutatott Ricnek. - Higgyék el egy dörzsölt veteránnak - szólalt meg Integher -, akármilyen kopók vagy kémek is maguk, az örökmozgót úgysem fogják megtalálni. Most pedig kinyithatják a fedélzeti ajtót.
4. A villanyfény, vagyis a hajnalpír helybéli utánzata átsütött a vastag függöny redőin. Ric végre kinyitotta a szemeit. A dörzsölt veterán Integhernek igaza volt. Az itt eltöltött hét során Ric semmiféle „perpetuum mobile" nyomára nem akadt. A bennszülöttek, vagyis az itteni telepesek, a furfangos földiek utódai úgyszintén nem kerültek a szeme elé. A magas fal mögött laktak, amely az űrkikötőt határolta, no meg hát a bolygó más városaiban. A szervízellátásának kérdését a helybéli hatóságok zseniálisan egyszer ű
módon oldották meg, a más bolygókról érkez ő felderítők pszichológiájának figyelembevételével. Számos „turista", hogy elvegyülhessen a bennszülöttek között, beszivárgott a karbantartó részleg helyiségeibe Is, átöltöztek, és kell őképpen megváltoztatva arcukat, hozzáláttak új kötelezettségeik teljesítéséhez. Az alkalmazottak többségében, akivel Ric találkozott, rendszerint saját útitársait ismerhette fel. Például az utcát a rádiós söprögette, a szállodai szobalány szerepét pedig - egymást szabályos időközönként felváltva az álkapitány és a légikisasszony töltötte be, méghozzá olyan príma álruhában, melyben még az álkapitány Is százszázalékos szobalánynak tűnt. Pontosabban: légikisasszonynak, aki egy százszázalékos szobalánynak álcázza magát. A többiek, akikkel Ric találkozott, valamennyien más bolygóról ideérkezett turisták voltak. Avagy kémek turistának öltözve... Az itteni érintkezéshez teljesen elegendő a turistazsargon ismerete, ám Ric jó előre eltökélte, hogy elsajátítja a helybéli dialektust. Éppen az el őző nap estéjén fejezte be tanulmányait. Újonnan szerzett tudományát egyel őre még nem tudta hasznosítani. A kiköt ő előtti téren ücsörg ő bennszülött, akit Ric már a leszálláskor észrevett, még az sem volt él ő ember. Mint utóbb kiderült, egy emlékm ű szoboralakja. Nem tartotta azonban kizártnak, hogy valamilyen írásos forrásra bukkan. Egy perc múlva Ric már készen is állt napi tevékenységének elvégzésére. A reggeli tornát az utóbbi id őben elhanyagolta. Amúgy is mindenhez szokatlan erőkifejtésre volt szüksége. Még a W. C.-be sem volt egyszerű bejutnia. Eleinte azt gondolta, hogy valamelyik kollégája állandóan ott ül, és belülről tartja az ajtót. Nagy er őkifejtést igényelt a számos ajtó nyitogatása, a roló felhúzása, de még a reggeli kávé behozatalára jelt adó cseng őzsinór meghúzása is. Hogy milyen lehetett a gördül ő tálalóasztalkát tolni, azt Ric csak elképzelni tudta, az álkapitány ugyanis az utóbbi id őben lényegesen egészségesebbnek tűnt, a légikisasszony pedig könnyedén díjat nyerhetett volna egy hivatásos birkózóversenyen. RicAzlassan előre a néptelen a rengeteg ajtót. egészhaladt szálloda csupa ajtóból folyosókon, állt. A többi nyitogatva szálloda - úgyszintén. A turisták néhány nap leforgása alatt kivétel nélkül tekintélyes bicepszekre tettek szert. A szálloda bejárata el őtt fehér köpenyben valaki cigarettát és jelvényeket árult nyakba akasztható tálcájáról. Az utcai árus valahogy a bizonyos szempontok szerinti közvetlen f őnökére emlékeztette Ricet. - Jó reggelt! - köszöntötte Ric. - A lakosztályok hermetikus légkondicionálása után kifejezetten jólesik belélegezni az atmoszféraáraMiatok friss fuvallatát, nemde? A fehér köpenyes készségesen bólogatott. - Igen, igen, tökéletesen igaza van. A kondíciók lakosztályos hermetizmusa felettébb kedvez ő a fuvallatos atmoszféristák áraMiatai számára. Jó reggelt! A feltevések imigyen igazolódnak. Ric bizalmasan odahajolt az utcai árushoz. -Tudja, cimbora, kiderítettem egy Nagy Titkot. Az itteni energiaforrásokra vonatkozóan.
A fehér köpenyes feszülten figyelt. Szemei szinte lángot vetettek az izgalomtól. - Nekem úgy t űnik, hogy maguk a turisták állítják el ő az energiát folytatta Ric. - Megfigyelte már, hogy milyen nehezen lehet kinyitni a W. C.-ajtót? Az ajtó nyitásával a turista egy akkumulátort tölt fel. Szorozza be az akkumulátorok kapacitását a turisták számával, és rögtön megérti, hogy mire gondolok. Ric fizikailag érzékelte azt a hatalmas er őfeszítést, álcázott álprogramozónak végül mégis sikerült magába amellyel fojtania aza melléből felszakadó diadal-ordítást. Engem egyáltalán nem érdekel a kapacitások energoakkumulátorossága, de azért köszönöm - hazudott a fehér köpenyes. Rögtön el is hallgatott, bizonyára attól tartva, hogy elfelejti az imént hallottakat. Ric a Kémek indulójának dallamát fütyörészve odébbállt. Hangulata észrevehetően megjavult. Különösen akkor, amikor lopva hátralesett, és meglátta, hogy a fehérköpenyes, portékáját villámgyorsan összekapkodva és hóna alá csapva, futásnak eredt. „A postára állapította meg Ric. - Hogy rejtjeles táviratot továbbítson." Íme, a „hosszan tartó szabadságolás" újabb várományosa. 5. Az utcasarkon köszöntve a szakállas, részeges és a dzsessz hiányában meglehetősen lelombozódott házmestert, Ric az űrkikötő előtti tér felé vette útját. Az utcák kihaltak voltak. A turisták túlnyomó többsége még aludt. A néptelen környék kedvezett az akciónak. Az emlékm ű talapzatán Ric még tegnapel őtt egy terjedelmes feliratra lett figyelmes, melyet immár el is tudott olvasni. A turisták és rossz felderítők legf őbb hibája: a gyenge nyelvismeret. Ha nem ismered a nyelvet, más egyebet sem fogsz megismerni - tartja a régi felderít őközmondás. A nyelv jelképekből tev ődik össze, a jelképek összessége pedig - maga az élet. RicRic cipőmegesküdött i a járda burkolatán kopogtak. egy burkolat! Bárhol másutt volna, hogy a járdaKülönös fotocellákkal van kikövezve. Az úttest - úgyszintén. A háztetőkről nem is szólva, amelyek, úgy t űnik, kizárólag fotocellákból állnak. Más bolygón ez igen ésszerűen hatna. No de itt? Ahol nincs is nap? Vagy éppen nem lett volna kéznél másmilyen építőanyag? Nem valószínű. A Nagy Titok, a rejtélyek és paradoxonok valóságos szövevénye, örök éjszaka - és fotocellákból álló útburkolat. Az energiaforrások teljes hiánya - és korlátlan energiaexport. És a luxushotelek. Ugyan honnan láthatták el őre a bennszülöttek a jelenlegi turistaözönt? Vagy mégis, talán számítottak rá? De hát mire kellenek nekik a turisták? Tán csak nem valóban arra, hogy nyitogassák az ajtókat és feltöltsék az akkumulátorokat? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kerget őztek Ric agyában, miközben az emlékmű elé ért. A talapzaton a következőket olvasta: EDISON THOMAS ALVA 1847-1931
A Föld kimagasló elektrotechnikusa, feltaláló. Találmányai: a mimeográf, az elektromos toll, az izzólámpa, a fonográf, az olvadó biztosíték, a forgókapcsoló, a villanyóra, a kinetoszkóp és számtalan egyéb hasznos dolog. Kimagasló érdemeket szerzett a háztartási műszaki eszközök fejlesztése terén. Különleges áttételek révén sikerült elérnie, hogy látogatói, házának kapuját kinyitván, vizet szivattyúztak a kútból, f űrészeltek, akkumulátort töltöttek fel. Ezáltal minden id ők és mindenfát népek legnagyobb gondolkodóival állítható egy sorba. A szöveg ezzel véget ért. Elektrotechnikus, nagy feltaláló. Ugyan miért állíthattak neki emlékm űvet itt - azon a bolygón, melynek lakói érthetetlen módon, a semmiből állítanak elő energiát? Ric szemével újból végigfutott Edison találmányainak felsorolásán. A „perpetuum mobile"-ről egy szó sem esik. Marad tehát a feltaláló házának kapuja. És a szálloda ajtói, melyeket olyan nehezen lehet nyitogatni. De hiszen ez képtelenség! A furfangos Edison által kigondolt energiaszerzési módszer, habár tagadhatatlanul szellemes, valójában igen kevéssé hatékony. Még a civilizáció hajnalán világossá vált, hogy az izomerő önmagában édeskevés. Éppen ezért Is indult fejlődésnek a civilizáció. Az ajtónyitogatással a turisták igen jelentéktelen energiamennyiséget juttatnak vissza a rendszerbe. Újabb zsákutca! A titok megmarad titoknak, és kotródhatunk hazafelé. A napfényt utánzó kivilágítás már régen elérte a maximumát. Hirtelen azonban - milyen különös - Ric mégis úgy érezte, hogy a fény erősödik, mintha egy láthatatlan nap emelkedne a város fölé. Mi lehet ez? A várható elutazásuk tiszteletére rendezett ünnepi díszkivilágítás? A pazarló bennszülöttektől, a furfangos földiek utódaitól sok minden kitelhet. Az alapvilágítás hirtelen kihunyt, és mindjárt meg is lett a magyarázat. A zeniten egy fényes csillag közeledett. Valamilyen FHCS, a soron következő turistacsoporttal, leszálláshoz készülődött. Ric, egy fedezék után jelzés. kutatva, A közelben villogott biztonsági Egygyorsan perccel körbepillantott. kés őbb Rlc már a sötét védőüvegen keresztül szeMiélhette, mint világosodik egyre jobban a környék. Újabb vállalkozók, a Nagy Titok feltárásának reményét ől eltelve. Nem tesz semmit, telik-múlik az id ő, és szintén üres kézzel repülnek majd haza. A fényer ősség egyre fokozódott. A csillaghajó er őteljesen fékezett. Kint, a szabadban, már-már valóságos napként hatott. Lelassult, fénysugarakat lövellve, koncentrált energianyalábokat... Energia! Ric agyát, akárcsak a kinti utcákat, vakító fényáradat járta át. A „turista"-hajók egymás után érkeznek, és mindegyikük ezer villamos er őmű geyéves termelésének megfelel ő kinetikus energiatartalékot hoz magával. A fékezéskor ez az energia teljes egészében sugárzássá alakul át. Ez pedig nem az űrbe távozik, ahogy a Legfőbb Felderítő állította, hanem a célbolygóra. A bolygólakóknak pedig mindössze annyi a feladatuk, hogy minden talpalatnyi helyet fotocellákkal tűzdeljenek tele.
A fény mag a sötét üvegen keresztül is vakította. A csillaghajó lassan ereszkedett, egy koncentrált fényoszlopra támaszkodva. És a fotonok energiája nem veszett kárba. Az itteni telepesek nem hoztak szégyent a furfangos ős emlékére, aki kigondolta, hogy miképpen lehet munkára fogni a vendégeket. Még túl is léptek rajta, kigondolva, hogy miképpen lenét munkára fogni a vendégek csillaghajóit. Alkalmazkodni tudtak a minden energiaforrást nélkülöz ő, halott bolygó zord őt, azokat meg ki is tudták aknázni. Ha élni akarsz körülményeihez, alkalmazkodj, és sminden a legnagyobb rendben lesz. Ez az információ a legfőbb mindazok közül, ami Itt megtudható. Ér annyit, mint az örökmozgó. Igen ám, csakhogy most mihez kezdjen vele? Továbbítsa a főnökeinek? Nem. Ez mindennél többet ér. És a honorárium? A Csipesz az Élet Mogyorójához? 6. - Úgy viselkedsz, mintha egy kitüntetés várományosa lennél, pedig hát... - mondta a Legf őbb Felderít ő, túlesve az üdvözl ő rúgásokon. Elárulhatok neked egy titkot. No, természetesen, nem a Nagyot, viszont eléggé érdekeset. Útitársaid ugyancsak a mi ügynökeink voltak. Igaz, csak amolyan tucatügynökök. T őlük nem is vártunk sokat. T őled azonban... Nos, az előleg nálad maradhat. Viszont nem áll jogomban a Csipeszt is átadnom. Ric válaszképpen valamilyen meghatározhatatlan, artikulálatlan hangot hallatott. - Valahogy nem tetszel ma nekem - folytatta a Legf őbb Felderítő. Hogy nem tettél eleget a várakozásainknak, és hogy semmit sem tudtál meg, rendben van. Nem te vagy az els ő. De miért viselkedsz úgy, mintha vizet tartanál a szádban?... Ric ezúttal hallgatott, nyelvével igazgatva valamit a fogai között. Közeledett a kihallgatás hagyományos befejez ő aktusa, amelyre Ric nyugodtan, hűségteljes odaadással - a Szabályzatnak megfelel ően várakozott. Minden úgy volt, mint régen, eltekintve egy apró kis részlett l. Az őégszínkék asztalt megkerülve a Legf őbb Felderítő meglendítette öklét, és egy pillanat múlva Ric máris a járdán ült, a tömegben, irigy pillantások kereszttüzében, amelyek immár teljesen indokoltak voltak. Ámbár erről senkinek még csak fogalma sem volt. Az Élet Mogyorója, amely a Ric állkapcsát ért er ős ütést ől végre feltört, mesés ízekkel olvadt szét a nyelvén, visszaadva mindazt, amitől már megfosztották az évek.
Veperdi Gábor fordítása Tábori Csaba rajzai
ISAAC ASIMOV
Én, a robot Az eltűnt robot A Hlpsr Bázison vad iramban Követték egymást az In-lézkedések. Olyan volt az egész, mint egy hisztérikus sikoly. Ahogy múlt az Idő, egyre kétségbeesettebb intézkedéseket hoztak: 1. A Huszonhetedik Aszteroida Csoport állomásai nak űrkörzetében a hiperatom-najtóművel kapcsola tos összes munkálatokkal leállították. 2. Az egész ürkörzetet gyakorlatilag „kiiktatták" a hálózatból. Engedély nélkül senki nem utazhatott oda. És semmilyen körülmények közt nem hagyhatta el senki. 3. Dr. Susan Calvint, az Amerikai Robot- és Gépem ber Rt. főpszichológusát és dr. Péter Bogertet, a mate matikai osztály vezetőjét külön állami ürcirkálóval a Hiper Bázisra vitték. Susan Calvin még sohase hagyta el a Földet, és ez alkalommal se érzett rá különösebb vágyat. Az atomenergia korszakában és a hlperatom-hajtómü érájának küszöbén dr. Calvin meg őrizte provinciális gondolkodását, (gy aztán nem nagyon lelkesedett e kirándulásért, és szükségességéről korántse volt meggy őződve. Ami elég világosan meg is látszott csúnyács-ka, öregedő arcán, amikor a Hiper Bázison leült az első vacsorához. Ajól fésült dr. Bogért sápadt arcán is ott ült a megszokott, ravaszdi kifejezés. Kallner vezérőrnagynak, a kísérleti áltomás vezet őjének szemében pedig állandóan valami riadt félelem bujkált. Kallner, akinek csillogó, tar koponyája és még csillogóbb diszegyenruhája sehogy se illett a komor hangulathoz, katonás nyíltsággal tért azonnal a tárgyra. - Különös történet ez, hölgyem és uram. Köszönöm önöknek, hogy ilyen gyorsan eljöttek, és f őleg anélkül, hogy el őzetes magyarázatot kellett volna adnunk. De ezt most igyekszünk pótolni. Elt űnt egy robotunk. Beszüntettük, be kellett szüntetnünk a munkát, amíg csak meg nem találjuk. Eddig minden Igyekezetünk hiábavalónak bizonyult, ezért határoztuk el, hogy szakemberek segítségét kérjük. A vezérőrnagy talán úgy érezte, hogy nem tudta elég hatásosan érzékeltetni a helyzet súlyosságát, mert szinte kétségbeesett hangon folytatta: -Az Itteni munkánk jelentőségét, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Múlt évben a tudományos kutatásra szánt költségvetési keret több mint nyolcvan százalékát az állomás kapta... - Mi teszi ezt az egy robotot olyan fontossá? - firtat ta Susan Calvin nyers, csfpös hangon. - ÉS miért nem tudták mind ez ideig megtalálni? A vezérőrnagy kivörösödött arccal Calvin felé fordult, és megnyalta az ajkát. - Tulajdonképpen azt Is mondhatnám, hogy megta
láltuk. - Aztán szinte kínlódva hozzátette: - Legjobb, ha közelebbről megmagyarázom a dolgot. Mihelyt megállapítottuk, hogy a robot szolgálatból nem tért vissza, azonnal szükségállapotot rendeltünk el, és minden kifelé irányuló forgalmat leállítottunk. Az elő ző napon egy teherszállító űrhajó érkezett ide, és két robotot hozott laboratóriumaink számára. A hajón még hatvankét robotszoktak volt, abból a típusból, amelyet... máshová szállítani. Ennek a számnak helyessége felől semmi kétség nem lehet. - Igen? És milyen összefüggésben van ez a mi prob lémánkkal? - Amikor a hiányzó robotunkat sehol se találtuk, és biztosíthatom önöket, hogy mindent tűvé lettünk érte, az a gondolatunk támadt, hogy újra megszámoljuk az űrhajón maradi robotokat. És ekkor kiderült, hogy hat vanhárom robot van rajta. - Feltételezem, hogy a hatvan harmadik az önök el kószált robotja, vagy mégse? - kérdezte komoran dr. Calvin. - De igen, csak nem tudjuk, hogy melyik a hatvanharmadik. A néma csöndet csupán az elektromos óra törte meg, tizenegyet ütött. - Nagyon különös - szólalt meg végre a pszicholó gusnő, és elhúzta a száját. Aztán harciasán Bogért felé fordult. - Mondja csak, Péter, Mi ez a játék? Mifé le robotokkal dolgoznak Itt a Hiper Bázison? Dr. Bogért habozva, kényszeredett mosollyal válaszolt: -Ez kényes ügy, Susan. Eddig nem beszélhettem róla magának. -Eddig! - vágta rá Susan Calvin. - De most már 71 más a helyzet. Mert ha hatvanhárom egyforma robot közül egyre szükség van, és az azonosságát nem lehet megállapítani, miért ne felelne meg bármelyik? Mi rejtőzik emögött? Miért küldtek értünk? - Engedje, hogy megmagyarázzam, Susan - Bogért beletörődött a megválloztathatatlanba. - A Hiper Bá zison több olyan robottal dolgoznak, amelynek agyberendezósére a robotika Első Törvénye csupán részben érvényes. -Csupán részben érvényes? - Calvin hátrahanyatlott szókében. Értem. És hányal gyártottak ebb ől a fajtából? - Néhányat. Állami rendelés volt, s az egész ügyet a legnagyobb titokban kellett tartani. A közvetlenül ér dekelt vezető személyeken kívül senki se tud róla. És magát nem sorolták közéjük. Én ebben ártatlan va gyok. - Hadd magyarázzam meg egy kicsit bővebben a dolgot - szólt közbe a vezérőrnagy némi fensőbbség-
gel a hangjában. - Nem tudtam, hogy dr. Calvin nincs beavatva a dologba. Azt, ugye, szükségtelen monda nom, hogy a Földön mindig Is Igen erős ellenzéke volt a robotoknak? A kormány egyetlen fegyvere a radiká lis ortodoxokkal szemben a robotika megszeghetetlen Első Törvénye, amely kizárja, hogy a robotok bár milyen körülmények között kárt okozhassanak emberi lényeknek. Nekünk azonban - folytatta vezérőrnagy - mindenképpen másfajta robotokra volta szükségünk. Ezérl az NSZ-2 típusból, az úgynevezeti nesztorokból néhány darabot korlátozott érvényű Első Törvénnyel állítattunk eiő. A titok megőrzése végett az NST-2 tí pust sorozatszám nélkül gyártják. Az átalakított pél dányokat a szokványrobotokkal együtt szállítják le ne künk, és mi természetesen a magunk robotjainak szi gorúan meghagyjuk, hogy Illetéktelen személyeknek sajátos voltukról nem beszélhetnek. Ami most - fejez te be a vezérőrnagy zavart mosollyal - visszafelé sült el. -Mindegyiket megkérdezte, hogy nem ő-e a szökevény? - szólalt meg mogorván dr. Calvin. - Feltételezem, hogy ön az illetékesek közé tartozik. A vezérőrnagy bólintott. -Mind a hatvanhárom tagadja, hogy nálunk dolgozott volna. És egy közülük hazudik. - Nincs a keresett roboton semmiféle kopás vagy ilyesmi? A többi, gondolom, gyári új példány. - A szóban forgó robot csak a múlt hónapban érke zett hozzánk. Ez meg a két újonnan jött lettek volna az utolsó darabok. Nincs rajtuk semmi látható kopás. - A vezérőrnagy megcsóválta fejét, és szemében újból ri adt félelem villant fel. - Nem merjük továbbengedni a ől a korlátozott hajót, dr. Calvin.bármi Ha ezekr Első Törvé nyes robotokról kitudódik... - Úgy látszott, nem is talál szavakat a következmények érzékelteté sére. - Semmisítsék meg mind a hatvanhármat - javasol ta hideg, szenvtelen hangon a robot-pszichológusnő -, és akkor az egész ügyet lezárhatják. Bogért elhúzta a száját. -Azt akarja mondani, Susan, hogy pusztítsunk el 72
harmincezer dolláros robotokat? Attól tartok, az Amerikai Robot ezt fölöttébb rossz néven venné. Próbáljunk másképp célt érni, mielőtt ilyen erőszakos eszközökhöz nyúlnánk. - Ebben az esetben - válaszolta élesen Calvin - té nyekre van szükségem. Például, hogy mi tette szüksé gessé ezeket az átalakitott robotokat? Milyen el őnye származik belőle a Hiper Bázisnak?
Kallner a hoMiokát ráncolta, majd alulról fölfelé vé-gigsiMitotta tenyerével. -Az előző robotokkal bajaink támadtak. Nálunk elég sokat dolgoznak erős sugárzásnak kitett környezetben. Ez persze veszélyes munka, de megfelelő óvintézkedéseket tettünk. A kísérletek kezdete óta mindössze két balesetünk volt, és egyik se halálos kimenetel ű. Ezt azonban a szokványos robotoknak nem lehetett megmagyarázni. Az Első Törvény kimondja: - idézem! - a trobotnak nem szabad kárt.okoznia emberi lényben, vagy tétlenül űrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Ez az els ődleges szempont, dr. Calvin. Mármost valahányszor egyik vagy másik emberünk kénytelen volt magát mérsékelt gammasugárzásnak kitenni, még ha csak olyan rövid időre is, hogy semmiféle fiziológiai ártalom nem származhatott bel őle, a legközelebb álló robot hozzárohant, és erőnek erejével el akarta onnan rángatni. Ha a sugármező kifejezetten gyenge volt, ez sikerolt is neki, s a munkát ilyenkor addig nem lehetett folytatni, amíg az összes robotot el nem távolították. Ha viszont a mez ő valamivel erősebb volt, a robotnak nem sikerült elérnie a szóban forgó m űszerészt, mert a gammasugárzás szétroncsolta a pozitron agyvelejét, s így elvesztettünk egy értékes, nehezen pótolható robotot. -Mindent elkövettünk - folytatta a vezér őrnagy -, hogy lebeszéljük Őket. De azzal érveltek, hogy a gamma-sugárzás veszélyezteti az emberi életet, és ezen az se változtat, hogy valaki egy félóráig épségben kibírja. Tegyük föl, Ismételgették, hogy feledékenységb ől egy óra hosszat marad a mezőben. Ezt a kockázatot ők nem vállalhatják. Mi erre azt feleltük, hogy egy ilyen teljesen valószínűtlen eshetőség miatt a saját életüket teszik ko'ckára. Az önvédelem azonban a robotika-nak csak a Harmadik Törvénye, és az emberi biztonságra vonatkozó Első Törvény megelőzi. Ekkor megpróbáltunk szigorú parancsok kiadásával célt érni, megtiltottuk, hogy bármilyen körülmények között belépjenek a gammasugár mezőbe. Ám az engedelmesség is csak a robotika Második Törvénye, és az emberi biztonságra vonatkozó Els ő Törvényt ez ge őtt a az őtt álltunk, hatálytalaníthatja, így aztán, dr. Calvin, az el választás hogy vagy lemondunk a robotokról, vagy pedig Els ő elTörvénnyel csinálunk valamit. És mi az utóbbi mellett döntöttünk. - Szinte hihetetlen -jegyezte meg dr. Calvin -, hogy akadjon ember, aki az Első Törvény hatálytalanítását kívánja. - Nincs szó hatálytalanításról, csak módosításról magyarázta a vezérőrnagy. - Az átalakított pozitron agyra változatlanul érvényes az Első Törvénynek az az előírása, hogy a robotnak nem szabad kárt okoznia -
emberi lényben. Mindössze azt az el őírást hatálytalanítottuk, amely külső közeg, például gamma-sugárzás okozta károk megakadályozására vonatkozik. Helyesért mondom, dr. Bogért? -Szóról szóra így van helyeselt a matematikus. - És ez az egyetlen különbség az önök robotja és a szokványos NSZ-2 modell közt? Ez az egyetlen kü
lönbség, Péter? - Igen, az egyetlen, Susan. Susan Calvin felállt, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: - Én most megyek aludni, s körülbelül nyolc óra múlva beszélni szeretnénk azzal az emberrel, aki utol jára látta a robotol. ÉS még valami, Kallner vezérőr nagy! Ha ebben az ügyben bármin ő felelősséget kell vállalnom, akkor e perctől kezdve a vizsgálatmagam lefolyta tására teljes és kizárólagos jogot követelek nak. Dr. Calvin két órán át bosszankodva küszködött kimerültségével, de aludni egy szemernyit sem tudott. Helyi időszámítás szerint pontban hét órakor beko73 l pogtatott dr. Bogért ajtaján, és őt is ébren találta. A matematikus, úgy látszik, vette magának a fáradságot, hogy hálókabátot is hozzon az útra, mert abban üldögélt. És épp a körmét vagdosta, amikor Calvin belépett a szobába. - Már vártam, Susan - mondta halkan, és letette az ollót. - Gondolom, nem nagyon tetszik magának ez az ügy- Egyáltalán nem. - Sajnálom, de nem lehetett megakadályozni a dol got. Amikor a Hlper Bázis Üzent értünk, rögtön gyaní tottam, hogy az átalakított nesztorokkal van valami baj. Útközben, bármennyire is szerettem volna, nem árulhattam el magának a gyanúmat, mert előbb meg kellett róla bizonyosodnom. A pozitronagy átalakítása ő államtitok. f-ő-f Közölniök kellett volna velem - mormolta a pszi chológusnő. - Az Amerikai Robotnak nincs joga arra, hogy a pszichológusának jóváhagyása nélkül a pozit ronagyon bármilyen módosítást hajtson végre. Bogért a hoMiokát ráncolta, és felsóhajtott. - Legyen okos, Susan. Úgyse tudta volna a szán dékuktól eltéríteni őket. Ebben az Qgyben az állam, ha törik, ha szakad, keresztülvitte volna az akaratát. H l peratom-haj tómű vet akar, az óterfizikusoknak pe dig olyan robotokra van szükségük, amelyek nem aka dályozzák őket a munkájukban. És mindenáron, még az Első Törvény csorbításának árán is, meg kellett Kapniuk ezeket a robotokat. Mi meg kénytelenek vol tunk elismerni, hogy konstrukciós szempontból lehet séges az előállításuk. Az államiak szent esküvel ígér ték, hogy mindössze tizenkét darabra van szükségük, amelyeket csak a Miper Bázison fognak alkalmazni,
és mihelyt a hiperatom-hajtómű elkészül, azonnal megsemmisítik valamennyit. És azt is esküvel ígérték, hogy minden óvóintózkedést megtesznek. T őlünk vi szont a legteljesebb titoktartást követelték. Ez a hely zet. - Én leköszöntem volna - sziszegte a foga között dr. Calvin. - Az se változtatott volnasaugyanakkor dolgon. Az állam va gyont ígért a vállalatnak, azzal egy fenyege tett meg bennünket, hogy ha visszautasítjuk a rende leti, roboteilenes törvényt hoz. Kutyaszorítóban vol tunk, és most még nagyobb kutyaszorítóban vagyunk. Ha ez kiszivárog, bajba kerülhet Kallner meg a kor mány, de még nagyobb bajba kerül az Amerikai Ro bot. - Péter, hát nem látja, miről van szó? - Dr. Calvin fürkésző pillantást vetett Bogertre. - Nem érti, mit je lent az Első Törvény megváltoztatása? Ez nem egy szerűen titoktartás kérdése. -Tudom, mit jelentene, ha teljesen hatálytalanítanák. Nem vagyok gyerek. Teljes instabilitást jelentene, a pozitronmez ők egyenleteinek csak imaginárius megoldása volna. -Igen, matematikailag. De ugyanezt kifejezheti nyers lélektani fogalmakkal Is. Minden normális lény, tudatosan vagy tudat alatt, lázadozlk a szolgasors ellen. És ha náia alacsonyabb rend űek, ténylegesen 74 vagy feltételezetten alacsonyabb rend űek, uralkodnak felette, lázadozása még hevesebbé válik. A robot pedig, bármiiyen típusú, fizikailag, sőt bizonyos mértékig szellemileg is fölötte áll az embernek. Mi teszi hát szolgalelküvé? Egyedül az Els ő Törvény! Ha ezt hatálytalanítjuk, robotok azon nyomban megölnének minket. Szép kis instabilitás! Nemagondolja? - Susan - válaszolta Bogért elnéző mosollyal -, elis merem, hogy ez a maga Frankenstein*-komplexuma** némileg indokolt, hiszen éppen ezért van szük ség az Első Törvényre. De most már nem tudom, hányadszor ismétlem, hogy nem hatálytalanítottuk, csak módosítottuk. - ÉS milyen következményekkel járt ez az agy stabi litására? A matematikus ajkát biggyesztette. - A stabilitás persze csökkent, de csak a biztonsá gosság határain belül. Az első nesztorokat kilenc hó nappal ezelőtt szállítottuk ide, s mind a mai napig a legcsekélyebb baj se volt velük. Ez a mostani eset Is csupán a titok kiszivárgása miatt aggályos, emberek re nem jelent veszélyt. - Na jól van. Majd meglátjuk, mit hoz a reggeli meg
beszélésünk. Bogért udvariasan klkisérte kolléganőjét, de mihelyt magára maradt, meggyökeresedett véleményének ékesszólö fintorral adott kifejezést. Reményeiben csalatkozott savanyú perszóna, gondolta magában, s amellett minden lében kanál. Susan Calvin gondolatai viszont nem Bogért körül forogtak. Már régen tudta róla, hogy sima modorú, beképzelt fráter. Gerald Black hasonlóan el őző évbenöt szerzett éterfizikából, és ifjú fizíkustársaihoz is leny diplomát űgözte a hiperatom-hajtóm ű problémája. Pecsétes fehér köpenye, kicsit határozatlan, kicsit lázadó egyénisége új színekkel tarkította a megbeszélést. Mokány alakjáról szinte sugárzott a tetter ő, és ujjai, ahogy idegesen csavargatták, rángatták egymást, akár egy vasrudat is kitéptek volna helyéből. Black mellett Kallner vezér őrnagy ült, szemközt vele az Amerikai Robot két megbízottja. - Hallom - mondta Black -, hogy elt űnése előtt én találkoztam utoljára a NST-10-zel. Erről van szó, ugye? Dr. Calvin érdeklődéssel pillantott Blackre. - Ez úgy hangzik, mintha kétségei volnának, fiatal ember. Nem 6/zfos, hogy maga látta utoljára? -Velem dolgozott, asszonyom, a sugármez ő-generátornál, és eltűnése napján is velem volt délel őtt. Nem tudok róla, hogy délután bárki látta volna. Jobban mondva, mindenki tagadja. -Gondolja, hogy valaki hazudik? - Azt nem állítom. De azt se szeretném - mondta, és - Frankenstein - Mary W, Shelleynek, a nagy angol költő feleségé nek (1797-1851) regényalakja Mesterséges embert készít, amely az tán megüli ót fekete szeme felparázslott -, ha engem hibáztatnának. - Szó sincs arról, hogy bárkit hibáztassunk. Amit a robot tett, azért mert robot. A célunk az,félre hogy megtaláljuk, Mr.tette, Black, s azért tegyünk most minden egyebet. Minthogy maga együtt dolgozott a robottal, bizonyára jobban ismeri, mint bárki más. Ta pasztalt náia valami szokatlant? Dolgozott már koráb ban Is robotokkal? - Igen. Dolgoztam más Itteni robotokkal Is, a szok ványos fajtával. Nincs köztük lényeges különbség, csak a nesztorok jóval okosabbak... és több a bőszszúság velük. - Bosszúság? Hogyhogy? - Talán nem Is az ő hibájuk. Az itteni munka elég ne héz, s az ember egykettőre felhergelődik. A négydi menziós térrel vacakolni nem tréfadolog. - Elmosolyo dott, szemmel láthatóan örömét lelte a vallomásban. Állandóan abban a veszélyben forgunk, hogy léket Ütünk a normális tér-idő szerkezetében, és az aszteroi dákkal együtt mindenestül kipotyogunk a világegye
temből. Bolondul hangzik, ugye? Persze hogy az em ber néha ideges. De nem Így a nesztorok. Azok precí zek, nyugodtak, sose fáj a fejük. ÉS ez már önmagá ban is elég ok rá, hogy megőrjítse az embert. Ha vala mi égető sürgős munkát végzünk, ne adj'isten, hogy ki lehessen őket rángatni a tempójukból. Néha szíveseb ben elvolnék nélkülük. ő - Nem lehet kirángatni avolna tempójukból? Előfor dult már, hogyket megtagadták a parancsot? - Nem, nem! - vágta rá Black. - Kifogástalanul dol goznak. Csak néha szólnak, ha azt gondolják, hogy va lamit rosszul csinálunk. Mindössze annyit tudnak az egész témáról, amennyire mi megtanítottuk őket, és mégis beleszólnak. Lehet, hogy tévedek, de azt hi szem, a többieknek ugyanez a bajuk a maguk neszto raival. Kallner vezérőrnagy baljósán köszörülte a torkát. - Miért nem tettek soha jelentést nekem ezekr ől a panaszokról? Az ifjú fizikus elvörösödött. - Mert valójában egyikünk se akart túladni a robo ton, meg aztán abban se voltunk egészen biztosak, hogy az ilyenfajta.,. kisebb panaszokat hogyan fog ja vezérőrnagy úr fogadni. - ÉS történt valami különös aznap délelőtt, amikor utoljára látta a robotot? - kérdezte csöndesen Bogért. Hosszabb szünet állt be. Úgy látszott, Kallner már nem tudja tovább türtőztetni magát, de Calvin higgadt mozdulattal leintette, s türelmesen várt a válaszra. Végül Biackböl kirobbant a méreg. - Igen, volt egy kis összezördülésem vele. Aznap délelőtt eltörtem egy Klmball-csövet, ötnapi munkám nak fuccs! Amár tervfeladatommal Is lekaptam voltam levelet maradva, s ráadásul vagy két hete nem ha zulról. És akkor odajött ő, s mindenáron azt akarta, hogy ismételjek meg egy egy hónappal azelőtt abba hagyott kísérletet. Folyton ezzel macerált, s már na gyon untam. Rászóltam, hogy menjen innét... és azóta nem láttam. Rászólt, hogy menjen onnét? - kérdezte élénken dr. Calvin. - Ezekkel a szavakkal? Azt mondta neki, hogy „menjen innét"? Próbálja elismételni szó sze rint, hogy mit mondott neki. Black szemmel láthatóan küszködött magával. HoMiokát egy pillanatra széles tenyerébe temette, aztán hirtelen felnézett, és dacos hangon kivágta: -Azt mondtam neki: „tűnj el Innét". És szbt fogadott, Mi? - Bogart kurtán fölnevetett. De Calvin még nem végzett a faggatással. Nyájas
hangon folytatta: > -Csak kilyukadunk valahová, Mr. Black. De Ismernünk kell a pontos részleteket. A robotok cselekedeteinek megértésénél egyetlen szónak, mozdulatnak, hangsúlynak igen-igen nagy jelent ősége lehet. A Mi esetünkben például kizárt dolog, hogy csak ezt a három szót mondta volna neki. Hisz eMiítette, milyen siet ős hangulatban volt. Bizonyára kicsit erőteljesebben fejezte ki magát. A fiatalember újból elvörösödött. - Igen... ves szót.gondolom, mondtam neki... egy-két ked - Pontosan mít? - Hát... arra nem emlékszem. ÉS különben se is mételném meg. Ha az ember Ideges, nem nagyon vá logatja meg a szavait. - Zavartan, szinte vihogva felne vetett. - Én meg különösen hajlamos vagyok a teremtettózésre. - Miattam ne zavartassa magát - válaszolta Calvin vénlányos szigorral. - Tekintsen pszichológusnak és semmi másnak. Szeretném, ha legjobb emlékezete szerint szóról szóra elismételné, amit mondott neki. ÉS ami még ennél is fontosabb, ugyanolyan hanghor dozással. Black segélykérőén a parancsnoka felé pillantott, de nem talált nála támogatásra. Ijedt, kerek szemmel nézett Calvinre. - Nem tehetem. - Muszáj! -Talán intézze hozzám a szavalt! - javasolta Bogért, aki alig bírta nevethetnókjét leplezni. - Akkor könnyebben fog menni. A fiatalember Bogért felé fordította bíborvörös arcát. Nagyot nyelt. - Azt mondtam... - kezdte, és menten el is hallga tott. - Azt mondtam... - próbálkozott újra. Mély lélegzetet vett, s aztán ajkáról gyors egymásutánban röppentek fel a szavak. A feszült légkörben szinte könnyek között fejezte be mondókáját. - ...nagyjából ez volt. A jelz ők pontos sorrendjére nem emlékszem, és az Is lehet, hogy kihagytam vagy hozzátettem valamit, de körülbelül ezt mondtam. A robot-pszichológusnő arcán enyhe pír jelent meg, mindössze ez árulkodott érzelmeiről. - Kifejezései zömét értettem, a többi, gondolom, ha sonlóan becsmérlő jellegű. - Igen - motyogta a meggyötört ifjonc. - És mindennek közepette azt mondta neki, hogy tűnjön el. - Persze képletesen gondoltam. 75 - Ezzel tisztában vagyok. Senkinek sincs szándékában fegyelmit indítani maga ellen. - Pillantására a vezér őrnagy, aki öt másodperccel előbb még korántsem osztotta volna a pszichológusn ő véleményét, dühösen bólintott.
-Végeztünk, Mr. Black. Köszönöm a segítségét. Susan Calvinnek öt órájába telt, amíg a hatvanhárom robotot kihallgatta. Öt órán keresztül újból és újból ugyanaz ismétlődött, az egyik robot helyébe egy másik, ugyanolyan robot ült le, az A, 8, C, D kérdéseket az A, B, C, D válaszok követték. Calvin arca mindvégig óvatosan kifejezéstelen maradt, hanghordozása színtelen, a beszélgetés változatlanul barátságos légkörben zajlott, a szobában pedig egy magnetofon rejtőzött. A kihallgatások végére a pszichológusnő teljesen kimerült. Bogért már várta, reménykedve nézett az arcába. Calvin lecsapta a magnetofonszalagot a műanyag asztallapra, és megrázta a fejét. - Mind a hatvanhárom ugyanúgy válaszolt. Semmit se tudtam meg... - Egyszeri hallásra nem is tudhatott, Susan -vágott közbe Bogért. - Forgassuk le a szalagokat! A robotok verbális reakcióinak matematikai értékelése a robotelemzés f ifikusabb ágazatai közé tartozik. Általában képzett technikusgárda végzi, bonyolult elektronikus gépek segítségével. Bogért nemcsak tudta ezt, hanem leplezett bosszúsággal be Is vallotta, miután meghallgatta a robotok feleleteit, jegyzéket készített az eltér ő szavakról és diagramot a kapott válaszok id őelemeiről. - Nem találtam semmi rendellenességet, Susan. A szó- és időbeli variációk a normális gyakorisági hatá rok között maradnak. Pontosabb módszerre van szük ség. Biztosan akadnak itt elektronikus számítógépek. HoMiokát ráncolta, s hüvelykujjának körmét rágcsálta. - Nem. Nem használhatunk elektronikus gépeket. Ki szivároghatna valami... Talán ha megpróbálnánk... - Kérem, Péter - vágott közbe türelmetlen mozdulat tal dr. Calvin -, Itt nem valamilyen megszokott aprócseprő laboratóriumi problémával áll szemben. Ha nem tudjuk puszta szemmel is jól látható különbség alapján, tévedhetetlenen azonosítani az átalakított nesztorokat, kátyúban vagyunk. Mert akkor könnyen megeshet, hogy melléfogunk, és futni hagyjuk a robo tunkat. Itt valamilyen csekély eltérés a diagramon nem elegendő bizonyíték. Ha ennyivel kellene beér nünk, akkor én mégis amondó volnék, hogy a bizton ság kedvéért az összes ilyen robotot szereltessük szét. Beszélt a többi átalakított nesztorral? -Igenis, beszéltem - heveskedett Bogért -, nincs semmi baj velük. Sőt, még a szokottnál is barátságosabbak voltak. Készségesen válaszoltak a kérdéseimre, büszkélkedtek a tudásukkal, kivéve a két újat, amelyiknek még nem volt Ideje beletanulni az éterfizikába. Nagyon jól mulattak rajtam, amikor kiderült, hogy fogalmam sincs egyik-másik itteni munkafolyamatról. 76 Vállat vont. - Lehet hogy a m űszakiak éppen ezt veszik rossznéven tőlük. A robotok talán túlságosan is fitogtatják tudásukat.
-Csinálhatna egy-két sikerakció vizsgálatot, hogy a gyártás óta nem állt-e be valamilyen változás, valamilyen rosszabbodás a magatartásukban. - Jó, majd csinálok. - Vékony ujjával játékosan meg fenyegette Calvint. - Ne idegeskedjék, Susan. Miért lát rémeket? Ezek a robotok teljesen ártalmatlanok. - Igen? - Calvin nekihevült. - Tényleg? Nem gondol arra, hogyközül az egyik hazudik? A hatvanhárom kihallga tott robot az egyik szándékosan hazudott, hol ott a legszigorúbban meghagytam nekik, hogy az iga zat mondják. Az igy megnyilvánuló abnormitás ször nyű mélyen lakozik és szörnyen ijesztő. Péter Bogért összeszoritotta a fogát. -Téved! Ide hallgasson, Susan! A nesztor-10-nek azt parancsolták, hogy t űnjön el. A parancsot az ő szempontjából a légiiletékesebb személy a legnagyobb nyomatékkal adta ki. Ezt tehát sem fokozottabb nyomaték, sem pedig nagyobb illetékesség révén nem lehet hatálytalanítani. A robot természetesen arra törekszik, hogy végrehajtsa a parancsot. Legyünk elfogulatlanok, a hatékonysága egyenesen csodálatot érdemel. Mert ügyesebben nem is tudna elt űnni, mint hogy elrejtőzik a hozzá hasonló robotok között. Igen, maga csodálja őt. Sőt, úgy veszem észre, mulat rajta, Péter... mulat rajta, és ijesztő értetlen séget tanúsít! Hát maga nem robotikus, Péter? Ezek a robotok különleges jelentőséget tulajdonítanak an nak, amit felsőbbrendűségnek tartanak. Erre maga is célzott az imént, amikor illetékességről beszélt. Tudat alatt úgy érzik, hogy az ember alacsonyabb rendű ná luk, s ráadásul az épségünket biztosító Els ő Törvény nek épp az Ő esetükben nincs teljes érvénye. Ezek a robotok nem stabilok. És itt jön egy fiatalember, aki egyiküknek a íegbecsmérlőbb, legmegvetöbb szavak kíséretében azt a parancsot hogyparancsot takarodjék, tűnjön el. Elismerem, hogy aadja, robotunk telje sít, de a tudata alatt sértödöttség lapul. És így még fontosabbá válik számára, hogy a becsmérlő jelzők el lenében igazolja a maga felsőbbrendűségét. Sőt: . olyan fontossá válhatik, hogy hatálytalanltja azt, amit még meghagytunk nála az Első Törvényből. - Hogy a csudába tudná egy robot a Földön vagy akár az egész Naprendszerben, hogy mi az értelme azoknak a válogatott káromkodásoknak, amelyeket a fejéhez vágnak? A trágárságok nem tartoznak abba az anyagba, amellyel a pozitronagyat preparálják. - Az eredeti preparálás még nem minden! - fortyant fel Calvin. - A robotok igen tanulékonyak, maga... maga ostoba fráter! - Dr. Calvin nyilvánvalóan vég képp elvesztette önuralmát. Hevesen folytatta: - Nem gondolja, hogy már a puszta hanghordozásból kiérezte, hogy nem bókokat vágtak a fejéhez? Nem gondol
ja, hogy már korábban is hallott efféle szavakat, és azt is megjegyezte, hogy milyen alkalmakkor? -Jól van - kiabálta Bogért -, akkor legyen szíves, mondjon egy példát, hogyan árthat egy ilyen átalakított robot az embernek, akármilyen sértődött, akármennyire Is szeretné bizonyítani felsőbbrendűségét! -- Mondok, Halljuk. ha abbahagyja az ordltozást. Az asztal két oldalán állva dühös pillantásokkal méregették egymást. - Képzelje el - mondta a pszichológusn ő -, hogy egy átalakított robot valamilyen súlyos tárgyat ejt le egy emberre. Ha abban a tudatban cselekszik, hogy ereje és gyorsasága folytán idejében el tudja kapni, mielőtt még leesne, akkor ezzel a cselekedetével nem szegte meg az Első Törvényt. Igen ám, de mihelyt elengedi a tárgyat, többé már nem & a cselekvő alany, hanem a gravitáció vak ereje. A robot tehát egyszerűen meg gondolhatja magát, és tétlenül tűrheti, hogy a tárgy az emberre zuhanjon. A módosított Első Törvény ezt le hetővé teszi számára. -Túl élénk a fantáziája, Susan. - Hivatásom néha azt is megköveteli, hogy élénk fantáziám legyen. De ne veszekedjünk, Péter. Lás sunk munkához. Pontosan tudjuk, mi ösztönözte a ro botot arra, hogy eltűnjön. Magának megvannak az eredeti szellemi alkatára vonatkozó adatok. Állapítsa meg nekem, milyen valószínűsége van annak, hogy a robotunk az imént leírt módon viselkedjék. De nem a különleges példáról beszélek, hanem általában az ef féle típusú reakciókról. Szeretném, ha ezt minél előbb megcsinálná. őközben... --Rendben van, deelidkell Időközben még végeznünk néhány teljesít ményvizsgálatot az Első Törvény hatóerejével kapcso latban. Gerald Black saját kérésére a II. Sugárépület boltozatos második emeletén folyó építkezést ellenőrizte. A fa válaszfalak táguló körben mind magasabbra emelkedtek. A munkások zöme szótlanul dolgozott, akadt azonban egy-kett ő, aki kíváncsian kérdezgette, milyen célt szolgál a felszerelend ő hatvanhárom fotocella. Az egyikük Btack mellé ült, levetette kalapját, és elgondolkodva törölgette szeplős karjáva! a hoMiokát. Black a munkás felé biccentett. Hogy megy a munka, Walensky?Walensky vállat vont, és szivarra gyújtott. - Prímán. De mondja, mi folyik Itt, doki? El őbb há rom napra leáll a munka, most meg ez a hajrá - könyö kére támaszkodott, és nagyokat pöfékelt. Black felhúzta szemöldökét.
- Két robotikus érkezett a Földről. Emlékszik, mennyi bajunk volt a robotokkal, mielőtt a fejük be tudtuk verni, hogy ne rohanjanak be a gamma térbe. - Emlékszem, persze. De aztán új robotokat kap tunk, nem? - Jött egypár pótlás, de f őképp okítással oldottuk meg a dolgot. Most pedig arról van szó, hogy érzéke olyan ro botokat akarnak előállítani, amelyek kevésbé nyek a gamma-sugarakra. - De azért furcsa, hogy a robotok miatt leállítsák a hajtómű körüli munkát. Azt hittem, az mindennél fontosabb. - Ez már a fejesek dolga. Nekem... ón azt teszem, amit mondanak. Valószínűleg protekció kérdése... - Úgy Is van - helyeselt a villanyszerelő, és moso lyogva kacsintott. - Biztosan van valakinek egy haver ja Washingtonban. De engem csak az érdekel, hogy pontosan kapjam a fizetésem, a többi nyolc. A hajtó mű nem az én dolgom. És Itt mi készül? -A fene tudja. Hoztak magukkal egy csomó robotot, hatvannál is többet, azokat akarják megvizsgálni. Ennyit tudok az egészről. Meddig fog az tartani? -Bár tudnám! - Amíg kapom a gubát - jegyezte meg Walensky gú nyosan -, felelölem totojázhatnak, amennyit akarnak. Black elégedetten pillantott rá. Terjessze csak ezt a mesét. Ártatlan történet, de elég közel jár az igazsághoz, hogy kihúzza majd a kíváncsiság méregfogát. A székben egy ember ült, némán, mozdulatlanul. Feje felett egy súlyos tárgy kezdett zuhanni, de az utolsó pillanatban egy szinkronizált energiasugár hirtelen félrelökte. A másodpercnek abban a töredékében, amely a tárgy Irányváltoztatását közvetlenül a hatvanhárom farekeszb ől nekilódultak az éberen figyel ő megel NSZ-2őzte, robotok, s eredeti helyzetüktől Öt láb távolságban hatvanhárom fotocella megrántott egyegy irónt, és egy kis vonást vésett a papirosra. A tárgy emelkedett és zuhant, emelkedett és zuhant... Tízszer egymás után! Tízszer egymás után lódultak neki és torpantak meg a robotok, amikor látták, hogy az ember biztonságban ül^a székben. Kallner vezérőrnagy csak az Amerikai Robot megbl-zottainak tiszteletére adott első vacsorán feszített egyenruhája teljes pompájában. Most csupán kékesszürke inget viselt, nyitott gallérral, fekete nyakkendője lazán lógott a mellén. Reménykedve pillantott az örökké mózesmazos modorú, ficsúros külsejű Bogertre, akinek Idegességét legfeljebb a halántékán gyöngyöz ő verltékcseppek árulták el. - Hogy sikerült a kísérlet? - kérdezte a vezérőrnagy. - Mit kellene mutatniuk ezeknek a grafikonoknak? - Bizonyosfajta eltéréseket - válaszolta Bogért -. de
azok, amelyeket Itt látok, sajnos, nem sokat fognak lendíteni a dolgon. Túl jelentéktelenek. A robotok kö zül hatvankettőnek, ha akart, ha nem, fel kellett ugra nia, hogy a látszólag veszélyben levő ember segítsé gére siessen. Ezt a robotikában kényszerakciónak nevezzük. A robotoknak a harmadik vagy negyedik próba után már feltétlenül tudniuk kellett, hogy a szó ban forgó embert nem fenyegeti veszély, kény telenek voltak felugrani. Ezt követeli az Elsmégis ő Törvény. - Értem. - De a hatvanharmadik robot, az átalakított nesztor nem állt ilyen kényszerhatás alatt. Szabad akaratából cselekedett. Ha akarja, ülve maradhatott volna a székében. Sajnos - folytatta Bogért enyhe sajnálkozással hangjában -, nem akart. És mit gondol, miért nem? Bogért a vállát vonogalta. - Felteszem, hogy dr, Calvin majd megmagyarázza nekünk, ha bejön. Bizonyára szörnyen borúlátó ma gyarázat lesz. Susan Calvin néha egy kicsit az Idegei re megy az embernek. - De ugye, jó szakember? - kérdezte a vezérőrnagy, és kétségektől eltelve a hoMiokát ráncolta. - Ó, igen - Bogért láthatólag mulatott a kérdésen. Kitűnő szakember. Úgy ismeri a robotokat, mint a tejtestvéreit. Talán azért vonzódik hozzájuk, mert gy űlöli az embereket. De pszichológus létére paranoiás hajla mú, idegbeteg teremtés. Nem kell Őt túl komolyan venni - hosszú sorban kiteregette maga elé a szagga tott vonalakkal teleírt grafikonokat. - Mint látja, vala mennyi robotnál a tárgy leejtésétől a futás befejezé séig terjedő időtartam a kísérletek ismétlődésével fo kozatosan csökken. Ezeket összefüggés a mozgásokatjellemzi, pontosan meghatározott matematikai s egy esetleges eltérés a pozitronagy rendellenes m ű ködésére utalna. Sajnos, a mi esetünkben ilyen rend ellenesség sehol se észlelhető. - De ha a Mi nesztorunk nem kényszerből cseleke dett, miért nem mutatkozik ez meg a görbéjén? Ezt nem értem. - Mindjárt megmagyarázom. A robotok reakciói saj nos nem teljesen azonosak az emberi reakciókkal. Az embernél az akarati cselekedetek jóval lassúbbak, mint a reflexmozgások. Nem úgy a robotoknál. Náluk pusztán a választás szabadságáról van szó. egyéb ként a szabad és kényszercselekvések üteme nagyjá ból azonos. Én azonban reméltem, hogy a nesztor-10 az első alkalommal meglepetésében jóval később fog reagálni, mint a többiek. ÉS nem így történt?
-Sajnos, nem. - Akkor nem sokra jutottunk. - A vezér őrnagy keser ves arccal dőlt hátra székében. - Pedig már ötödik napja, hogy megérkeztek. Ebben a pillanatban Susan Calvin belépett a szobába, s bevágta maga mögött az ajtót. - Tegye el a grafikonokat, Péter - mondta -, nagyon jólA tudja, semmit se látunk rajtuk. vezérhogy őrnagy kissé fölemelkedett székéb ői, hogy üdvözölje, de Calvin válaszképpen csak türelmetlenül motyogott valamit, majd így folytatta: -Valami mással kell próbálkoznunk, méghozzá gyorsan. Nem tetszik nekem ez a dolog. Bogért sokatmondó pillantást váltott a vezérőrnaggyal. Mi baj van? -Semmi különösebb. Csak nem tetszik nekem, hogy ez a nesztor-10 minduntalan kisiklik a markunkból. Azért is veszélyes, mert még csak fokozza a felfu-valkodottságát, fels őbbrendűség! érzését. Véleményem szerint most már nem egyszerűen parancsot tel78 jesít. Valamilyen neurotikus szükségérzet hajtja, mindenáron túl akar járni az emberek eszén. Veszedelmes, beteges állapot. Péter, megtette, amire kértem? Kidolgozta az átalakított nesztorok instabilitási tényezőit, úgy, ahogy mondtam? - Folyamatban van - felelte közönyösen a matema tikus. Calvin dühös pillantást vetett rá, majd Kallnerhez fordult. - A nesztor-10 határozottan tudja, mik a szándéka ink. Ebben a kísérletben, különösen az els ő próba után, semmi oka nem volt rá, hogy felugorjon. Hiszen látta, hogy a széken ölő embert nem fenyegeti veszély. A töb bieknek nem volt választásuk,aareakcióját. mi robotunk azonban szándékosan meghamisította - És most az ön véleménye szerint mi a teend őnk, dr. Calvin? -Legközelebb tehetetlenné kell tennünk számára, hogy csaljon. Meg fogjuk ismételni a kísérletet, de egy kiegészítéssel. Az ember és a robotok közé nagyfeszültségű vezetéket fektetünk, amely érintéskor a nesztorokat „halálra sújtja". Arról is gondoskodunk, hogy ne ugorhassákát a huzalokat, és előre megmond-'juk nekik, hogy a huzalok érintése a halálukat jelenti. -Szó sincs róla! - robbant ki Bogertb ői a méreg. -Nem járulok hozzá! Csak nem pusztítunk el kétmillió dollár érték ű robotot, hogy megtaláljuk a nesztor-10-et? Van annak inas módja is. - Biztos? Eddig még nem állt el ő vele. És különben is, eszemben sincs elpusztítani a robotokat. Felszere lünk egy relét, amely érintésre azonnal megszakítja az áramot. Ha a robot nekiszalad a vezetéknek, nem tör ténik baja. Csakhogy ezt nem fogja előre tudni.
A vezérőrnagy szemében felcsillant a remény. Gondolja, hogy ez a kísérlet sikeres lesz? -Annak kell lennie. Ilyen körülmények között a nesztor-10-nek ülve kell maradnia. Megparancsolhatnánk neki, hogy élete kockáztatásával Is érintse meg a vezetéket, mert az engedelmesség Második Törvénye erősebb az önvédelem Harmadik Törvényénél. De nem fog ilyen parancsot kapni. A többi robottal együtt ő is saját belátása szerint fog cselekedni. A szokványos az emberi biztonságra vonatkozó Els ő Törvény minden robotokat külön parancs nélkül is a halálba kergetné. Nem így a mi nesztoMO-ünket. Rá az Els ő Törvény csak részben érvényes, ráadásul nem kapott semmiféle parancsot, tehát nála az önvédelem törvénye lesz a leger ősebb. Nem marad más választása, mint hogy ülve maradjon. Ezúttal a tétlenség lesz kényszercselekedet. És mikor hajtjuk végre ezt a kísérletet? Ma este? - Igen - felelte a pszichológusn ő -, ha a vezetékeket idejében lefektetik. ÉS mindenesetre máris megmon•dom a robotoknak, hogy mire kell felkészülniük. A székben egy ember ült, némán, mozdulatlanul. Feje feiett egy súlyos tárgy kezdett zuhanni, de az utolsó pillanatban egy szinkronizált energiasugár hirtelen félrelökte. És a kísérlet Itt félbeszakadt. -. Az erkélyen elhelyezett megfigyel őfülkében Susan Calvin megrettenve ugrott fel kis tábori székéről. Hatvanhárom robot ült némán, bámult közönyösen a veszélyben forgó emberre. Egyikük se moccant. Dr. Calvin dúlt-fúlt mérgében. És mérgét még csak fokozta, hogy lepleznie kellett a robotok el őtt, amelyek egymás után léptek be, majd hagyták el a szobáját. Calvin ellen őrizte a jegyzéket. Most a huszonnyolcas következik, még harmincöt hátra. A huszonnyolcas számúösszesen robot félénken nyitott be van a szobába. Calvin nyugalmat kényszerltett magára. És te ki vagy? - kérdezte. A robot halk, bizonytalan hangon válaszolt. - Még nem kaptam meg a számomat, asszonyom. NSZ-2 robot vagyok, huszonnyolcadiknak álltam oda kint a sorban. Ezt a cédulát kell átadnom önnek. - Ma még nem voltál itt benn? - Nem, asszonyom. - Ülj le arra a székre! Szeretnék egy-két kérdést fel tenni neked, huszonnyolcas szám. Bent voltál te kö rülbelül négy órával ezelőtt a II. Sugárépületben? A robotnak nehezére esett a válasz. De aztán rekedten, mint az olajozatlan gép, mégis megszólalt: , - Igen, asszonyom. - Ott a teremben egy embernek majdnem baja esett. Igaz? - Igen, asszonyom.
- És te meg se moccantál, ugye? - Nem, asszonyom. - Tétlenséged miatt az embernek baja eshetett vol na. Ezt tudod? -Igen, asszonyom. Mégse tehettem másképp, asszonyom. - Nehéz elképzelni, hogy egy nagy, kifejezéstelen fémfigura összehúzza< magát, a robotnak azoi - Mondd meg nekem, miért nem tettél semmit, hogy megmentsd azt az embert? -Szeretném megmagyarázni, asszonyom. Semmiképp se akarnám, hogy akár ön... vagy bárki más... azt gondolja, hogy képes volnék olyasmire, ami egy embernek kárt okoz. Ó, nem, ez rettenetes volna... még elképzelni is! - Csak nyugodtan, fiam. Senki se vádol téged. Csak a?1 szeretném tudni, Mi járt akkor a fejedben. - Mielőtt bementünk volna a terembe, asszonyom azt mondta nekünk, hogy a tárgy egy emberre fog zu hanni, s ha meg akarjuk őt menteni, elektromos kábe leken kell áttörnünk. Ez, asszonyom, nem tartott volna vissza. Mit számit az én pusztulásom, ha egy ember életről van szó? De aztán... de aztán... eszembe ju tott, hogy ha az elektromosságtól elpusztulok, úgyse menthetném meg az embert. A tárgy agyonütné, és én hiábavalóan áldoznám fel magam. Holott ha megma radok, egyszer talán még megmenthetem egy másik ember életét. Ért engem, asszonyom? - Tehát azt akarod mondani, hogy csak aközött vá laszthattál, vagy egyedül az ember hal meg, vagy mindketten, ő is, te is elpusztultok, így van? - Igen, asszonyom. Az embert lehetetlen volt meg menteni. Már halottnak kellett tekintenem. Ebben az esetben pedig értelmetlen dolog lett volna, talanul elpusztítsam magam... hacsak nem hogy kapokcél ilyen parancsot. A pszichológusnő ceruzáját pörgette. Jelentéktelen fogalmazásbeli eltérésekkel huszonhétszer hallotta már ugyanezt a történetet. Most jött a döntő kórdós. - Fiam - mondta Dr. Calvin -, van abban igazság, amit mondasz, de sose hittem volna, hogy efféle gon dolatod támadjon. Magadtól jöttél rá? A robot habozott, majd kibökte: - Nem, asszonyom. - Hát akkor kinek jutott eszébe? -Tegnap este beszélgettünk, s akkor valamelyikünk el őállt ezzel a gondolattal. ÉS ésszerűnek hangzott. De melylk őtök volt? A robot elgondolkozott. - Nem tudom. Az egyikünk. - Na, jól van - Calvin felsóhajtott. - Végeztünk.
A h üszőn kilences következett. És utána még harmincnégy. Kallner vezérőrnagy Is tajtékozott a dühtől. A Bázison egy hét óta állt a munka, csak a csoport segédaszteroidán folyt valami irodai tevékenység. És a robotika két legnagyobb szakembere már majd egy hete tartó haszontalan kíserleteivel csak súlyosbította a helyzetet. Ráadásul most ezek a szakemberek - legalábbis az asszony - lehetetlen javaslattal álltak elő. szerencséjére hogyMindnyájuk nyíltan kimutassa mérgét. Kailner nem tartotta diplomatikusnak, - Miért ne tehetnénk meg, vezér őrnagy úr? - ma-kacskodoít Susan Calvin. - Nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Csak úgy érhetünk el eredményt, ha egyáltaIában számíthatunk még eredményre, hogy ha elkülönítjük egymástól a robotokat. Nem maradhatnak együtt. - De kedves dr. Calvin - dörmögte a vezér őrnagy a méregtől elváltozott hangon -, hogy a csudába bizto sítsak külön-külön szállást hatvanhárom robotnak? Dr. Calvin tehetetlenül széttárta a karját. -Akkor semmit se tehetek. A nesztor-10 vagy utánozni fogja a többieket, vagy meggy őző érvekkel lebeszéli őket minden olyan cselekedetről, amelyre ő maga képtelen. Nagyon-nagyon szerencsétlen ügy. Harcban állunk egy eltűnt robottal, és eddig ő.maradt a győztes. És minden újabb gy őzelem még csak tápot ad beteges viselkedésének Calvin eltökélten talpra ugrott. - Vezér őrnagy úr, ha nem tesz eleget a kérésemnek, és nem különíti el a robotokat, akkor mind a hatvanhárom azonnali megsemmisítését kell követelnem. - Mit nem mond? Követelnie kell?! - Bogért fékte len haraggal fölkapta fejét. - Milyen jogon? Nem pusztítjuk el a robotokat. Én vagyok felelős az igazga tóságnak, nem maga. - A Világkoordinátornak meg én vagyok felelős tette hozzá Kai Iner vezérőrnagy. - Megkell találnunk a robotot! - Ebben az esetben - vágott vissza Calvin - nem te hetek egyebet, mint hogy leköszönök. És ha nincs más kiút, kényszeríteni fogom Önöket a robotok el pusztítására. Nyilvánosságra hozom az egész ügyet. Nem én járultam hozzá az átalakított robotok gyártá sához. - Ha egyetlen szóval megszegi a biztonsági előírá sokat - jelentette ki határozottan a vezérőrnagy -, azonnal letartóztatom. Bogért érezte, hogy a dolgok kellemetlen fordulatot vesznek. - Úgy viselkedünk mindnyájan, mint a gyerekek mondta mezédes hangon. - Türelem, türelem! Meglát ják, túljárunk mi egy robotnak az eszén leköszönés, le tartóztatás vagy kétmillió dollár érték megsemmisíté se nélkül is. A pszichológusnő fojtott dühvei fordult feléje.
- Nem engedhetem, hogy tébolyodon robotok jár káljanak köztünk. A mi nesztorunk kétségtelenül tébo lyult, tizenegy másik bármely pillanatban követheti példáját, s hatvankét normális robot mondhatni fertő zött környezetben él. Az egyetlen százszázalékosan biztos módszer, ha valamennyit elpusztítjuk. A jelz őcsengő berregésére mind a hárman elhallgattak, a kitörni ő dühös szavak a torkukon akadtak. készül -Tessék! -dörmögte Kallner. Gerald Black lépett be, láthatóan zaklatott lelki állapotban. Már kintről hallotta a dühös hangokat. - Gondoltam, legjobb, ha magam jövök - kezdte -, nem akartam... senkit megkérni... - Miről van szó? Bökje már ki! - Valaki babrált a hajón a C fülke zárával. Friss kar colások vannak rajta. -A C fülke zárával?! - kiáltott fel Calvin. - Abban vannak a robotok, ugye? És ki babrált vele? - Belülről feszegették - hangzott a kurta válasz. - És a zár elroMiott? - Nem. Nincs semmi baja. Négy napja vagyok a ha jón, s eddig még egyikük se próbált kijönni. Gondol tam, jobb, ha rögtön jelentem. Én vettem észre, és nem akartam, hogy mások is tudomást szerezzenek róla. - Most van ott valaki örségben? - kérdezte a vezér őrnagy. - Robbins és McAdams. Egy darabig mindannyian elgondolkodva hallgattak, majd Susan Calvin szólalt meg gúnyos hangon: -Na, látják?! Kallner nyugtalanul dörzsölgette az orrát. -Mire megy ki a játék? - Világos dolog. A nesztor-10 készül. dult agyában minden egyebet szökni félresöpör az aMegló pa rancs, hogy tűnjön el. Nem csodálkoznék, ha a mara dék Első Törvény képtelen volna eltéríteni e szándéká tól. A végén még hatalmába keríti a'hajót, és elmegy vele. És akkor majd egy Őrült robot kering á világűr ben? És ki tudja, mi lenne a kövekező lépése? Még mindig kitart amellett, hogy együtt maradjanak, vezér őrnagy úr? - Ugyan, ugyan! - csitltotta Bogért a szokott mézesmázos modorában. - Egy kis karcolás a záron még nem indokolja az efféle réMiátomést. - Ha már ilyen határozott véleményt nyilvánít, dr. Bogért, megtudhatom, hogy elkészltette-e azokat az elemzéseket, amelyeket kértem magától? - Igen. - És láthatnám őket?
-Nem. - Miért nem? Vagy talán megkérdeznem se szabad? -Mert nincs értelme, Susan. Előre megmondtam, hogy ezek az átalakított robotok kevésbé stabilok, mint a szokványos változat. Az elemzésem csupán ezt a tényt Igazolja. Egészen valószínűtlen, szélsőséges körülmények között valóban fennáll egy elenyészően csekély lehet őség arra, hogy ezekkel a robotokkal valamilyen baj történjék. megköveteléshez, ennyivel. Nemhogy vagyok hajlandó érveket szolgáltatni ahhozElégedjen a lehetetlen pusztítsuk el a hatvankét jó robotot csak azért, mert maga mindmáig képtelen volt megtalálni köztük a nesztor-10-et. Susan Calvin utálkozva mérte végig a férfit. - Maga viszont, úgy látszik, mindenre képes, csak hogy megőrizze igazgatói állását. - Kérem, kérem! - könyörgött félig sirva, felig felhá borodva Kallner. - Kitart amellett, dr. Calvin, hogy semmi többet nem tudunk tenni? - Fogalmam sincs, mit tehetnénk, vezérőrnagy úr válaszolta Calvin fáradt hangon. - Ha volna a nesztor10 és a szokványos Tobot között még valamilyen kü lönbség, amely az Első Törvényt nem érinti! Csak még egy, egyetlenegy különbség. Valami az agypá lyák preparálásában vagy a környezetükben, a műsza ki sajátságaikban... - És Itt hirtelen elhallgatott. -Mi az? - Eszemben jutott valami... Talán... - Szemében távoli, hideg fény csillant fel. - Mondja, Péter, ugye ezeknek az átalakított nesztoroknak az agyát ugyan úgy preparálják, mint a szokványosokét? - Igen. Pontosan. - És mit Is mondott maga, Mr. Black? - Calvin a fia ő vihart talember felé fordult, aki a bejelentését bölcs hallgatással vészelte át. - Amikor követ a nesztorok fennhéjázó viselkedéséről panaszkodott, valami olyat mondott, hogy mindenre az Itteni műszakiak tanítják meg őket. - Igen, ami az éterfizikát illeti. Erről fogalmuk sincs, amikor ideérkeznek. - Ez Igaz - mondta meglepetten Bogért. - Én Is eMií tettem magának, Susan, hogy amikor a nesztorokkal beszélgettem, a két újonc nem tanult bele az éterfizi kába. - ÉS ennek Mi azoka?-Dr. Calvin egyre izgatottabb lett: - Miért nem preparálják az NSZ-2 modelleket ele ve éterfizikai ismeretekre? -Mindjárt megmagyarázom - válaszolta Kallner. -Ez szintén a titkossággal függ össze. Ha egy különleges, éterfizikai tudással rendelkező típust állítunk el ő, s tizenkett őt bel őlük Idehozunk, a többit meg más munkaterületekre irányltjuk, ez gyanút kelthetne. A
szokványos nesztorokkal dolgozó m űszakiak joggal csodálkoznának, hogy mi szükségük van a robotjaiknak éterfizikai ismeretekre. Ezért az NSZ-2 modell preparálása csak annyiban tér el a többiekét ől, hogy az ő agyuk gyorsabban képes elsajátítani az éterfizikai ismereteket. De ilyen oktatásban persze csupán azok részesülnek, amelyek hozzánk jönnek. - Értem. Akkor most legyenek szívesek, egy-két órá ra hagyjanak magamra. Calvin úgy érezte, harmadszor nem megpróbáltatással. Sokat töprengett felette, s a tud végénszembenézni már a puszta a gondolatától is Irtózott. Nem tudott szembenézni az állandóan ugyanazt ismételgető robotok hosszú sorával. Ezért most Bogért tette föl a kórdóseket. Calvin oldalt üldögélt félig lehunyt szemmel, és f supán fél füllel hallgatta a párbeszédeket. A tizennégyes szám jött be, még negyvenkilenc volt hátra. Bogért fölpillantott az ellenőrző lapról. - Hányadik vagy sorban? - kérdezte Bogért. - A tizennegyedik, uram - felelte a robot, és átnyúj totta számozott céduláját. - Ülj le, fiam. Ma még nem voltál itt? - Nem, uram. , - Ide figyelj! Mihelyt Itt végzünk, megint szembeke rülsz egy veszélyben levő emberrel. Amikor kimégy in nét, elvezetnek egy fülkébe, ahol csendesen várakozol mindaddig, amíg nem szólítanak. Érted? - Igen, uram. - Mármost ha veszélyben levő embert látsz, termé szetesen Igyekszel őt megmenteni. Természetesen, uram, -Sajnos közted és a között az ember között egy gammasugár-tér fog húzódni. A robot hallgatott. -Tudod, mi az a gamma-sugár? -Valamilyen energiasugár, uram?- kérdezte Bogért éles hangon. A következ ő kérdést Bogért barátságos modorban, könnyedén vetette oda. - Dolgoztál valaha gamma-sugarakkal? - Nem, uram - válaszolta határozottan a robot. - Hm! Tudod, fiam, a gamma-sugár azonnal elpusz tít. Szétroncsolja az agyvelődet. Ezt jól jegyezd meg magadnak. Te persze nem akarsz elpusztulni? - Nem, uram - a robot szinte meghökkenve nézett Bogertre, s aztán halkan megkérdezte: - De uram, ha köztem és a veszélyben forgó ember között gamma sugár-tér van, hogyan tudom őt megmenteni? Hiábavalóan pusztítanám el magamat. - Ebben igazad van. - A matematikus látszólag fon tolóra vette a problémát. - Csak azt tudom neked ta nácsolni, fiam, ha látod, hogy közted és az ember kö zött gammasugár-tér van, maradj ülve.
- Köszönöm, uram - mondta a robot szemmel látha tóan megkönnyebbülve. - Nem volna semmi célja, hogy odafussak, ugye? - Persze hogy nem. De ha nincs veszélyes sugártér köztetek, akkor más a helyzet. -Természetesen, uram. Efelől nincs semmi kétség. - Most mehetsz. Kint áll egy ember, az majd elvezet aAmikor fülkédhez. Ott kiment, várakozz. a robot Bogért a pszichológusnőhöz fordult. Hogy ment? - kérdezte. Nagyon jól - felelte Susan Calvin tompa hangon. -Gondolja, hogy ha éterfizikából feltennénk egy két gyors kérdést, el tudnánk csípni a robotunkat? - Talán. Nem vagyok biztos benne. - Keze lazán pi heni az ölében. - Ne feledje, hogy harcban áll velünk. Résen van. Csak úgy csíphetjük el, ha túljárunk az eszén. Viszont a robotok, a maguk szellemi korlátai közt, gyorsabban gondolkodnak nálunk. - És ha csak úgy feltennék nekik néhány kérdést a gamma-sugarakra vonatkozóan? Például, hogy mond ják meg a hullámhosszuk szélső értékelt? -Szó se lehet róla! - Calvin hirtelen felélénkült. -Könny űszerrel letagadhatná, hogy bármit is tud róluk, viszont esetleg megsejtene valamit a készül ő kísérletről, pedig attól nagyon sokat várok. Kérem, Péter, tartsa magát a megbeszélt kérdésekhez, és ne rögtönözzön. Már az is elég nagy kockázattal jár, hogy megkérdezzük, dolgoztak-e gamma-sugarakkal. Próbáljon minél közömbösebben viselkedni ennél a kérdésnél. Bogért vállat vont. Csengetett, hogy engedjék be a tizenötös számot. A nagy sugártermet újból el őkészítették a kísérletre. A robotok türelmesen várakoztak az egymástól elkülönített, de a terem felé néz ő oldalukon nyitott fabódékban. Kallner vezérőrnagy jókora zsebkendőjével a hom82 lókat törölgette. Dr. Calvin és Black az utolsó részleteket ellenőrizték. - Biztos benne - kérdezte a pszichológusnő -, hogy az irányltóterem elhagyása után nem volt módjuk be szélni egymással? - Egészen biztos - válaszolta Black. - Egyetlen szót sem váltottak egymással. - És minden robot a számára kijelölt fülkében van? - Itt a tervrajz. A vezérőrnagy dr. Calvin válla fölött a tervrajzra pillantott. - Milyen elvek szerint rendezte el őket, dr. Calvin? - Azokat a robotokat, amelyeknél a korábbi kísérle tek során bármilyen csekély rendellenességet tapasz taltunk, a kör egyik részén helyeztettem el. Ezúttal ón fogok középen ülni, s ezeket a robotokat (okozott fi gyelemmel kísérem.
- Maga akar Itt ülni?! - kiáltott fel Bogért. - Miért ne? - válaszolt hűvösen Calvin. - Amit látni remélek, valószínűleg egyetlen pillanat alatt fog leját szódni. Nem kockáztathatom, hogy valaki mást Ültes sek ide. Péter, maga menjen a megfigyelőfülkébe, és a kör ellenkező oldalát tartsa szemmel. - Majd Kallnerhez fordult. - Azt is megbeszéltem, hogy minden egyes robotról készítünk, hátha szabadHa szem mel nem látjuk filmet elég jól, hogyan viselkednek. erre az ellenőrzésre sor kerülne, a robotoknak mindaddig a helyükön kell maradniuk, amig a képeket kidolgozzuk • és megvizsgáljuk. Nem hagyhatják el a termet, és nem cserélhetnek fülkét. - Ertem. -Akkor kezdjük a kísérletet. Remélem, ez lesz az utolsó. Susan Calvin mozdulatlanul ült székében, csak a szeme járt nyugtalanul ide-oda. Feje felelt egy súlyos tárgy kezdett zuhanni, de az utolsó pillanatban egy szinkronizált energiasugár hirtelen félrelökte. A hatvanhárom robot közül egyetlenegy felpattant a helyéről, és két lépést tett előre. S ott megtorpant. De dr. Calvin hirtelen kiegyenesedett, és rámutatott. -Nesztor-10 - kiáltotta éles hangon -, gyere ide! GYÉREIDÉ! A robot lassan, habozva még egy lépést tett előre. A pszichológusnő most elkiáltotta magát, olyan hangosan, ahogy a torkán kifért, de a szemét egy pillanatra se vette le a robotról. -Vigyék ki az összes többi robotot a teremb ől. Gyorsan vigyék ki, és tartsák kint őket. Hallotta a robotok lépteinek hangos dobogását, de nem nézett arrafelé. A nesztor-10 - ha valóban a nesztor-10 volt - még egy lépést tett előre, s aztán Calvin parancsoló mozdulatára még kett őt. Már csak tíz lépésre pszichológusn től, -amikor rekedt hangon - volt Azt amondták, t űnjek őel... Még egy lépést tett. - megszólalt: A parancsot teljesítenem kell. Egészen mostanáig nem sikerült megtalálniuk... Most azt hiszi majd ró lam, hogy tényleg hasznavehetetlen vagyok... Mert
ezt mondta rám... pedig nem Igaz... Erős vagyok, és értelmes. Szaggatottan törtek ki belőle a szavak. Még egy lépést tett Catvln felé. -Sok mindent tudok... Most Ő azt fogja gondolni... Iám, mégis megtaláltak... Micsoda szégyen!... Pedlfl... én... én értelmes vagyok... Hogyan foghatna ki rajtam egy ember... egy gyenge... lassú...
Még egy lépést tett el őre. Fémkarja hirtelen meglendült, és Susan Calvin érezte, ahogy a súlyos kéz a vállára nehezedik. Elszorult torkából éles sikoly tört ki. Már csak elmosódva hallotta a nesztor-lü szavait: Engem ne találjon meg senki. Senki... A hideg fém súlya alatt Calvin mind mélyebbre süppedt a székben. Aztán hirtelen furcsa, fémes hang hallatszott. Calvin - anélkül hogy bármit érzettkeresztben. volna - a padlón találta magát, testén csillogó,teste súlyosse kar feküdt De mozdulatlanul. És a egy nesztor-10 moccant. A pszichológusnő fölé arcok hajoltak. - Nem esett baja, dr. Calvin? - hallotta Gerald Balek ziháló hangját. Er őtlenül megrázta fejét. Leemelték róla a fómkart, majd gyengéden talpra segítették. - Mi történt? - kérdezte. - öt másodpercre gamma-sugárral árasztottam el a termet - válaszolta Black. - Nem tudtuk, mi játszódik le. Csak az utolsó pillanatban eszméltünk rá, hogy a robot meg akarja támadni, s akKor már nem volt más segítség, csak a gamma-sugár. Azonnal összerogyott. De legyen nyugodt, magának nem árthattak a sugarak. - Egy csöppet se nyugtalankodom. - Susan Calvin lehunyta a szemét, és egy pillanatig Black vállára tá maszkodott. - Egyébként nem hiszem, hogy tényleg meg akart volna támadni. Csak megpróbálta. De az a maradék Első Törvény még visszatartotta. Susan Calvin és Péter Bogért két héttel els ő tanácskozásuk után most az utolsó megbeszélésre ültek össze Kallner vezér őrnaggyal. A Hiper Bázison újból folyt a munka, a szállltóhajó a hatvankét szokványos robottal már útnak indult kijelölt célja felé, s őt a kéthetes késedelem indokolására hivatalos papirost visszavigye is vitt magával. Az állami űrcirkáló készen állt, hogy a két robotikust a Földre. Kallner megint dlszuniformisában feszített. Fehér keszty űje szinte vakított, ahogy kezet rázott vendégeivel. - A többi átalakított nesztort természetesen szét kell szerelni - mondta Calvin. - Magától értetődik. Majd szokványrobotokat állí tunk a helyükbe, vagy ha muszáj, megleszünk robotok nélkül. - Helyes. - De mondja csak... Még nem magyarázta meg... Hogyan csinálta? - Hogyan? - Susan Calvin ajkán halvány mosoly ját szadozott. - Megmondtam volna előre, csak nem tud tam biztosan, bevállk-e. A nesztor-10-nek, tudja, egyre súlyosbodó felsőbbrendüségi komplexuma volt. Azt képzelte, hogy ő és a robottársai okosabbak az embe83
reknél. Ez a meggy őződés rendkívül fontossá vált számára. Mi ezt tudtuk - folytatta a pszichológusn ő -, ezért el őre figyelmeztettük a robotokat, hogy a gamma-sugár megöli őket. Ami igaz is. És azt is megmondtuk nekik, hogy közlük és közöttem gamma-sugár-tér lesz. így aztán valamennyien ülve maradtak, a nesztor-10 az el őző kísérlet alkalmával szépen megmagyarázta nekik,elpusztulnak, hogy hiába miel próbálkoznak, úgyse tudják megmenteni az embert, őtt bármit tehetnének. - Ezt értem, dr. Calvin. De maga a nesztor-10 miért ugrott fel? - Ó, ez egy kis trükk volt, amelyet az ifjú Mr. Blackkel terveltünk ki. Ugyanis a köztem és a robotok közti területet nem gamma-, hanem infravörös sugarakkal áfasztoltuk el. Közönséges, teljesen ártalmatlan h ősugarakkal. A nesztor-10 látta, hogy ártalmatlan hősugarak, ezért felugrott, abban a hiszemben, hogy az Első Törvény hatása alatt a többiek is így tesznek. Egy pillanattal később már ráeszmélt, hogy a szokvá nyos NSZ-2 robotok az egyes sugárfajták között nem tudnak különbséget tenni. A másodperc töredékéig egyszerűen nem akart erre emlékezni, túlságosan megalázó volt számára a gondolat, hogy ő is csak azért ismeri a különféle sugárfajtákat, mert itt a Hiper Bázison ezek a nála alacsonyabb rendű emberek meg tanították rá. A szokványos robotok szemében a su gártér halálos veszedelmet jelentett, mert ezt mond tuk nekik, egyedül a nesztor-10 tudta, hogy hazud tunk. És egyetlen pillanatra elfelejtette, vagy nem akart rá emlékezni, hogy a többi robot talán butább, mint az emberek. A felfuvalkodottsága árulta el. V4szontlátásra, vezérőrnagy úr! A csillagokba! Amikor Susan Calvin visszatért a Hiper Bázisról, Alfréd Lanning már vári rá. Az öregember sohase beszélt a koráról, mégis mindenki tudta, hogy túl van a hetvenötön. De az agya még jól vágott. Helyét a kutatási osztály élén ugyan már Péter Bogért vette át, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy mint nyugalmazott igazgató naponta bejárjon a hivatalába. - Hol tartanak a hiperatom-hajtóművel? - kérdezte. - Fogalmam sincs róla - válaszolta Susan Calvin epésen. - Nem érdeklődtem. -Hm! Jó lesz sietniük veié. Mert ha nem, az Egyesült Robot megelőzi őket. És minket is. - Az Egyesült Robot? Hát azoknak mi közük ehhez? - Nemcsak nekünk vannak számológépeink. A mie ink ugyan pozitronosak, ez azonban még nem jelenti,
hogy szükségképpen jobbak is, mint a többi. Robertson holnapra széles körű értekezletet hívott Össze eb ben az ügyben. Csak magukat várta, hogy visszajöjje nek. Robertson, az Amerikai Robot- és Gépember Rt. elnöke, a vállalat alapítójának fia hegyes orrával a vezérigazgató felé bökött. Ádámcsutkája vadul ugrándo-zott fel-alá. -Kezdjünk hozzá - mondta. Halljuk, a helyzet! - mi Arról van szó, f őnök - kezdte a vezérigazgató élén ken -, hogy az Egyesült Robot egy hónappal ezelőtt egy faramuci javaslatot tett nekünk. Leraktak Itt ná lunk jó öt tonna papirost különféle számításokkal, egyenletekkel és így tovább. Az egész egy konkrét probléma körül forog, s erre akarnak az Agytól választ kapni. Feltételeik a következők... -Vastag ujjain szá molta az egyes pontokat. - Százezer dollárt fizetnek, ha a problémának nincs megoldása, és Mi meg tudjuk adni a megoldáshoz hiányzó tényezőket. Ha van meg oldás, kétszázezer dollárt fizetnek, plusz megtérítik a szóban forgó gépezet megépítésének költségeit, plusz felajánlják az abból ered ő haszon egynegyedét. A probléma egy kozmikus motor el őállítására vonat kozik... Robertson a hoMiokát ráncolta, sovány teste megmerevedett. - És mindezt annak ellenére, hogy nekik is megvan a saját gondolkodógépük? - Igen. Valami tehát gyanús ebben a javaslatban. Most folytasd te, Lewer! Abe Lewer a tárgyalóasztal túlsó végén fölpillantott, és borostás álla halkan sercegett, ahogy mosolyogva végigsiMitott rajta. - Úgy áll a dolog, elnök úr, hogy az Egyesült Robot nak csak volt gondolkodógépe. A gép elroMiott. - Mi... téb ől. icsoda? - Robertson félig fölemelkedett Öl - Ahogy mondom. ElroMiott. Kaputt. Senki se tudja, hogyan történt, de nekem sikerült kiszimatolnom egykét érdekes feltevést. Többek között azt, hogy a masinától azoknak az adatoknak alapján, amelyekkel hozzánk is Jöttek, egy kozmikus motor megszerkesztését kívánták, s ettől bedöglött. Ócskavas, mehet a selejtbe. Érti a figurát, f őnök? - kérdezte a vezérigazgató di adalmasan. - Érti, honnét fúj a szél? Nincs olyan szá mottevő ipari kutatócsoport, amely ne próbálkoznék egy ürhajómotorral, ám az élen eddig az Egyesült Ro bot és mi jártunk, hála szuperrobotagyainknak. ÉS most, hogy nekik sikerült tűnkretennlük a magukét, egyedül maradtunk a mezőnyben. Itt van a kutya elte metve. Legalább hat esztendőbe telik, amíg egy új ma sinával elkészülnek, s így reménytelen a helyzetűk,
hacsak nem tudják ugyanezzel a problémával a Mi gé pünket Is tönkretenni. -Sötét gazemberek! - fortyant fel az elnök. -Várjon, f őnök. Még nincs vége. - A vezérigazgató szóles mozdulattal Lanníngre mutatott. - Lanning, most te folytasd! Dr. Alfréd Lanning enyhe gúnnyal figyelte a tárgyalást. Általában ez az érzés töltötte el, ha a sokkal jobban fizetett kereskedelmi és áruosztályok machinációiról hallott.beszélni: Valószlnűtlenül ősz szemöldökét ráncolta, és száraz hangon kezdett - Bár a probléma tudományos szempontból nézve nem egészen világos, mindenesetre tüzetes vizsgála tot érdemel. Az elméleti fizika mai állása alapfán a kozmikus utazást... vitathatónak kell mondanunk. Teljesen nyitott kérdésről van szó, és azok az adatok, amelyeket az Egyesült Robot gondolkodógépébe ada golt, feltéve, hogy azonosak a nekünk megküldött szá mításokkal, hasonlóképpen vitathatók. Matematikai osztályunk alapos elemzésnek vetette alá az egész anyagot, és az Egyesült Robot látszólag mindent fi gyelembe vett. A nekünk megküldött anyag magában foglalja a Franciacci-féle űrhajó-teória összes ismert tényezőjét, valamint az asztrofizika és az elektronika valamennyi Idevágó adatát. Hatalmas komplexumról van szó. Robertson, aki Idegesen hallgatta Lanning magyarázatát, most közbeszólt: -Túl bonyolult ahhoz, hogy az Agy megbirkózzék vele? Lanning határozottan nemet intett. - Dehogyis. Az Agy képességeinek nincs határa. Egészen másról van szó. A nehézség a robotika törvé nyeiből adódik. Az Agy ugyanis nem hajlandó megol dani olyan problémákat, ahol a megoldás az emberek re nézveTehát ártalmas, esetleg tar talmaz. ami az Agyatháláit Illeti, okozó az ilyenelemeket jelleg ű prob lémák megoldhatatlanok. Mármost ha egy efféle problémát visszautasítást nem tűrő formában te szünk fel, az Agy, amely végül is csupán egy robot, di lemma elé kerül: nem válaszolhat, de nem is tagad hatja meg a választ. Valami ilyen történhetett az Egye sült Robot gépével. Elhallgatott, de a vezérigazgató noszogatni kezdte. -Folytasd csak, Lanning! Magyarázd el úgy, ahogyan nekem elmagyaráztad. Lanning összeszorltotta ajkát, és dr. Susan Calvin felé pillantott. A pszichológusnő most el őször tekinteti föl ölében pihen ő, összekulcsolt kezéről. - A robotok - mondta halk, szenvtelen hangon - egé szen meghökkentő módon reagálnak a dilemmákra. A robotpszichológia ugyan még gyerekcipőben jár, azt én, a szakember, mondom önöknek, fontosságát
azonban mégsem szabad lebecsülni. Hiszen a robot pozitronagya, minden bonyolultsága ellenére, emberi alkotás, tehát megszerkesztésénél az emberi értékíté letek voltak irányadók. Ha egy emberi lény - folytatta Calvin - valamilyen megoldhatatlan probléma elé ke rül, Igen gyakran irrealitásokba menekül: az illúziók világába húzódik vissza, rákap az italra, hisztérikus rohamok vesznek erőt rajta, vagy esetleg a vízbe öli magát. Végs ő soron ezek mind azt jelentik, hogy az il lető nem mer vagy nem tud szembenézni a valóság gal. Ugyanez érvényes a robotra Is. Kevésbé súlyos di lemma esetén a vezetékek egy részében zavarok lép nek fel, a legsúlyosabb esetben pedig valamennyi po zitron agypálya helyrehozhatatlanul kiég. - Értem - mondta Robertson, holott egy szót se ér tett az egészből. - És mi a helyzet az Egyesült Robot kozmikus motorjával? - Nem kétséges - felelte dr. Calvin -, hogy ez a prob léma valamilyen tilalmas elemet tartalmaz. De az Agy lényegesen különbözik az Egyesült Robot gondolko dógépétől. - Úgy van, f őnök, ez az! - vágott közbe energikusan a vezérigazgató. - Erről nem szabad megfeledkezni, mert ez a dolog lényege. Susan Calvin szeme felvillant szemüvege mögött. A pszichológusn ő türelmesen folytatta: - A helyzet az, elnök úr, hogy az Egyesült Robot gé pelnek, beleértve a Szupergondolkodójukat, nincs egyéniségük. Megszerkesztésüknél kizárólag a gya korlatiasság elvét tartják szem előtt, és nem is tehet nek másként, mert nem rendelkeznek a mi alapvető szabadalmunkkal, az érzelmileg telített agypályákkal. ő gondolkodójuk Az méret ű elektronikus voltaképpen számítógép, csak s így egy nemroppant csoda, ha egy dilemmától azonnal tönkremegy. Ezzel szemben fejtegette tovább Susan Calvin - a mi gépünknek, az Agynak határozott egyénisége van, gyermeki egyéni sége. Logikai képességei felülmúlhatatlanok, de való jában mégiscsak egy idiot savantra, bölcs őrültre em lékeztet. Tulajdonképpen nem is érti, amit tesz, csak megteszi. És mint a gyermek, simulékony. Mondhatni, nem veszi túlságosan komolyan az életet. - Egy pilla natnyi szünet után így folytatta: - Tervünk a követke ző. Az Egyesült Robot anyagát logikai egységekre bontjuk szét, és ezeket egyenként, kellő óvatossággal beadagoljuk az Agyba. Amikor elérünk ahhoz a ténye zőhöz, amely a dilemmát okozza, az Agy - gyermeki természete következtében - habozni fog. Mert az ítélő képessége nem érett. Mielőtt tehát fölismerné, hogy dilemmával került szembe, működésében észlelhető
szünet áll majd be. ÉS ebben a szünetben önműködő en visszadobja a szóban forgó egységet, Mielőlt még működésbe hozott agypályái íönkremehetnének. Robertson ádámcsutkája fel-alá ugrált. - Biztos ebben? - Elismerem - válaszolta Susan Calvin leplezett tü relmetlenséggel -, hogy ilyen laikus fogalmazásban nem hangzik túlságosan meggy őzőnek. Annak vi szont nem volna értelme, hogy a matematikájával is előhozakodjam. Biztosíthatom, hogy úgy van, ahogy mondtam. A vezérigazgató azonnal megtörte a rövidke csendet. - Ez hát a helyzet, f őnök. Ha elfogadjuk az Egyesült Robot ajánlatát, a következőképpen fogunk eljárni. Az Agy megmondja nekünk, hogy melyik logikai egység tartalmazza a dilemmát. És akkor már meg tudjuk majd állapítani, hogy Mi okozza. Így van, dr. Bogért? Bogért bólintott. - Tehát Bogért egyetért velem, s nála jobb matematikust keresve se lehetne találni. Az Egyesült Robotnak azt fogjuk válaszolni, hogy nincs megoldás, megadjuk a hiányzó tényezőket, és bein kasszáljuk a százezer dollárt. Nekik lesz egy elroMiott gépük, nekünk meg egy ép. ÉS egy-két éven belül meg csináljuk az űrjárót, vagy ahogy egyesek nevezik, a hiperatom motort. Akárminek nevezzük, a hiperatom vi lágszenzáció lesz. Robertson elégedetten kuncogva nyúlt a tolla után. -Hadd látom azt a szerződést! Hol írjam alá? A páncéltermet, amelyben az Agy állt, a lehet ő leggondosabban őrizték. Amikor Susan Calvin belépett, az egyik ügyeletes m űszerész épp a következő kérdést tette fel a gépnek: - Ha másfél tyúktyúk másfél nap alatt másfél jik, akkor kilenc kilenc nap alatt hány tojást tojást to to jik? - Ötvennégyet - felelte az Agy. - Látod, pupák! - fordult társához a m űszerész. Dr. Calvin elköhentette magát, amire az ügyeleteseknek hirtelen rendkívül sok dolguk akadt. A pszichológusnő azonban máris intett, hogy távozzanak. Az Agy egy mindössze két táb átmér őjű gömb volt. A gömbben tökéletesen kondicionált héliumatmoszférában, teljesen rezgés- és sugárzásmentes térben -foglaltak helyet az Agy hihetetlenül bonyolult pozlt-ronszemcse pályái. A terem többi részét azok a tartozékok töltötték be, amelyek a gömb és a külvilág közti kapcsolat céljait szolgálták, vagyis az Agy hangja, karja, érzékszervei. Hogy vagy? - kérdezte halkan dr. Calvin. Az Agy élénk, lelkes hangon válaszolt: - Pompásan, Miss Susan. Látom, kérdezni akar tő lem valamit. Ilyenkor ugyanis mindig könyvet tart a
kezében. - Eltaláltad, Agy - válaszolta mosolyogva dr. Caivín,-, csak ezzel még várnunk kell egy kicsit. Nehéz kér désről van szó. Annyira bonyolult, hogy írásban tesszük fel neked. Előbb azonban beszélni szeretnék veled. - Remek. Szeretek beszélgetni. -- Figyelj rám! Egy kis id ő múlva dr. Lanning és dr. Bogért itt lesznek azzal a bonyolult kérdéssel. Részletekben fogjuk feltenni neked, nagyon lassan és nagyon kis részletekben, mert azt szeretnénk, ha Igenigen óvatos volnál. Azt fogjuk kérni t őled, hogy a kapott adatok alapján építs nekünk valamit, ha képes vagy rá. De már előre figyelmeztetlek, hogy a megoldás esetleg... emberre ártalmas elemet is tartalmazhat. - Teringettét! - mondta az Agy halk, elnyújtott han gon. -Most jól figyelj! Ha eljutunk ahhoz az adatcsoporthoz, amely veszélyt, esetleg halált jelent, ne izgasd tel magad. Minket, tudod, még az se bántana, ha kiderülne, hogy a megoldás halállal jár. Egyáltalában nem bántana. Ha tehát eljutsz a szóban forgó ívhez, egyszer űen állj meg, add vissza és kész! Érted? - Hogyne. De emberhalál?! Az szörnyű volna! - Na, jól van. Már hallom dr. Lannlng és dr. Bogért lépéseit. Ők majd megmondják neked, miről van szó, és akkor elkezdjük. Te csak légy jó fiú... Lassan adagolták be az iveket. Minden egyes ív után furcsa, halk, kuncogó zaj hallatszott, a m űködő Agy surrogása. Aztán rövid szünet jelezte, hogy jöhet a következő )v. Órákig tartott a m űvelei, hisz mintegy tizenhét vastag matematika-, fizikakönyvnek megfelel ő anyagot adagoltak be tudós az Agyba. A három hoMiokán egyre sűrűbbek, egyre mélyebbek lettek a ráncok. Lanning bőszen motyogott az orra alatt, Bogért el őbb csak nézegette, majd szórakozottan rágni kezdte a körmét. Amikor az utolsó vastag Ivcsomó is elt űnt, Calvin halálsápadtan odaszólt a férfiaknak: Valami baj van. -Az lehetetlen - Lannlng alig bírta kinyögní a szavakat. - Tönkrement volna? - Agy?! - szólt Susan Calvin reszket ő hangon. - Hal lasz engem, Agy? -Mi?... - hangzott a szórakozott válasz. - Mit óhajt, Miss Susan? 87 -A megoldást. Hogy meg tudod-e...
-Ó, Igen! Meg tudom csinálni. Felépítem maguknak az egész Könnyűszerrel, ha adnak mellém robotokat. Gyönyör ű szép hajót építek. Körülbelül két hónap alatt meglesz. - És nem ütköztél... semmi nehézségbe? - Elég soká kellett töprengenem rajta - hangzott a válasz. Dr. Calvin néhány lépés t hátrált. Az élet színe még nem tért vissza sovány arcára. Intettszobájában a többieknek,Ültek. hogy menjenek ki. Susan Calvin -Nem értem - mondta a pszichológusnő. - A beadagolt anyagnak valami dilemmát.... valószínűleg halálos veszedelemmel járó problémát kellett tartalmaznia. Ha itt valami tévedés történt... - A gép értelmesen beszélt - jegyezte meg nyugod tan Bogért. - Úgy látszik, nem került semmiféle dilem ma elé. De a pszichológusnőt ez nem nyugtatta meg. - Dilemma és dilemma közt különbség van. És kü lönféle módokon lehet meghátrálni előJük. Tegyük föl, hogy az Agy csak könnyebb sérülést szenvedett. Csak olyan mérvű sérülést, hogy most abban a tévhitben ringatja magát, meg tudja oldani a problémát, holott a valóságban nem tudja. Vagy tegyük fel, hogy valami lyen nagyon veszedelmes szakadék szélén tántorog, és a legkisebb érintésre belezuhanhat. - De azt is föltehetjük - mondta Lanning -, hogy nincs semmiféle dilemma. Hogy az Egyesült Robot gépe valamilyen más problémán vérzett el, vagy pusz tán mechanikai okokból ment tönkre. - Még akkor sem szabad kockázatot vállalnunk makacskodott dr. Calvin. - ide figyeljenek, ettől a perctől kezdve senki még csak rá se nézhet az Agyra. Átveszem az ügy intézését. űrhajót.
- Rendben sóhajtott Vegye És át. ha De elké közben azértvan az -Agy építseLanning. meg az -űrhajót. szül vele, kipróbáljuk. - Aztán elgondolkodva hozzá tette: - De erre a legjobb próbapllótáinkat kell beállí tanunk. Michael Donovan erélyes mozdulattal lesimítota vörös fürtjeit, mit se törődve azzal a ténnyel, hogy rakoncátlan haja megint csak fölágaskodik. - Ide süss, Greg - mondta -, azt mesélik, kész az űr hajó. Senki se tudja, miféle, de kész van. Gyere, Greg, ragadjuk meg a kormányrúdját. - Hagyd abba, Miké - felelte Powell unottan. - A te humorod még azon frissiben Is löttyedt, ez a dohos szobalevegő pedig, úgy látszik, még csak árt neki. Donovan újabb eredménytelen kísérletet tett, hogy lesiMitsa haját. - Engem nem is annyira ez az öntöttvas zseni meg a bádog hajócskája izgat, hanem a füstbe ment vakáci óm. És ez az egyhangúság! Ezek az összevissza du
mák és száMitgatások, tetejébe folyton csak hibás számítgatások. Mondd, miért kell mindig nekünk kapnunk az ilyen munkákat? -Azért - válaszolta nyájasan Powell -, mert értünk nem kár. De most pofa be! Lanning dokit látorn jönni. Lanning jött feléjük. Ősz szemöldöke változatlanul dús volt, alakját se hajlította meg a kor, sőt,a csak úgy duzzadt életerőtőahol l. Hármasban, szótlanul fölkapaszkodtak reptérre, ki a nyíltaztérségre, a néma robotok - ezúttal nem emberi parancsnak engedelmeskedve - egy hajót építettek. Jobban mondva, már be is fejezték az építést. - A robotok leálltak - mondta Lanning. - Ma egyet lenegy lépést se tettek. - Kész volna? - kérdezte Powell. - Teljesen kész? - Honnan tudjam? - válaszolta morcosán Lanning, és a hoMiokát ráncolta. - Úgy látszik, kész. Sehol egyetlen heverő alkatrész, a belseje meg csupa ra gyogás. - Ön már volt odabent? - Csak egy pillanatra. Én nem vagyok űrpilóta. Érte nek maguk a modern motorelmélethez? Donovan Powellre nézett, Powell meg Donovanre. - Nekem van pllótaigazolványom, uram - felelte Do novan -, de amikor utoljára megnéztem, nem láttam rajta semmit se hipermotorokra, se kozmikus navigá cióra vonatkozóan. Csak a megszokott, háromdimen ziós kasztnlkra érvényes. Alfréd Lanning helytelenítő pillantást vetett rá, s amilyen hosszú orra volt, akkorát horkantott. - Nem baj. Vannak még szakembereink - mondta fagyosan. Már indulóban volt, amikor Powell a könyökénél visszafogta. -Szabad már bemenni a hajóba, uram? Az öreg igazgató habozva dörgölgette az orrát. -Azt hiszem, igen. Legalábbis maguknak szabad. Donovan utána pillantott, s egy rövid, kifejez ő szócskát mormolt. Poweilhez fordult. - Be szívesen tartanék tükröt elébe, hogy egyszer amúgy alaposan megnézze a fizimiskáját! - Sok a szöveg, Miké. Gyere! A hajó belsejében minden tipp-topp volt, ezt egyetlen pillantásra látni lehetett. Nincs olyan sz őröző őrmester, aki ennél ragyogóbbra kisubickoltatta volna. Az ezüstösen csillogó faiakon egyetlen ujjnyom se éktelenkedett. És sehol egyetlen szöglet: a falak, a padló, a mennyezet lágyan olvadtak egymásba. A rejtett világítás hideg, fémes ragyogásában Powelték zavarodottan bámulták hat hűvös tükörképüket. A főfolyosó - egy keskeny, hosszú, visszhangos alagút - teljesen egyforma szobák között vezetett.
- Úgy látszik, ebben a hajóban kizárólag falba épí tett bútorok vannak - jegyezte meg Powell. - Vagy ta lán itt se leülnie, se aludnia nem szabad az ember nek. Az utolsó, az űrhajó orrához legközelebb eső szoba végre megtörte az egyhangúságot. A fémburkolatban itt fényelnyel ő üvegből készült, hajlított ablak volt, alatta egyetlen nagy száMiap világított, mozdulatlan mutatója a nullán állt. - Nézd csak! - kiáltott fel Donovan, és a finoman vonalkázott skálára mutatott. A skálán egyetlen szó volt olvasható: parszek*, a fokbeosztásos, kerek mér őkészülék jobb oldalán pedig egy aprócska szám állt: 1 000 000. Két szék Is volt a szobában, súlyos, széles öblü. párnázatlan székek. Powell óvatosan leült az egyikbe, s kiderült, hogy pompásan simul a test Idomaihoz, kényelmes ülés esik benne. - Mi a véleményed erről az egészről? - kérdezte Po well. - Ha engem kérdezel, az Agynak agyláza van. Men jünk innét! - Nem akarsz egy kicsit körülnézni? - Én már körűlnézlem. Jöttem, láttam, s elegem van belőle! - Donovan vörös hajszálai egyenként ágas kodtak fölfelé. -Öreg, gyerünk innét. Én öt másodperccel ezel őtt leköszöntem az állásomról, ide meg idegeneknek tilos a belépés. Powell önelégülten mosolygott, és a bajszát simogatta. - Oké, Miké. FŐ a hidegvér. Az előbb még én fs ide ges voltam, de már nem vagyok. - Már nem? Miért nem? Tán fölemelted az életbizto sításodat? - Miké, ez az űrhajó az életben nem fog elindulni. -Honnót tudod? - A farától az orráig végigmentünk rajta, ugye? - Valószínűleg. Nem valószínűleg, hanem biztosan! És láttál vala hol pilótafülkét? Mindössze ez az egy ablak van itt, meg ez a fényév-mérőműszer. Láttál valahol vezérlőművet? -Nem. - ÉS motort? - Szent Habakuk, azt sem! Na akkor gyerünk, vigyük meg a hírt Lannlngnek. Szitkozódva végigmentek a jellegtelen folyosókon, és végül belebotlottak egy pár lépés hosszú átjáróba, amely a zsilipkamrához vezetett.
-Te zártad be ezt a vacakot, Greg?- kérdezte Donovan meghökkenve. Én hozzá se nyúltam. Rántsd meg a fogantyút! Donovan arca eltorzult az erőfeszítéstől, de a fo gantyú nem mozdult. - Vészkijáratot sehol se láttam - mondta Powell. Ha ilt valami elroMiott, úgy kell majd minket klolvasz-tan! - Ésinnét. várhatjuk, amíg rájönnek, hogy valamelyik hü lye bezárt Ide bennünket! - háborgott Donovan. - Menjünk vissza abba az ablakos szobába. Csak onnét hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Csakhogy csalódtak. Az utolsó szoba ablakából már nem kék eget láttak. szék - csillagászán iá vő! ságegység = 3,26 fényév Csupán végtelen feketeséget, s rajta fényes, sárga csiltagokat. A világűrt! Két tompa nuppanás hallatszott: Miké Donovan és Greg Powell egyszerre rogytak le székükbe. Alfréd Lannlng irodájának ajtaja előtt tlr. Calvinbe ütközött. Idegesen szivarra gyújtott, és betessékelte a pszichológusnőt. - Susan, kérem - mondta odabent -, már jó ideje vá runk, ás Robertson kezdi elveszíteni a türelmét. Mire jutott az Aggyal? Susan Calvin széttárta a karját. - Hiába türelmetlenkedik. Az Agy ezerszer értéke sebb, mint amit kötbérben esetleg kifizetünk. - De már két hónap óta faggatja. A pszichológusnő szenvtelen hangja valahogyan baljóslatú volt. - Akarja maga folytatni a vizsgálatot? - Ugyan. Tudja, hogy nem így gondoltam. Tudom. - Dr. CalvinHfzelgek idegesenneki, dörzsölgette kezét. --Nem könny ű dolog. óvatosanakérdez getem, de eddig nem jutottam semmire. A reakciói nem normálisak. A válaszai... a válaszai valahogy furcsák. De nem tudok rátapintani, hogy miért. És amíg nem tudjuk, mi a baj, minden lépést alaposan meg kell fontolni. A legegyszerűbb kérdés vagy meg jegyzés... a szakadékba taszíthatja... és akkor... és akkor itt állunk egy teljesen hasznavehetetlen ma sinával. Vállalná ezt a kockázatot? -Az Első Törvényt semmi esetre se szegheti meg. - Eleinte én is azt hittem, de... - Most már ebben se biztos? - kérdezte Lannlng mélységes megdöbbenéssel. - Én, Alfréd, semmiben se vagyok biztos... A vészjelző csengő hirtelen, ijesztően fölberregett. Lanning görcsös mozdulattal lenypmta a megafon gombját. A lihegő hang hallatára k ővé dermedt.
- Susan... - nyögte ki végül. - Hallotta? A hajó el indult. Én meg félórával ezelőtt odaküldtem azt a két pilótát. Azonnal beszélnie kell az Aggyal. Susan Calvin erőltetett nyugalommal kérdezte: - Agy, Mi történt a hajóval? - Az én hajómmal, Miss Susan? - kuncogott az Agy. - Igen. Mi történt vale? -bára Semmi. Semmi különös. Az a kétésember, akit aállpró kijelöltek, beszállt a hajóba, így készen tunk. Hát elindítottam a hajót. - Ó... ez pompás. - A pszichológusnő nehezen lé legzett. - És ugye az embereknek sem esik semmi ba juk? - Semmi az égvilágon, Miss Susan. Erről gondos kodtam. Gyönyörű hajót építettem maguknak. - Igen, Agy, az űrhajó valóban gyönyörű. De van-e elég élelmiszerük? És meg lesz-e minden kényelmük? - Rengeteg élelmiszerük van. - Ez a váratlan indulás nagy megrázkódtatás lehe tett számukra. Nem gondolod? Erre a kérdésre az Agy nem is hederltett. - Semmi bajuk se lesz - mondta. - És biztosan na gyon érdekesnek fogják találni az utazást. - Hogyhogy érdekesnek? - Egyszerűen érdekesnek - tért KI a válasz elől az Agy. -Susan - suttogta dühösen Lannlng -, kérdezze már meg t fenyegeti-e őket halál vagy másféle veszedelem? - Hallgasson! - Susan Calvin arca eltorzult a düh től. Aztán az Agyhoz fordult, és reszkető hangon tuda
őle,
nem
kolta: jóval?- Mondd csak, összeköttetésbe léphetünk a ha -Ó, igen. Rádió útján üzenhetnek nekik. Erről gondoskodtam. Köszönöm. Egyel őre csak ezt akartam tudni. Odakint Lannihg mérgesen rákezdte: -Tündöklő Tejút! Ha ez kiszivárog, Susan, mindnyájan vehetjük a kalapunkat. Vissza kell hoznunk azt a két embert! Miért nem kérdezte meg tőle kerek perec, hogy nem forognak-e élet veszedelemben? - Mert éppen ez az, amit nem szabad t őle megkér deznem - válaszolta Calvin fáradtan, elkeseredetten. Ha az Agy valóban dilemma elé kérőit, az halált rejte get. És ha erre vonatkozóan bármiféle, rosszul fogal mazott kérdést tennénk fel neki, abba belepusztulhat na. És akkor még nagyobb bajban volnánk. De mást mondok. Az Agy azt állította, hogy rádió útján üzenhe tünk nekik. Ezt ketl csinálnunk! Kérdezzük meg tőlük, hol vannak, és hozzuk vissza őket. Ők valószínűleg nem tudják kezelni a hajtóművet. Az Agy, úgy látszik,
távirányítással kormányozza a hajót. Jöjjön. Jó időbe telt, amíg Powell magához tért. - Miké - szólalt meg elkékült ajakkal -, ereztél gyor sulást? , - Mi... t mondasz? - meredt rá Donovan. - Nem... nem éreztem. Ökölbe szorította kezét, dühösen felpattant székéb ől, és a nagy, hajlított ablakhoz ugrott. De a hideg üvegen át csak csillagokat látott, más semmit. -Greg - mondta visszafordulva -, akkor kellett, hogy elindítsák a hajót, mialatt bent jártunk a törzsében. El őre kif őzték, Greg. Megbeszélték a robottal, hogy tudtunkon kívül Indítsa el a hajót, hátha meggondolnánk magunkat. Minket szemeltek ki kísérleti nyulaknak. - Ne beszélj zöldségeket! - fortyant fel Powell. - Mi értelme volna, hogy így kl'röpltsenek bennünket, ami kor nem tudjuk kezelni az űrhajót? Mit gondoltak, ho gyan fogjuk visszavinni? Nem, a hajó magától indult el, amellett érezhető gyorsulás nélkül. - Fölállt, és jár kálni kezdett a szobában. A fémfalak visszaverték lé pései zaját. - Miké - mondta aztán szinte hangtalanul -. Ilyen elképesztő helyzetben még sose voltunk. - Ne mondd?! - válaszolta keserűen Donovan. - Ha nem figyelmeztetsz rá, azt hinném, kójutazáson va gyunk. Powell rá se hederltett. 90 Nem éreztünk gyorsulást, s ez azt jelenti, hogy ez az űrhajó valamilyen ismeretlen elv alapján m űködik. -Legalábbis mi nem ismerjük. - Se Mi, se más. Sehol se látok kézi kezelésű mo tort. Lehet, hogy a falba vannak beépítve. Talán ezért ilyen vastagok ezek a falak. - Mit motyogsz? - horkant fel Donovan. - Miért nem nyitod ki a füled? Azt mondtam, ha van is hajtómű a hajóban, nem arra szánták, hogy Mi ke zeljük. Ez távirányítású hajó. - És az Agy irányltja? - Miért ne? -Tehát szerinted addig kell itt maradnunk, amíg az Agynak nem móltóztatlk visszahívni minket? - Könnyen lehetséges. Legjobb, ha várunk türelem mel. Az Agy nem szegheti meg az Első Törvényt, hi szen robot. Nem okozhat kárt emberi lényben. -Gondolod? - Donovan lassan leereszkedett a székbe, és nagy gonddal hátrasiMitotta zabolátlan haját. - Ez az Űrhajó-buli kikészítette az Egyesült Robot gépét, és a nagyfejüek azt mondják, azért, mert a kozmikus utazást ember nem élheti túl. Melyik robotnak higgyünk? A miénk, úgy hallottam, azonos adatok alapján dolgozott. Powell vadul ráncigélta a bajszát.
- Úgy teszel, mintha azt se tudnád, mi fán terem a robotika. Sok mindennek kell egy robotban tönkre mennie ahhoz, hogy az Első Törvényt megszegje. Ad digra pedig már tízszer is ócskavassá válik. Ennek va lami sokkal egyszerűbb magyarázata van. - Persze, persze. Légy szíves, szólj az inasnak, hogy reggel időben ébresszen! Ha ilyen semmiségről van szó, mitnem? fájditsam a fejemet. Jobb, ha alszom egyet, Attól vele legalább szép leszek. - Eddig nincs okod panaszra, Miké. Az Agy gondos kodik rólunk. Kellemes meleg van, a szobánk szép, vi lágos, levegős. A gyorsulástól egyetlen hajad szála se görbült meg. Bár a te hajszálaid jobban már úgyse görbülhetnének meg. -Tényleg! Te úgy látszik, tanfolyamra jártál naivitásból. Ilyen butuska még egy falusi kislány se lehetne el őtanulmányok nélkül. Például szerinted mit eszünk, mit iszunk? Hol vagyunk? Hogy jutunk vissza a Földre? Ha valami baleset érne bennünket, hol a vészkijárat? Milyen ürruhában menekülnénk? Még egy fürd őszobát se láttam itt, se más egyebet, ami a fürd őszobában lenni szokott. És te azt mondod, gondoskodnak rólunk. Szép kis gondoskodás! A hang, amely félbeszakította Donovan szóözönét, nem Powell hangja volt. ÉS nem is jött senki szájából, egyszer űen szétáradt a levegőben. Harsogására a férfiak kővé dermedtek. - GREGORY POWELL! MICHAEL DONOVAN! GREGORY POWELL! MICHAEL DONOVAN l KÉRJÜK, KÖZÖLJÉK A HAJÓ JELENLEGI HELYZETÉT, HA KORMÁNYOZNI TUD JÁK A HAJÓT, KÉRJÜK, TÉRJENEK VISSZA A BÁZISRA, GREGORY POWELLI MICHAEL DONOVAN!... Az üzenetet többször egymás után megismételték, fáradhatatlanul gépiesen, szabályszerű időközökben. Honnét jön ez? - kérdezte Donovan.
- Sejtelmem sincs róla - suttogta izgatottan Powell. - De ugyanilyen joggal azt is kérdezhetnéd, honnét van itt világítás? Meg minden egyéb. - És hogyan válaszoljunk? Csupán a visszhangzó, egyre ismétl ődő üzenet szüneteiben válthattak szút egymással. Körös-körül puszta (alak! Csak a fém lehet Ilyen puszta, ilyen lágy vonalú, ilyen töretlenül sima. Kiabáljunk - javasolta Powell. Kiabáltak. Felváltva meg együtt Is. - A hajó helyzete ismeretlen! Kormányozni nem tudjuk! Helyzetünk kétségbeejtő! Hangjuk megtört az er őlködéstől. Rövid, tárgyilagos mondataikat harsány, válogatott szitkokkal t űzdelték meg, de a kívülr ől jöv ő szenvtelen hang egyre ugyanazt az üzenetet Ismételgette.
- Nem hallanak minket - lihegte Donovan. - Itt csak vevőkészülék van, adó nincs. - Szemét találomra a fal egyik pontjára szögezte. A küls ő hang lassanként halkult. Amikor suttogássá gyengölt, a férfiak újból rákezdlék, s mid őn teljesen elhallgatott, rekedten megismételték mondokáju-kat. Mintegy tizenöt perccel később Powell erőtlenül megszólalt: - ennivalónak Menjünk még egyszer végig az űrhajón. Kell hol lennie. - Nem hangzott nagyon re-vala mélykedően, sőt inkább úgy, mint aki beismeri vere ségét. •. Elindultak a folyosón, az egyik jobbra, a másik balra. Kemény lépteik visszhangja jelezte, hogy merre járnak. Néha összetalálkoztak, ilyenkor szótlanul egymásra meredtek, és mentek tovább. De Powell felderít ő útja hirtelen véget ért. ÉS épp ebben a pillanatban felhangzott Donovan vidám kur-jantása is. -Hó, Greg! - bömbölte. - Itt vízvezeték van. Hogyhogy korábban nem vettük észre? Öt perc telt el, amíg nagy nehezen rábukkant Powell re. - Igen, nem zuhanyozó... - kezdte, de a mondat kö zepén megtorpant. - Ennivaló! -zihálta. A falban most egy kerek nyílás volt, benne két polccal. A fels őn, szorosan egymás mellett meghökkentően változatos nagyságú és alakú, címke nélkül konzervek álltak, az alsón pedig csupa egyforma zománcos doboz sorakozott. Donovan bokáját hús légáraMiat csapta meg. Az alsó polc hűtött volt. - Hát.. - ez... meg... mi? - Az előbb még nem volt itt - vetette oda Powell. Ez a falrész akkor nyílt meg, amikor beléptem az ajDe közben már falatozott. Az el őmelegített konzervdobozban még kanalat is talált, s a szobát csakhamar babfőzelék illata töltötte be. - Ragadj meg te is egyet, Miké! Donovan habozott. - Mi a menü? - Mit tudom én. Ejnye, de válogatós vagy. - Nem vagyok válogatós, csak az űrhajókon mindig 92 babot kapunk. Szívesen ennék egyszer már valami mást is. Kinyújtotta a kezét, és némi habozás után kiválasztott egy tojásdad alakú, csillogó konzervdobozt. Lapos formájából lazacra vagy hasonló ínyencségre lehetett következtetni. Megfelelő nyomásra kinyílt. - Ez is bab! - jajongott Donovan, és egy másik do boz után nyúlt. De Powell az ülepénél fogva visszahúz ta. - Edd csak meg, napsugaram! A készleteink korlá tozottak, s talán sokáig, nagyon sokáig leszünk itt. Donovan morcosán ellépett a polctól. - Más nincs? Csak bab? - Könnyen lehet.
- Mi van az alsó polcon? -Tej. - És más semmi?! - dühöngött Donovan. - Úgy látszik. Szótlanul fogyasztották el a babból és tejb ől álló ebédjüket. Amikor kifelé indultak, a rejtett nyílás bezárult, s a helyén újból sima, megszakithatatlan fém-felületet láttak. Minden önm űködő - sóhajtott Powell. - Az egész hajó. Még soha életemben nem éreztem ilyen tehetet lennek magamat. Hol a vízvezeték? -Ott ni! De az se voit ott, amikor először erre jártunk. Tizenöt perc múlva újból az üvegablakos szobában ültek, és szótlanul bámultak egymásra. .Powell rosszkedvűen vizsgálgatta egyetlen mér őműszerüket. A felírás változatlanul parszek volt, és a számsor még mindig 1 000 000val végződött, a muta- , tó pedig továbbra is a nullán állt. Az Amerikai Robot- és Gépember Rt. legbels ő'termeiben Alfréd Lanning kimerültén Ismételgette: -Nem válaszolnak. Minden hullámhosszt megpróbáltunk, a nyilvános és a magánállomásokat, a rejtjeleset és a szokványosat, s őt a legújabb szubéter hullámhosszakat is. És az Agy még mindig nem akar nyilatkozni? - Ezt a kérdést dr. Calvlnhez intézte. -Semmi többet nem akar mondani, Alfréd - vála-.szólta nyomatékosan a pszichológusnő. - Azt mondja, a pilóták hallanak minket... de amikor noszogatom... megmorcosodik. Példátlan eset. Ki hallott még morcos robotról? - Mondja el, hogy mit tudott mégis kiszedni belőle faggatta Bogért. - Nem sokat. Azt beismeri, hogy a hajót egyedül ő irányltja. Az emberek biztonságát illetően határozot tan derülátó, de részletekbe nem hajlandó bocsátkoz ni. És hogy én meg nem merem faggatni. Annyit azonban látok, a rendellenességek középpontjában maga a kozmikus ugrás áll. Amikor erre vonatkozóan kér deztem, valósággal nevetett. Vannak egyéb jelek is, de itt mutatkozik meg leginkább az abnormalltása - a többiekre pillantott. - Hisztérikus. Amint ezt észrevet tem, rögtön más témára tértem át, és így remélem, nem okoztam semmi bajt. Mindenesetre nyomon vagyök. Hisztériával el tudok bánni, csak tizenkét órát kérek l Ha vissza tudom zökkenteni normális állapotába, haza fogja hozni a hajót. - Kozmikus ugrás! - Ijedt fel hirtelen Bogért. - Mi baj?! - kiáltotta egyszerre Calvin és Lanning. -Azok a számok, amelyeket az Agy a motorral kapcsolatban megadott nekünk... Várjanak csak. Valami eszembe jutóit. És ezzel kisietett a szobából. Lanning utána bámult. -Maga csak folytassa a vizsgálatait, Susan! -mondta rideg hangon. Két órával később Bogért hevesen magyarázta Lart-ningnek.
- Mondom neked, Lanning, hogy err ől van szó. A kozmikus ugrás nem egyetlen pillanat alatt megy végbe, legalábbis addig nem, amíg a fénysebesség véges. Az űrhajóban nem maradhat fenn élet... se anyag, se energia nem létezhet, Nem tudom elképzelni, hogy az milyen lehet... de kétség nélkül Itt a bökken ő. Ett ől ment tönkre az Egyesült Roboték gépe. Donovan semmivel se volt kevésbé nyúzott, mint amilyennek látszott. -- Mindössze öt napja utazunk? - kérdezte. Igen. Öt napja. Ebben biztos vagyok. Donovan elkeseredetten nézett körül. Az üvegen át az ismer ős csillagok végtelen közömbösséggel pislogtak rájuk. Az űrhajó falai hidegek voltak, a néhány perccel korábban újból kigyulladt lámpák kellemetlenül er ős fényt árasztottak. A mér őműszer mutatója makacsul a nullán állt. Donovan pedig semmiképp se tudott megszabadulni a bab Izétől. De jó volna egy fürd ő! - mondta komoran. '-Nekem se ártana - piilantott fel Powell. - De ne légy olyan nagy Igény ű. Hacsak nem akarsz tejben fürdeni, és lemondani arról, hogy megidd... - Rövidesen úgyis lemondunk róla. Mondd, Greg, mikor kezdődik tulajdonképpen a kozmikus utazás? - Ugyanolyan jól tudom, mint te. Talán csak me gyünk, megyünk, megyünk, s egyszerre a csillagok közt*ieszünk. Vagy legalábbis a csontjaink pora. Mert lehet, hogy az Agy épp a halálunk problémájától ment tönkre. Donovan háttal állt Powellnek, és úgy mondta: - Ide figyelj, Greg! Rosszul áll a szénánk. Mif tehet itt az ember? Csak járkál fel-alá, és motyog magában. Te is biztosan nemegyszer hallottad már, mi történik azokkal, akik kinnrekednek a világűrben. Jóval az éhhalál előtt bedliiznek. Nem tudom, miért, de amióta ezek a lámpák újra kigyulladtak, olyan furcsán-érzem magam. Powell csak hosszabb szünet után szólalt meg, halk, erőtlen hangon. -Én is. Te mit érzel? A vörös hajú megfordult. Itt belül valami furcsát. Mintha sulykolna bennem valami, és szét akarna feszíteni. Nehezen lólegzem. Alig tudok egy helyben állni. - Hm! És vibrálást nem érzel? - Miféle vibrálást? -Ülj le egy percre, és figyelj. Hallani nem fogod, csak érezni:.. mintha valami lüktetne. Az egész hajó vele lüktet, és te magad Is. Figyelj csak... -Igen... érzem. Mit gondolsz, Greg, mi ez? Bennünk vibrál valami? - Lehet - Powell lassan megsimogatta bajszát. - De az is lehet, hogy a motorokat érezzük. Talán készül nek valamire. - Mire? - A kozmikus ugrásra. Talán most jön el az ideje. Az
ördög tudja, milyen lesz. Donovan elgondolkozott. Hadd jöjjön! - t űrt ki belőle vadul a szó. - Csak legalább harcolhatnánk ellene. Megalázó dolog így tétlenül várni. Talán egy óra múlva Powell a fémkarfán nyugvó kezére pillantott, és fagyos nyugalommal odaszólt Do-nowannek: -Tapogasd meg a falat, Miké! Donovan engedelmeskedett. Rázkódik, Greg. Érzem. Még a csillagok is elhomályosodtak. Powelléknek az az érzésük támadt, mintha valamilyen roppant gépezet a (alakkal együtt er őt gyűjtene, óriási ugrásra készülődne, lüktetve kapaszkodna fel az energiaskálán. De aztán mégis hirtelen jött, szúró fájdalommal. Powell megmerevedett, már-már kiugrott székéb ől. Pillantása Donovanre tévedt, hallotta, amint halkan nyöszörög. Tekintete elhomályosult, a nyöszörgés is elhalt. Belsejében valami kínlódva küszködött egy fokozatosan vastagodó jégpáncéllal. Powell hirtelen úgy érezte, valami kiszakad bel őle, és a lobogó fényben, fájdalomban örvénylik körülötte. Majd meg zuhanni kezd... ...és örvénylik ...és meredeken lefelé zuhan ...a csendbe! Ez a halál! A mozdulatlanság, az érzéketlenség világa. A tompa, elhomályosult tudat világa. A sötétben, némaságban, alaktalan formák között küszködő tudat világa. És mindenek fölött az Örökkévalóság tudata. Powell énje vékonyka, fehér córnaszállá zsugorodott, dermedt, rémült cérnaszállá. És ekkor szavakat hallott, kenetteljesen zeng ő szavakat, a feje felett mennydörögtek, - Szűk lettharsogtak. a koporsója? Miért nem próbálja ki Hulla H. és Társa tágítható hamvvedreit? Tudományosan tervezett és B-vitaMinnal dúsított gyártmányaink pompásan Idomulnak a test vonalaihoz. Használjon Hulla Hamvvedret! Még ma hívja... fel... Halló, Hul la! Nem volt kimondottan hang, de akármi volt, lassanként elhalt, mormolva, suttogva. A fehér cérnaszál, amely Powell énje lehetett, has;talanul próbált kiegyenesedni az id ő körbe-körbe áraMió, testetlen eonjaln, aztán egyszerre leroskadt, miközben százmillió szellem százmillió szoprán hangon, átható sikollyal mind hangosabban és hangosabban énekelte: - Akkor leszek boldog, ha beadod a kulcsot, te csir kefogó! - Akkor leszek boldog, ha beadod a kulcsot, te csir kefogó!
- Akkor leszek boldog... A sikoly csigalépcs őjén a melódia mind magasabbra hágott, túl a vijjogó szuperszonlkus hangokon, a nem hallható hangok régióiba, és még azon Is túl... A fehér cérnaszál lüktető fájdalomtól remegett. ÉS egyre feszült... Most sokféle durva hang hallatszott. Embertömeg szájából szállt fel, örvénylő tömegből, amely eszeveszett rohanásban áraMiott végig Powellen ésmért fölötte és mellette, szófoszlányokat maga mögött. -Téged kaptak el, öregfiú? Nyavalyásánhagyva nézel ki... -...a pokol tüze, gondolom, de talán felhozhattok... -...és én már a Paradicsomban voltam, csakhogy az öreg Szent Péter... -... Hohó, van egy kis elszámolnivalóm ezzel a le génnyel! Volt valami közös ügyünk, aztán... - Hé, Sam, erre gyere... - Van ügyvéded? Belzebub aszondja... -...Megyünk már, ördögfiókám? Találkám van a Sá... És mindeme hangokat harsány bömbölés szőtte át meg át: -GYERÜNK! GYERÜNK! GYERÜNK! Mozgassátok a csontjaltokat, ne várakoztassatok meg minket, még sokan várnak sorukra! El ő a papírokkal, és megnézni, rajta van-e Péter elbocsátó pecsétje. Vigyázat, mindenki a saját kapujához menjen. Jut elég t űz mindnyájatoknak. Hé, te ott... TE OTT LENT, ÁLLJ BE A SORBA, VAGY MINDJÁRT... A fehér cérnaszál, amely Powell énje volt, kínlódva hátrált az egyre közeledő bömbölés elöl. Hirtelen egy ujj éles döfését érezte, a hangok sokasága nagy robbanással szétpattant, és a szófoszlányok sajgó agyvelejére hulltak. Powell újra a székében ült. Minden porcikája reszketett. Donovan szeme kidülledt, mint két kék üveggolyó. - Greg - suttogta szinte zokogva -, te is'halott vol tál? - Halottnak... éreztem magamat. - Alig-alig ismert rá saját hangjára. Donovan hiába kísérletezett, hogy felálljon. És most már élünk? Vagy még jön egyéb is? -Úgy látszik... élünk - hangja még rekedt volt. Szorongva kérdezte: - ÉS hallottál... valamit, amíg... halott voltál? Donovan habozott, majd nagyon lassan bólintott. - Te Is? - Igen. Neked is koporsókat kínáigattak? És te is hallottad azokat az énekl ő nöszemélyeket? Meg a pokolba menetelőket? Hallottad? Donovan a fejét rázta. - Én csak egyetlenegy hangot hallottam. - És az milyen volt? Nagyon hangos? - Nem, halk, de fülsértő. Úgy hangzott, mint amikor az ember a körmét reszeli. Valaki prédikációt tartott. A pokol tüzéről. A kínokról, tudod... Egyszer hallot tam egy ilyön prédikációt vagy majdnem ilyet.
A hoMiokán izzadságcseppek Ültek. Az ablakon napfény áradt be. Er őtlenül sütött, kékes-fehér sugarakkal... az alig borsószem nagyságú, távoli, csillogó fényforrás nem a jó öreg Nap volt. Powell reszket ő ujjával a m űszerre bökött. A mutató mereven, büszkén csillogott a hajszálvonal felett, amelyen ez állt: 300 000 parszek. - Ha is eztúl Igaz, Miké - mondta Powell -, akkor már a.Tejúton vagyunk.* -Óriási! Greg! Mi vagyunk az els ők, akik kijutottunk a Naprendszerből. - Igen. Úgy, ahogy mondod. Elszöktünk a Naptól. El szöktünk a Tejútról. Miké, ezzel a hajóval az emberi- , ség szabadon bejárhatja, benépesítheti az összes csillagot, a csillagok millióit, billióit, trillióit. - Aztán hirtelen magához tért álmodozásaiból. - Igen, de ho gyan kerülünk vissza, Miké? Donovan bizonytalanul elmosolyodott. - Nincs itt hiba. A hajó idehozott, a hajó visszavisz. Megyek babot enni. -Várj csak, Miké! Ha ugyanazon az úton visz haza bennünket... Donovan már félig fölállt, de most visszarogyott a székbe. - Akkor - folytatta Powell - újból... újból meg kell halnunk, Miké. - Na és? - sóhajtott Donovan. - Ha muszáj, muszáj. Hisz nem végleges... és nem tart nagyon soká. Susan Calvin nagyon lassan beszélt. Hat órája, hat hosszú órája noszogatta eredménytelenül az Agyat. Már belefáradt a sok ismétlésbe, köntörfalazásba, mindenbe. - Ide figyelj, Agy, még egyetlenegy prpblémám van. Kérlek, igyekezz minél egyszerűbb választ adni. Tud tad te pontosan, hogy mit jelent a kozmikus ugrás? Nem röpítetted ki őket túlságosan messzire? -Csak addig mennek, ameddig akarnak, Miss Susan. Gyerekjáték kijutni a Naprendszerből. És mit fognak látni odakint? -Csillagokat és miegymást. Miért, maga mit gondolt? - Tehát életben lesznek? - csúszott ki Calvin száján a kérdés. - Hát persze. * A Tejútrendszer átmérője 30 000 parszeh -A kozmikus ugrástól nem lesz semmi bajuk? A robot hallgatott, és Susan Calvin ereiben megfagyott a vér. Tehát err ől van szó! Most rátapintott. Agy - esedezett -, Agy, hallasz engem?! Habozó, halk választ kapott. - Kell erre felelnem? - kérdezte az Agy. - Mármint az ugrásra? - Nem, ha nem akarsz. De nagyon örülnék, ha még
is megtenned. - Calvin igyekezett könnyed hangot megütni. - Ó, jaj! Miért akar mindent elrontani? A pszichológusnő hirtelen felugrott, szemében a felismerés szikrája csillant. -Ó! -zirtálta. - Ó! Az órák és napok feszültsége egyszeriben feloldódott. Néhány másodperc múlva hogy már Lanningnek ismételgette: - Mondom, minden rendben van. De most hagyjon magamra. A hajó baj nélkül vissza fog térni, az emberekkel együtt. De most pihenni szeretnék. Pi hennem kell! Menjen! A hajó ugyanolyan zajtalanul, zökken ő nélkül ért vissza a Földre, ahogyan elhagyta. Pontosan a helyére szállt le, és a zsilipkamrája azonnal kinyílt. A két férfi óvatosan tapogatózva jött ki a hajóból. Borostás állukat vakargatták. És ekkor az egyikük, a vörös hajú, lassan, eltökélt mozdulatokkal letérdelt, és egy cuppanós csókot nyomott a kifutó betonjára. Egy intéssel utat nyitottak maguknak a gyülekez ő tömegben, ég amikor az odasuhanó ment őhelikopterből nagy sietve két, hordagyat cipelő férfi szállt ki, jelezték, hogy nincs rá szükségük. - Hol a legközelebbi zuhany? - kérdezte Gregory Po-well. Odavezették őket. Nem sokkal kés őbb mindannyian egy asztal körül gyülekeztek. Az Amerikai Robot- és Gépember Rt. fejesei mind egy szálig jelen voltak. Powell és Donovan színesen, hatásosan számoltak be élményeikről. Az elbeszélésüket követ ő szünetet Susan Calvin törte meg. Az utóbbi néhány nap alatt visszanyerte fagyos, némileg kesernyés nyugalmát, de még lerítt róla, hogy egy kicsit zavarban van. - Az igazat megvallva - kezdte - az egész... az én hibám volt. Valószínűleg emlékeznek rá, hogy amikor először föladtuk a problémát az Agynak, hosszasan elmagyaráztam neki,dilemmát mennyireokozhat, fontos, hogy minden olyan adatot, amely dobjon vissza. És eközben azt mondtam, ne Izgassa fel magát, ha ki derülne, hogy a megoldás halállal jár. Minket még ez se bántana. Egyszerűen adja vissza az Ivet, és kész. -HMi - dörmögte Lanning. - ÉS mi következik ebből? Kézenfekvő. Amikor a kozmikus ugrás minimális időtartamát meghatározó egyenlet megoldására került a sor, kiderült, hogy az ugrás halálos. Ez a dilemma tette tönkre az Egyesült Robot gépét. Én azonban az Aggyal folytatott beszélgetés során a halálnak a szokottnál kisebb jelent őséget tulajdonítottam. Az Els ő Törvényen persze ez csak annyiból változtatott, hogy a hatékonysága valamelyest csökkeni, s így az Agy tüzetesebben megvizsgálhatta a szóban forgó egyenletet. És akkor rájött, hogy az ugrást követ ően az emberek visszatérnek az éleibe, mint ahogy a hajónak Is visszatér az anyaga és energiája. Más szóval ez az úgynevezett „halál" csupán átmeneti jelenség. Végignézett a feszülten figyelő arcokon.
- Ezért - folytatta - az Agy elfogadta ugyan a szó ban forgó Ivet, ez az elhatározás azonban mégis bizo nyos megrázkódtatással járt. Még az átmeneti és lecsökkentett fontosságú halál is elég volt ahhoz, hogy kissé megbolygassa az egyensúlyát. ÉS ekkor - mond ta nyugodtan Calvin - a humorban keresett menedé ket, mert a humor is a valóságtól való visszahúzódás egyik Mókázni kezdett. Powellformája. és Donovan megrökönyödve talpra ugrott. Mi.:. Icsoda?! - fortyant fel Powell. Donovan ennél sokkal színesebben fejezte ki magát. - Jól hallották - válaszolta Calvin. - Az Agy gondju kat viselte, őrködött testi épségük felett, de a hajó kormányzását már nem bízta magukra. Ezt saját ma gának, a mókás kedvű Agynak tartotta fenn. Rádióval Is csak üzenhettünk, válaszra már nem adott módot. Bőven ellátta magukat élelmiszerrel, de a menü silány volt, csak bab és tej. Majd amikor, hogy így fejezzem ki magamat, meghaltak és újraszülettek, a haláluk időtartamát az Agy... érdekessé tette. Bár tudnám, hogyan csináltál Ez voll a fő-fő tréfája, de semmi rossz szándék nem vezette. - Rossz szándók?! - Donovan levegő után kapko dott. - Csak volna nyaka az agyafúrt kis kuvaszának, majd kitekerném. Lanning csillapítóén felemelte kezét. - Szép kis kalamajka volt, az biztos. De túl vagyunk rajta. És most mit tegyünk? - Elsősorban is - mondta Bogért - tökéletesítenünk kell az űrjárót. Valamilyen ú,ton-módon ki kell küszö bölnünk a kozmikus ugrást. Pillanatnyilag mi vagyunk az egyetlen vállalat, amely valódi szuperrobottal ren delkezik, tehátkell hamegoldanunk, ez a feladat egyáltalában megold ható, nekünk így az Amerikai Ro bot kapja kezébe a kozmikus utazás lehetőségét, az emberiség pedig az egész világegyetemet meghódít hatja. - És mit mondjunk az Egyesült Robotnak? - kérdez te Lanning. - Hé! - vágott közbe Donovan. - Itt nekem volna egy javaslatom. Azok a csirkefogók jól megtáncoltatták az Amerikai Robotot. Nem olyan csúnyán, mint remél ték, és a végén minden jóra fordult, de piszkos szán dékok vezették őket. És Greg meg én ittuk meg f őleg a levét. Választ akarnak a problémájukra, hát most megkaphatják. Szállítsuk le nekik az űrhajót, garanci95
ával, s az Amerikai Robot inkasszálja be a kétszázezret meg a konstrukciós költségeket. És ha majd kipróbálják a hajót, hadd szórakozzon ei velük is egy kicsit az Agy, mielőtt észre térítenénk. - Igazságos eljárás - helyeselt Lanning. - És a szerződés kikötéseinek is megfelel - tette hozzá elgondolkodva Bogért. - De nem Is ez volt az igazán lényeges - mondta elmerengve dr. ű Calvin. meg a ugrás többi hasonló szerkezet végül is állami tulajdon- Az lett, arhajó kozmikus problémáját is megoldották, és napjainkban már a közeli állócsillagok bolygóin emberek élnek, mégis azt mondom, nem ez a lényeges. Közben végeztem az ebéddel, és a cigarattám füstjén át figyeltem az arcát. - Az a lényeges, ami az utóbbi ötven esztendőben itt, a Földön történt. A robotoknak köszönhetjük a gazdasági stabilitást, az ö érdemük, hogy a jelent a múlt századokhoz viszonyítva aranykornak nevezhet jük. - A Gépekre gondol? - kérdeztem. - Az el őbb eMií tett Agy volt, ugye, az első Gép? -Igen. Én azonban nem is annyira a Gépekre gondoltam, mint Inkább egy emberre. Tavaly halt meg. -Calvin hangjából Őszinte szomorúság csendült. - Jobban mondva, úgy intézte, hogy meghaljon, mert tudta, nincs többé szükség rá. Stephen Byerley-re gondolok. - Sejtetlem, hogy rá gondol. - 2032-ben bukkant fel a közélet porondján. Maga akkor még kisfiú volt, nem emlékezhetik erre a külö nös történetre. Sose volt, se azelőtt, se azután ilyen furcsa polgármester-választás... Vámos/ Pál fordítása Ámon László rajzai FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
